Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Harmincnégy évet várt a magyar közönség a Take Thatre, de Gary Barlow-ék mindent megtettek, hogy kárpótolják a rajongóikat a kimaradt évtizedekért. Szerda este egy, az életműhöz méltó, minden elemében tökéletes koncertet adtak Budapesten.
2024-ben Take Thatet nézni és hallgatni élőben a színpadon komoly egzisztenciális mentális gyakorlat, mert a kilencvenes évek legsikeresebb (elnézést az East17- és Backstreet Boys-rajongóktól) fiúbandájának a dalai egész egyszerűen fiatalok, a dalok előadói pedig már nem azok. Vagy nem úgy fiatalok, mint azokon a Popcorn-posztereken voltak, amelyek rajongók millióinak a szobájában terítették be a falat a kilencvenes években.
Mondjuk úgy, hogy 2024-ben a Take That-élmény kicsit olyan, mint a téridő elhajlása: sodor magával, de érezni lehet, hogy van benne valami furcsa, vagy nevezzük inkább nem mindennapinak. És persze lehet mondani azt is, hogy ez az ugrás az időben kit érdekel, ha például egy Rolling Stones áll színpadra, csakhogy a Take Thatnél a fiatalság, a „fiúság” (lásd fiúbanda) a márka része volt – hangzásban, vizuálban, üzenetben. Így aztán az agynak és a léleknek is fel kell dolgoznia, hogy mit is lát a színpadon. Szerencsére Gary Barlow, Mark Owen és Howard Donald mindent megtett szerda este a Budapest Park színpadán, hogy a tenyerén hordozva a közönséget úgy repítsen el a múltba, hogy közben két lábbal állt a jelenben.
Az biztos, hogy joggal lehet az életmű tartósságát belelátni abba, hogy a fiúk több mint három évtized után is képesek komoly koncerthelyszíneket megtölteni. Hogy mekkora lett volna az üdvrivalgás, ha a karrierjük csúcsán, teljes létszámban látogatnak el Magyarországra, azt már soha nem fogjuk megtudni, a magyar közönségnek ugyanis 34 évet kellett várni arra arra, hogy először élőben lássa őket, és ez a Take That már csak nyomokban tartalmazza azt a Take Thatet – de ezek a nyomok nagyon is erőteljesek és markánsak. A zenekar tagjai viszont szemmel láthatóan nagyon hálásak voltak azért, hogy ennyien és ilyen rajongással kíváncsiak voltak rájuk – még mindig.
Sokan nyilván azért jöttek a Budapest Parkba, mert a nosztalgia majdnem olyan erő, mint a gravitáció, de a múltba révedésen túl ezek a dalok – legalábbis a legnagyobb slágerek – tényleg működnek.
Ezt egyébként annak idején jó pár statisztika is alátámasztotta, a Take That munkássága ebből a szempontból is figyelemre méltó. A zenekarnak 12 listavezető kislemeze volt az Egyesült Királyságban. Ráadásul ezek időben is szépen eloszlanak, az első még 1993-ban volt a Pray, legutóbb pedig 2014-ben a These Days. Az 1992 óta kiadott nyolc albumukból hat vezette a slágerlistákat – azért ez nem rossz arány, és feltehetően nem lehet csak a tini lányok számlájára írni. Volt egy igazán nagy menetük a brit kislemezlistán is, amikor négyszer egymás után villoghattak az első helyen a Pray, a Relight My Fire, a Babe és az Everything Changes című dalokkal. És az a nyolc Brit Awards és a hat MTV European Music Awards is magáért beszél.
A budapesti koncerten a harmadik számig kellett várni arra, hogy a kilencvenes években találjuk magunkat, az 1993-as Everything Changesnek jutott a megtiszteltetés, hogy megnyissa az időkaput. És miközben Barlow, Owen és Donald folyamatosan melegítette be a közönséget, egyszer csak előhúzták a zseniális kártyát, amellyel szívet melengetően tudtak reflektálni az idő múlására, és saját maguk narrációjában elmesélték a történetüket.
„Ez itt Gary Barlow, mindene a zene” – mutatott a zongoránál ülő, még mindig bársonyos hangú és nagyon meggyőző színpadi jelenléttel rendelkező alapítóra Mark Owen, hogy aztán felváltva elmeséljék, hogy alakultak meg Manchesterben, hogyan küzdöttek, hogyan sikerült a nagy áttörés, hogyan váltak szét, aztán álltak össze ismét. Ha úgy tetszik, egy Wikipédia-szócikket vittek színpadra nagyon ötletesen, szövegben és zenében elmesélve a múltat. Maguk lettek az élő történelem.
Talán épp ez az önreflexió az, ami örökzöld árnyalatot képes adni ennek az együttesnek. Az öt eredeti tagból – Robbie Williams még a kilencvenes évek közepén, Jason Orange 2014-ben szállt ki – már csak hárman vannak ugyan, de az együttes DNS-ét még hordozzák magukban. Messziről nézve még mindig megtévesztően fiatalok, ötvenes férfiakat meghazudtolóan még mindig elképesztően jól táncolnak – e nélkül nem is létezhet egy magára valamit is adó fiúbanda –, de a mozdulataikban ott van az irónia is, az őszinteség, az összekacsintás, hogy ők is és a rajongók is tudják:
Abban a szexi csípőmozdulatban több mint három évtized van.
Ahogy sok rajongóval osztoznak abban az érzésben is, hogy „mi egyszerre voltunk fiatalok”.
A produkció pedig nagyon profin össze van rakva. A három évtized számait pont jó arányban keverték meg, amihez persze kellett az is, hogy még ma is jó számokat írjanak. A Greatest Day vagy a Hold Up Your Light döccenő nélkül illeszkedett a régi nagy klasszikusokhoz, a Prayhez, a Relight My Fire-hoz vagy a Back for Goodhoz. A színpadi látványvilág tökéletes ritmusban követte le a dalokat, az este során többször cserélt fellépőruhák pedig a koncert minden egyes szakaszában telitalálatnak bizonyultak, és az elegancia, a kreativitás mellett ezekben is ott volt az önreflexió a szegecses bőrdzsekitől kezdve a fehér frakkig. A fiúk pedig bírják szusszal és tehetséggel is, és nagyon komolyan veszik a közönség kiszolgálását elejétől a végéig.
Gary Barlow-ék szinte folyamatos párbeszédben voltak a nézőkkel, nyomatékot adva a legelső élő találkozásnak („Olyan régóta nem játszottunk még soha itt, és mégis mennyien eljöttetek”), és az ilyenkor szokásos, sokszor rutinízű köszöntésekbe is belevittek egy kis csavart, egy pluszgesztust a „Helló, Budapest!”-en túl. A színházias jeleneteket egyébként is előszeretettel bevető Take That-tagok egyszer csak egy komplett piknikfelszereléssel jelentek meg, hogy a színpadon kóstolják meg a helyi különlegességeket, így aztán előkerült egy üveg tokaji és néhány doboz Budapest sör, amit őszintének ható lelkesedéssel bontott ki Gary Barlow, azt remélve, hogy az a néhány korty segít majd a magas hangok kiéneklésében. És segített!
Ha nem ötvenes férfiakról lenne szó, azt mondanánk a jelenetre, hogy cuki volt, de végül is miért ne mondhatnánk, ha a Take That képes lenne öniróniával kezelni egy ilyen jelzőt is. (Ezek után még az is megbocsátható, hogy Mark Owen elsütötte a „Hungary, are you hungry for more?” kérdést – látszott rajta, hogy tudja, ez most csínytevéssel ér fel.)
És valóban, az önirónia lehet az egyik titka annak, hogy a Take That ennyi idő után sem csúszott bele a stagnálásba, hogy még mindig frissnek hat, azzal együtt, hogy a nosztalgiafaktor szerves összetevője lett a munkásságuknak és az imázsuknak is. Immár három évtized távlatából is úgy tűnik, ezek a fiúk mindig úgy térnek vissza, mintha sohasem tűntek volna el.
Miközben a pop szabályai szerint tökéletes dalokat tettek ki a színpadra Budapesten is, a filozófia is kikacsintott néha a szövegekből, a vége felé nem véletlenül került elő az élet nagy kérdéseit és feladatait a maga dallamos módján körbejáró Never Forget. Talán azért is működik még mindig, mert ezekhez a dalokhoz odatapad az élet. És Gary Barlow-ék még mindig nagyon boldoggá akarják tenni a közönséget. Sikerült is nekik.
