Szentestére rendhagyó tartalommal készültünk a hvg.hu olvasóinak és az Elvitelre hallgatóinak: Kovács Bálint kollégánk írta meg lapunk karácsonyi meséjét az eltűnt fenyőről és a kis magyar faluról, ahol mindenki gyanús.
Újra itt az Elvitelre, a HVG hétzáró podcastja, amelyben kivételesen nem az elmúlt hét legjobb HVG-s és hvg360-as anyagaiból válogattunk: Bábel Vilmos ezúttal Kovács Bálint karácsonyi meséjét mutatja be - fogadják sok szeretettel!
Kovács Bálint: A gyanús földesúr, avagy ki lopta el a fenyőfát?
– Egyet se féljen, Evelin, majd én segítek helyrehozni a dolgokat. De addig is, miért nem költözik hozzám?
– Károly, értse meg, hogy köztünk nem lehet semmi. Maga dolmányos, én pedig vetési vagyok. Nekünk nincs jövőnk együtt. Különösen nem ilyen nehézségek közepette.
Károly zavarában csőrével igazgatni kezdte a dolmányát. Erre az érvelésre nehéz volt mit mondania: kétségkívül más varjúfajhoz tartoztak Evelinnel, csakhogy őt ez soha nem zavarta. Miért is kellene az ilyen jelentéktelen apróságoknak gátat szabnia egy szárnyaló kapcsolatnak? Önkéntelenül odébb lépett kettőt a faág széle felé, és károgott egyet, hogy könnyebben meg tudjon szólalni a csúfos megaláztatás után.
– Értem, Evelin – mondta, titkolni próbálva csalódottságát. – Akárhogy is, ez a helyzet akkor sem maradhat tovább így. Ne üljön azon az ágon ilyen csüggedten, jöjjön, keressük meg együtt a fáját!
Kisebbfajta madárcsődület vette őket körül, illedelmes távolból. Nem csoda: Evelin kétségbeesett károgása az imént szinte az egész erdőt felriasztotta, még Tudor, az országhatár túloldaláról gyakorta átröppenő uhu is közelebb húzódott hozzájuk, ügyelve persze arra, hogy kíváncsiskodása ne legyen feltűnő, és megőrizze méltóságát. Épp csak beköszöntött a délután, ő ilyenkor még aludni szokott, és máskor nem is tűri, hogy felébresszék. Hacsak olyasfajta szenzáció nem történik, mint ez a mostani: valaki egyszerűen ellopta Evelin otthonát.
– Szándékosan választottam olyan apró fát! – kárált kétségbeesetten a varjúhölgy. – Sosem gondoltam volna, hogy valaki is kivágna egy ilyen apró fenyőt. És egyébként is, olyan otthonos volt, olyan jó befektetésnek tűnt. Ahogy az évek során növögetett volna, úgy tettem volna szert én is egyre több szobára, amikor épp arra lett volna szükség, ha netán bővült volna a család. – Evelin zavarában alaposan elpirult, még szerencse, hogy koromfekete tollai ebből semmit sem engedtek láttatni.
– Jöjjön, Evelin, lépjünk a tettek mezejére! Illetve repüljünk a tettek mezeje fölé – mondta Károly, kissé megvetően nézve a bámész siserehadra, a verebekre, cinkékre és rigókra, akik a katasztrófa hírére mind odasereglettek, de segíteni már egyik se segített volna.
– Rendben – hüppögött Evelin. – De merre induljunk?
– Hát, nekem mindig is gyanús volt az uraság – felelt Károly. – Én először az ő kastélyában nézném meg, vajon nem áll-e a maga fája valamelyik flancos perzsaszőnyegen!
A két varjú elrugaszkodott, és határozott szárnycsapásokkal indultak neki a falu határának, a helyi nagyúr kiskirálysága felé, ahol díszes betonkerítés mögött elterülő majorságban, az egykori hercegi lovarda helyén állt a fehér oszlopos, kőoroszlános épületegyüttes szökőkúttal, díszmedencével és jókora lovardával. Legnagyobb meglepetésükre a kerítésen már ott ült Tudor.
– Hallottam, hogy ide készültök – mondta kimérten a bagoly –, bár ti mindig tévesen kastélyt emlegettek. Holott ide van írva, épp arra a táblára, amelyen ülök, hogy „apartman és vendégház, épült az Európai Unió támogatásából”. – Érződött a hangján, mennyire büszke, hogy a madarak közül egyedüliként ő még olvasni is tud.
– Mi az, hogy Európai Unió? – kérdezte Evelin.
– Úgy hiszem, valamiféle szobafestő-mázoló szervezet lehet. Legalábbis a legdíszesebb úri lakokon mind ott van ugyanez a tábla – magyarázta Tudor.
– Kastély vagy apartman, teljesen mindegy – szólalt meg a mindig pragmatikus Károly –, az uraság itt lakik, márpedig nekem ez a fickó mindig is gyanús volt. Jöjjön, Evelin, nézzünk kicsit körül!
Átröpültek a kerítés felett, egészen a faragott, mahagóni ablakkeretig. Csőrüket egészen az ablaküvegig tolva alaposan végigmérték a szobát: a kandallóban ropogott a tűz, felette a festményen őszülő, pocakos férfialak, jókora páncélszekrények, üres, de díszes könyvespolcok, és egy villogó-világító díszítésű, hatalmas karácsonyfa. Olyan karácsonyfa, hogy egész a kazettás mennyezetig felért: ez semmiképpen sem lehetett az a fenyő, amelyet szinte Evelin lábai alól loptak ki, hiszen erre mindent lehetett mondani, de hogy kicsi volna, azt nem.
Csalódottan indultak tovább, röptükben búcsút intve a még mindig a tábla betűit silabizáló bagolynak. Tettek pár tanácstalan kört az égen, nem tudva, hova is fordulhatnának, mígnem megpillantották Vilmát, a mindig olyan tájékozott fakopáncsot, aki épp az elhagyatott, málladozó kerékpáros akadálypálya szálkás, törött deszkáin kopácsolt: próbálta előkeríteni a hányatott sorsú faanyagból a zamatos lárvákat. Károly és Evelin leszálltak a biciklipályát körülvevő acélrácsra, a kapura, amelyen még ott rozsdásodott a soha ki nem nyitott lakat: egyes madarak még rebesgették, hogy a megnyitó napján egyszer megnyílt a drótkapu, de a legendák lassan a múlt ködébe vesztek. Károgva üdvözölték Vilmát; ahogy a harkály felszállt a pallósorról, újabb korhadt deszka hullott a fűbe a nyomában.
– Vilmám, drágám, de jó, hogy látlak! – búgta Evelin. – Képzeld, milyen baj ért: valaki kivágta és magával vitte a fámat. Te mindig mindent tudsz: nem láttál valakit egy apró fenyővel a hátán?
– Ezer szerencséd, hogy engem kérdezel, Linám! – kiáltott fel a fakopáncs, de mintha szándékosan fokozni akarná a feszültséget, ahelyett, hogy folytatta volna, csőrével lesújtott a legközelebbi deszkára. Mikor felnézett, csőrében már ott volt egy jó húsos falat. Lenyelte, és csak azután bökte ki, mi is az a nagy szerencse. – Láttam két embert, egy férfit és egy nőt, akiknél volt egy fa, azonban hamar szem elől tévesztettem őket. Valami mozgást láttam itt ebben az én szú-aranybányámban a fában, meg kellett néznem, mi az. – Vilma szeme kissé elhomályosult, ahogy visszagondolt kiadós vacsorájára. – Amarra mentek – intett a fejével a falu központja felé.
Károlynak és Evelinnek több se kellett, gyorsan megköszönték az információkat, és azonnal felröppentek, nekivágva a mondott iránynak. Nagyjából félúton tarthattak, épp az egykori erdő fölött repültek át, amikor észrevették Ödönt. A daliás egerészölyv a kivágott fák hűlt helyén épített fatákolmány legmagasabb pontján kémlelte a fák híján már jól belátható tájat. Mielőtt még megszólíthatták volna, Ödön felröppent, és ugyanazzal a lendülettel zuhanórepülésbe kezdett: egy másodperc se telt bele, és már egy pocok volt a szájában, egy újabb másodperc után pedig el is tűnt. Néhány szárnycsapással elégedetten visszaült a kis fafolyosó fakorlátjára, a két varjú mellé. Jóllakottan csettintett a nyelvével.
– Én mondom nektek, a falu legjobb helye ez a lombkoronasétány. Nem tudom, mit jelent az emberek nyelvén ez a szó, de hogy vadászni kiválóan lehet itt, az hétszentség. De mi szél hozott erre benneteket? – fordult Evelinék felé.
A varjúkisasszony neki is elmesélte, mi történt, és hogy az imént Vilma azt mondta, épp erre kellett, hogy jöjjenek a mocskos kis tolvajok.
– Vilma igazat mond – jelentette ki Ödön. – Csakugyan erre jöttek. A fejük felett körözve jól láttam azt is, hová tartottak. – Szünetet tartott, alaposan kiélvezve, hogy a két varjú szinte issza a szavait. – Abban a nagy, romos házban keressétek – mutatott a faluban magasodó épület felé.
Evelin egészen izgatott lett, úgy érezte, végre közel kerültek a megoldáshoz. Csak hadarva búcsúzott el Ödöntől, és Károlyt meg se várva iramodott neki a falunak.
A két madár hevesen dobogó szívvel szállt le a nagy ház egyik ütött-kopott ablakába, és bekémleltek rajta. A falak mentén törött széksorok húzódtak, a vakolat mindenütt málladozott, rozsdás csövek húzódtak a foghíjas csempesorok felett, egy-egy ajtó pedig a zsanérján lógott. Fehér köpenyes férfiak és nők meneteltek a folyosókon, némelyik sztetoszkóppal a nyakában, némelyik betegágyat tolva. De a fát sehol nem látták. Átszálltak a kórház másik ablakába, aztán megint egy másikba, és megint egy másikba: a látvány mindenütt ugyanolyan volt, fának azonban nyoma sem volt.
Már-már feladták a keresést, amikor az utolsó ablakok egyikén bepillantva végre más kép fogadta őket. Evelin örömében majdnem felkárogott, de végül mégis csendben maradt. Lopva Károlyra nézett, de a dolmányos varjú is épp olyan csendesen, lesütött szemmel pislogott az eléjük táruló látványra a résnyire nyitott ablakon keresztül, mint ő.
Hallgattak egy sort.
A szoba sarkában ott állt a kis fenyőfa. Csak egy háromlábú sámli volt mellette, egy csöpögő csap a falon, egy, a fánál valamivel kisebb szekrény, amelynek nem záródott jól az ajtaja, és egy kisebbfajta ágy, amely hiába volt kicsike, még így is csaknem elveszett benne a kislány, aki a dunnák közt aludt. Fején kötött sapka, kézfejéből cső vezetett az infúziós állványig. A fenyőfa tetején egyetlen dísz árválkodott: egy papírból hajtogatott darumadár. A két varjú egyszerre mérte végig a fát és tetején a szegényes díszt. Újra egymásra néztek, de nem akarózott megszólalniuk.
– Károly – súgta oda végül a másiknak Evelin. – Csakugyan odaköltözhetek egy időre magához? Csak amíg el nem rendeződnek a dolgaim.
– Jöjjön, Evelin. Jöjjön, és maradjon, ameddig csak szükséges – súgta a dolmányos. Nem néztek egymásra, továbbra is befelé néztek az ablakon.
– Hálásan köszönöm. Induljon csak el, Károly. Hamarosan jövök én is. Még el kell intéznem valamit – felelte Evelin.
***
– Mi ez a hangzavar a keleti szárnyban, Margitka? – kérdezte az estés főorvos az ügyeletes ápolót, amikor a fiatal kolléga végre megérkezett az irodájába.
– Nem tudom, főorvos úr, de mindjárt utánanézek, csak érjem végre utol magam – mondta az ápoló, és csakugyan, alig bírta visszafogni magát, hogy ne lihegjen és érthetőek legyenek a szavai. Egész este meg sem állt, és hol volt még a vége.
– Legyen szíves. És mondja csak – szólt még utána a főorvos –, jól hallom, hogy a szülők berángattak valami fát az erdőből a százhármasba? Elárulná, ugyan miért engedte nekik? Vannak itt bizonyos szabályok, azt hiszem, ezzel mindketten tisztában vagyunk, de még ha nem is lennénk, azért az akkor is nyilvánvaló, hogy egy kórházban nincs helye egy ilyen koszos, földes, mocskos holminak. Talán tévednék? – mondta, most már kissé emelt hangon, mert sehogy sem tetszett neki, hogy az ápoló csak nem válaszol.
Margitka márpedig továbbra sem válaszolt, csak a köpenye szélét gyűrögette egyre, lesütött szemmel bámulva a töredezett, pepita járólapokat. Végül egy hosszú perc csend után az orvosra emelte a tekintetét, és halkan azt mondta:
– Főorvos úr, hát úgyis teljesen mindegy már szegénykének… Legalább ennyi öröme hadd legyen még…
A főorvos már tátotta a száját, hogy felcsattanjon, nem szokta meg, hogy visszabeszélnek neki. De mégis visszacsukta, mint egy tátogó hal. Most rajta volt a hallgatás sora.
– Na menjen már, mit áll még itt – mondta végül Margitkának. – Nézzen utána ennek a hangzavarnak, aztán hallani sem akarok magáról az esti vizitig.
Az ápolónak több se kellett, hogy kislisszoljon az irodából. Megtörölte a homlokát, és gyorsan a zaj forrása felé vette az irányt. Ám ahogy belépett volna a százhármas szobába, földbe gyökerezett a lába. Valóban jól gondolta, és innen jött a hangzavar, bár ilyen közelről már nem is tűnt olyan fülsértő zajnak, sőt.
Sehogyan sem tudta elhinni, amit lát, megdörzsölte a szemét, hátha csak a fáradtság teszi, de nem. A kis, koszos-földes fenyőfa középső ágain vörösbegyek ültek, némelyiknek barnásszürke hátát, a többinek rozsdavörös mellényét és csöpp gombszemeit látta. Alattuk kis, fehéres madarak billegették a hosszú farkukat, gömbtestű, fekete-barna szárnyú őszapók, még lejjebb pedig még ezeknél is kisebb teremtmények, mintha a tojásból se keltek volna még ki, olyan formájuk volt, csak tollat növesztettek volna hozzá: a királykák apró fejének tetején vidáman ragyogott a sárga korona. De a legszebb a fa teteje volt: közvetlenül a hajtogatott papírmadár alatt három süvöltő táncolt, égővörös hasuk és kék szárnyuk villogott a neonlámpa fényében. Nem zaj volt ez, hanem a kismadarak éneke, és talán csak Margitka képzelte, de mintha a hangba néha vékonyka nevetés is vegyült volna.