Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Három koncertet ad Budapesten a világ egyik legnépszerűbb zenekara. Chris Martinék a sorban első fellépését néztük meg vasárnap este a Puskásban.
Vasárnap este mindenki megkapta a magáét. Azok is, akik a „régi” Coldplayt szeretik, és azok is, akik a zenekar 2010-es évekbeli és későbbi lemezeinél szálltak be a zenekar történetébe. Azok, akik végső soron egy zenekart szeretnének látni, amely zenél a színpadon, és azok is, akik nagy show-t, nagy durranást és nagy durranásokat akarnak a pénzükért. Azok is, akik Cure-pólóban érkeztek, és azok is, akiknek talán fogalmuk sincs, mi az a Cure.
A Coldplay nagyon ért a szavazat-, pontosabban a rajongómaximalizáláshoz, ügyesen hoztak össze közel huszonöt év alatt nagykoalíciót az együttes körül. Ahogy azt az Azahriah tripla Puskásról írva megjegyeztük – apropó, egy újabb tripla koncert a legnagyobb magyarországi sportlétesítményben rövid időn belül –, csak egy korosztályból, csak egyfajta ízlésű csoportból, csak egyfajta közegből nem tud összejönni háromszor ötvenezer ember. Ez a helyzet Chris Martinékkal is.
A zenekar ügyes, aztán népszerű, majd nagyon népszerű indie zenekarként indult a 2000-es években. Az első három lemezük intim és nagyívű gitárpop volt, aztán a sztárproducer és zenei vizionárius, Brian Eno vezényletével elkészített 2008-as Viva La Vida Or The Death and All His Friends című lemezzel színesítették a zenei palettát, az album címadó dalának köszönhetően pedig szintet léptek a népszerűségben.
A 2010-es éveket nyitó Mylo Xylotóval léptek egyet az elektronika és a pop felé (Para-para-paradise), azóta pedig érdekes sorminta mentén vagy különös lólépésben haladnak: egy kísérletezőbb lemez, egy telibe popos. A 2014-es Ghost Stories finom, introspektív és csöndes lett (és egy kicsit seszínű), a 2015-ös Head Full Of Dreams slágeres, a 2019-es Everyday Life a gitározós-dobolós Coldplayt idézte fel, míg a galaktikus konceptre felhúzott Music Of The Spheres ismét közönségbarát tónust kapott.
A Coldplay a könnyűzene eminens diákja, jó fej szomszéd sráca és aranyvértezetű lovagja egyszerre.
Használjuk a stadion mögötti energiafejlesztő kerékpárokat, valamint ugráljunk a kinetikus szőnyegeken, amelyek energiát fejlesztenek, ezzel üzemel a koncert egyik kisszínpada, közölte még a kora esti fényben a két kör alakú kivetítő, ahol egyébként kisfilmeket is láthattunk arról, milyen környezetvédelmi projekteket támogat a zenekar – amelyet egyébként két éve azzal vádoltak meg, hogy együttműködik egy greenwashingban utazó céggel –, valamint ahol fölkértek minket arra is, hogy a bejáratnál kapott óra formájú karkötőket – ezekről még később bővebben – a show után legyünk szívesek újrahasznosításra leadni.
Közben folyamatosan pörögtek a zenekari ajándéktárgyakat kínáló és a Coldplay mindenféle különlegességekkel kecsegtető applikációját reklámozó hirdetések. Oké, tudjuk, szórakoztatóipar, ez egy iparág – nem tegnap óta. Mindez egyébként már azok után volt, hogy a brit Maisie Peters előzenekari fellépése lement volna (a hazai support, Solére produkciójáról sajnos lemaradtam). Hát, nem sok maradt meg belőle.
A koncert kezdésével a zenekar megvárta, hogy legalább valamennyire lemenjen a nap. Nem meglepő, hiszen az a show, amit a Coldplay színpadra visz, nem működik nappali fényben. Apropó, koncert. Ez a szó talán nem egészen érvényes már arra, amit például ezen az estén is láttunk. Ezek mára már végképp nem klasszikus értelemben vett koncertek, ahol egy együttes vagy egy előadó némi vizuális segédlet mellett előadja a legnépszerűbb számait. Szórakoztatóipari események ezek, ahol a zene, a látvány és a folyamatos történések láncolatából álló koreográfia adja ki a produkciót.
Valószínűleg már a lemezek is abban az értelmezési keretben készülnek – a Coldplay esetében ez most éppen a világűr, a mindenség, a mindenkit magában foglaló végtelen –, mely értelmezési keretet, egységes narratívát aztán tovább lehet vinni a vizualitástól az ajándéktárgyakon át a zenekar által megtett állításokig. Mindannyian egy univerzumban vagyunk. Valahol mindenki idegen (mármint alien). Ilyen pólókat viselt például Chris Martin.
Erős kezdés után – Higher Power, Adventure Of a Lifetime, Paradise, The Scientist – a zenekar átköltözött a nézőtér közepén helyet foglaló kör alakú kisszínpadra, ahol először a Viva La Vida jött – hozzá az obligát tombolás a nézőtéren, ekkorra már az ülőhelyeken is mindenki állt –, utána a Hymn For a Weekend, majd Chris Martin maga mellé ültetett három rajongólányt, és nekik énekelte el a Til Kingdom Come-ot, és amit nem gondoltunk volna, az Oasistől a Don’t Look Back In Angert.
A régisulis rajongók kisvártatva megkapták a Yellow-t, majd jött egy hosszabb etap a Music Of The Spheres dalaival, beleékelve a nyilvánvalóan kihagyhatatlan Clockst, amely alatt bezöldült a stadion. Na, és akkor egy félmondat ezekről a világító biszbaszokról: a zenekar ezekkel a mindenféle színekben pompázó, néhol villogó, néhol csak világító karkötőkkel oldotta meg a fényshow egy részét. Impresszív volt, mondhatni.
Itt aztán ráfordult a koncert az utolsó szakaszra. Jött többek közt az ínyenceknek az első lemezről, a Parachutesról a Sparks, az egyik legnépszerűbb Coldplay-dal, a Fix You – és volt egy világpremier is. A Coldplay itt, Budapesten játszotta először a megjelenés előtt álló (június 21-én a digitális felületekre kikerülő) új dalt, a nagyívű, stadion-poprockos feelslikeimfallinginlove című számot. Közben megvolt a mai arénakoncertek, úgy látszik, már kihagyhatatlan pillanata: a kamerák ki-kiszúrtak egy-egy nézőt vagy egy párt, akiknek Chris Martin improvizált pár szövegsort. Egy szakállas faszinak rímekben fejezte ki elismerését, hogy bár láthatóan ZZ Topra menne, elkísérte a feleségét Coldplayre, de jutott pár sor holland futballszurkolóknak meg két kisfiúnak is.
Bárki mástól talán fárasztó lenne, szépelgésnek számítana ez a fajta jófejkedés, és még az is lehet, hogy – hogy is mondjam – a fellépés végére talán a Coldplay frontemberétől meg is kaptuk a teljes éves szeretet- és megértésadagunkat, de Chris Martin esetében mindez láthatóan nem manír, elhiszed neki, elhiszed, hogy komolyan gondolja. Olyat se nagyon láttam amúgy koncerten, hogy miután a zenének vége, a kivetítőn, mint egy film végén, lemegy a teljes stáblista, technikusok, sofőrök, látványtervezők, mindenki. Tegyük hozzá, maga a koncert is egy filmes gesztussal, az E.T. című film John Williams-féle zenéjével indult. Sokáig alienek a popkulturális utalások.
Közben, már a záró etap során elindult a tűzijátékozás, az este során többször is volt konfettizápor, időnként planétákat formázó hatalmas léggömbök mentek körbe a stadionban, néhányszor pedig lángnyelvek csaptak föl a színpad körül (szakszerűen: piro). Mondom, minden jegyvásárló megkapta, amire vágyott. Nem meglepő, hogy a hangulatba került közönség egyes csoportjai még a Blaha Lujza téren is a para-para-paradicsomban érezték magukat, és ennek hangot is adtak.
