Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hogy lehet, hogy a fél világ rajong egy brutális, semmilyen tabut nem tisztelő horrorfilmért, és lényegében kizárólag pozitív kritikák jelentek meg róla? Úgy, hogy a felszín alatt is legalább annyi van, mint fölötte. Kritika.
Az Amikor a gonosz leselkedik című argentin horrorról a tavaly őszi nemzetközi bemutatója óta szinte nem jelent meg negatív kritika; a Rotten Tomatoes kritikaösszesítő portálon 97 százalékon áll, ami azért kisköltségvetésű, a filmes fősodoron kívül készült, brutalitásban finoman szólva sem visszafogott filmtől meglehetősen szokatlan. Ezt a sikert talán lehetne filmszakmai okokkal is magyarázni: a Magyarországon ismeretlen író-rendező Demián Rugna egy jól ismert szubzsáner, a Gonosz által megszállt emberekről szóló horrorokról mutatta meg, hogy lehet még 2023-ban is egyedien nyúlni az untig ismert elemekhez is. Mégis valószínűbb, hogy
a siker oka az, mennyire jól ráérzett Rugna a korszellemre.
A film egy – tulajdonképpen szó szerint – Isten háta mögötti argentin faluban játszódik, ahol két farmer, Jimi és Pedro egy éjjel lövéseket hall, majd egy szétszakított testet talál, azonban úgy tűnik, nem is ez számukra az igazán riasztó, hanem valami olyasmi, ami durvább egy testeket csonkoló gyilkosnál is. És valóban: az egyik szegény család házában találnak egy rettenetes állapotban lévő, ahogy ők mondják, „rohadó” férfit, akiről mindenki adottnak veszi, hogy a Gonosz szállta meg. Sőt hamar kiderül az is, hogy a film világában az ilyesmi nem számít újdonságnak, protokoll is van rá, aszerint kell eljárni, vagy legalábbis aszerint kellene, ha a világ végével is foglalkoznának a hivatalos szervek. De mivel nemigen foglalkoznak, az emberek – a hivatalos szinttől az egyéniig – pedig minden létező hibát elkövetnek, amit csak el lehet, a Gonosz elszabadul, és egyre nagyobb területen kezdi szedni az áldozatait.
És már ennyi után sem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy az ember belelássa a Gonoszba a covid-világjárványt.
Persze azért nem arról van szó, hogy az Amikor a gonosz leselkedik egy parafrázis a koronavírusról, és minden mondatát le lehetne fordítani úgy, hogy az illeszkedjen Müller Cecília tisztifőorvos-asszony szájába, mert az a másik véglet lenne, egy szájbarágós tanmese. A siker kulcsa inkább az, hogy ez a film tökéletesen jól működik egyszerű, de mégis feltűnő horrorként is, miközben lehet gondolkodni azon is, hogy mit is mond a világról (ami egyébként a jó horrorok állandó jellemző, szemben a műfajt gyűlölők hiedelmeivel). És még a covid sem kötelező asszociáció: a film arról is beszél, hogyan rontanak el az emberek bármit saját jellemhibáik – türelmetlenségük, „majd én azt tudom” hozzáállásuk, dühük – miatt, vagy azért, mert bár tudják a szabályokat, mégsem tartják be azokat. Szóval igazából azt is lehet mondani, nem a film szól a covidról, hanem a covid kezelése mutatott meg pár olyan emberi tulajdonságot, amikből akár egy jó horrort is lehet forgatni.
Az Amikor a gonosz leselkediknek tulajdonképpen minden jelenete ugyanarra a cselekvéssorra épül: minden szereplő sejti, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni, és valamelyikük minden energiájával azon van, hogy a másik tudtára hozza, mi az, amit semmiképp ne csináljon, mert azzal mindent tönkretesz. Ezt a másik látszólag fel is fogja, vagy legalábbis racionálisan megérti, mégsem bír magával, és megteszi, amit nem kéne, a következmények meg pontosan azok lesznek, amikről tudni lehetett, hogy lesznek. De Demián Rugna nagyon jó érzékkel nyúl ehhez az eszközhöz: a jelenetek sokfélesége és a feszültség mesteri adagolása miatt képes elérni, hogy ez ne ismétlődésnek, hanem fokozásnak érződjön. Na, meg emberileg is hihető mindez: ebből a filmből hiányzik az az egy élesen látó, mindenki másnál okosabb ember, aki minden horrorban a Nagy Megmentő, és aki higgadtsága és rátermettsége révén képes megtenni, amit meg kell – vagy ha szerepel is benne, a többi hétköznapi, önfejű ember miatt egymaga semmire sem megy a rátermettségével.
Vannak azok a horrorfilmek, amelyekben nem a szörnyek és démonok az ijesztőek, hanem az, hogy ráismerünk bennük az embertársainkra és arra, hogy mennyire közel is állunk a halálos veszélyekhez, mert ha egyszer is tényleg rajtuk múlna, nekünk annyi lenne. Az Amikor a gonosz leselkedik is ilyen.
Ha pedig „csak” a horrorfilmet nézzük, azért tud kiemelkedni az átlagból annak ellenére, hogy a témája tulajdonképpen átlagos, mert egyáltalán nem törődik azokkal az elvárásokkal, amelyekkel egy horrornak nem is lenne szabad törődnie, Hollywood környékén mégis szoktak: hogy ha durva is, azért túlságosan mégse legyen durva. De Demián Rugna nem Hollywood környékén tevékenykedik, és ő tudja, hogy marhaság nagyon brutális filmet készíteni úgy, hogy azért ne legyen annyira brutális – különösebb spoilerek nélkül talán elég annyit mondani, hogy ebben a filmben az sem jelent garanciát a túlélésre vagy az ártatlannak megmaradásra, ha valaki gyerek, autista gyerek, vagy épp nagyon, nagyon közeli rokona annak, akit megszállt a Gonosz. (Sőt, mintha Rugnának valami kifejezetten komoly baja lenne a gyerekekkel, de erről itt most talán ne hangozzon el több.) Ahogy a Trónok harca első évadait is azért szerették sokan, mert nem volt garancia, hogy bármelyik főhős túléli a következő jelenetet – noha a közönségfilmekben épp ez a garancia vesz le rengeteget a feszültségből –, úgy az Amikor a gonosz leselkedik is hasonló:
épp attól lesz olyan felkavaró, hogy tudjuk, nincs semmi, ami ne történhetne meg a következő jelenetben.
Sötét és pesszimista film Demián Rugnáé, semmi jót nem mond el az emberiségről. Persze horrorként épp ez a feladata, meg az, hogy úgy legyen pesszimista, hogy még pár napig kísértsenek a gondolatai. Hát az Amikor a gonosz leselkedik kísérteni fog – hangozzék bár furán, de hát épp ezért nézünk horrort. Ha kiszúrunk magunkkal, legalább szúrjunk ki jól!
