Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szinte tökéletes, közel kétórás koncertet hozott a fesztiválra az amerikai popsztár. Slágerparádé, ugrálás, érzelmek, egészpályás popkulturális letámadás.
Négy évvel ezelőtt volt, hogy először hallgattuk, és első alkalommal tetszett mind a kettőnknek, a kamasz lányomnak meg nekem ugyanaz a frissen megjelent lemez. Billie Eilish első lemeze volt, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go. Természetesen nem ugyanúgy hallgattuk ezt az albumot: nekem nem ez volt a nagy felfedezés, azokon nyilvánvaló okokból rég túl voltam, mások a zenei igazodási pontjaim, Billie Eilish lemeze inkább csak valami érdekesség, hogy történik valami olyan a fiataloknak szóló zenében, ami engem is megérint. Neki viszont olyan előadó volt, akivel azonosulni tud, aki a korosztályt képviseli, ahová ő is tartozik.
„Billie Eilish zenéje úgy vet fel és tárgyal bizonyos keretezésben korosztály-specifikus témákat – szerelem, világbavetettség, énkép-problémák, a jövőre vonatkozó szorongások, csak hogy egy párat említsünk –, hogy azokra valójában a felnőttek is rácsatlakozhatnak; ettől és a lemez izgalmas zenéjétől válik az emlékezetes számokkal teli album igazán univerzálissá” – ezt írtuk három évvel ezelőtt erről a lemezről.
Tegnap este a lányom ott állt valahol az első sorban a Nagyszínpad előtt, én meg kint a tömeg széle felé; nyilván hasonlóképpen ez a koncert is mást jelentett mind a kettőnknek.
Amikor valakiből akkora sztár lesz, mint Billie Eilish-ból, az azt jelenti, hogy képvisel valamit szinte egy teljes generáció, de legalábbis egy generáció szemmel jól látható tömegű tagja számára. Egy jól dekódolható figura, lehet vele azonosulni, azzal is, ahogy kinéz, azzal is, amilyen a személyisége, azzal is, amiről és ahogyan énekel, amilyen számokat ír. És az sem árt, ha a generációja tagjain túl mások számára is jelent valamit. Egy James Bond-filmzene elkészítésének lehetőségét például jó eséllyel akkor kapja meg, ha azt gondolják, korosztályokat tud átívelni a figurája.
„Billie Eilish személyisége sok módon megközelíthető, sokféleképpen lehet csatlakozni hozzá. Egyszerre a random lány a szomszédból, az amerikai tinifilmek zsánerfazonja, a fura csaj a kertvárosból, és mint ilyen ugyanakkor sajátos, különleges figura, aki a saját útját járja, autonóm alkotó, egy kicsit punkos, egy kicsit artisztikus, de nem távoli, hanem valóságos és megérinthető. Ha nem volna, ki kellene találni” – mindezt már korábban megláttuk benne.
Az idei Sziget záróestéjén, ahogy kell, meg is töltötte a Nagyszínpad előtte teret, az olyan 45-50 ezer ember. Különösebb meglepetést nem okozott, sejthettük, hogy ez lesz a 2023-as fesztivál csúcspontja. Ahogy azon sem lepődtünk meg, mert láthattuk már a YouTube-on, hogy hasonlóan az előző este fellépő Lorde-hoz és Caroline Polachekhez minimálzenekarral lépett színpadra. Egy dobos, valamint a bátyja, zenéinek, lemezeinek társalkotója, Finneas O’Connor, aki billentyűs hangszereken és gitárokon játszott, és ennyi. És tegnap is az volt, hogy egy csomó zenei sáv, beleértve vokálsávokat is, gépről szólalt meg. Ez azonban valószínűleg már baromira nem téma a digitalizációba beleszületett korosztályok számára – szóljon a zene, nem érdekes hogyan és honnan, legyen show, legyenek, nagy, Insta-kompatibilis hátterek, jöjjenek a kedvenc dalok, a többi nem feltétlenül számít. Engem zavar, de az meg kit érdekel.
A dalok pedig jöttek. Közel két órában huszonöt, ahogy egy ilyen fesztiválon lenni szokott, az életmű legjava. Jellemzően az első két nagylemez, a már említett 2019-es bemutatkozó album és a 2021-es Happier Than Ever egyvelege. Dolgoznak egyébként egy új albumon, ezt koncert közben jelentette be Billie Eilish.
Ha már a hepiségnél tartunk, Eilish jól láthatóan túl van a buggyos cuccokba öltözött, szemeit forgató mufurc tini figuráján: persze, ahogy felöltözött, abban most sem volt semmi különleges, ez a kora huszonéves Billie is teljesen normie. Úgy tűnt, hogy meglehetősen jól érezte magát, mosolygott, nevetett, és ez kifejezetten jól áll neki. Könnyedén és magabiztosan vezényelte a koncertet, mint aki a színpadra született.
Ahogyan az a sokféle zenei megközelítés is jól áll neki, amiből összeáll a Billie Eilish-világ az elektrós veretéstől az R&B-s számokon át az akusztikus balladákig. Bár, hogy mennyire remek énekes, az kevésbé a kiabálós számokból, sokkal inkább a cizellált popdalokból derül ki – ott viszont igazán kiderül, néha olyan, mintha egy hatvanas évekbeli Motown-énekesnőt hallanánk.
Nem-rajongóként, inkább csak szimpatizánsként voltak félelmeim, hogy oké, lehet, hogy tetszeni fog a koncert, de egy ponton majd elkezdek unatkozni a tömegben. Viszont – meglepő vagy nem meglepő – nem így lett. A koncert kétharmadánál vagy háromnegyedénél volt egy kis beesés, de addig úgy telt el az első óra, hogy le sem vettem a szememet a színpadról (már amennyit láttam belőle).
Ezen a szakaszon egy szó szerint leülős, akusztikus blokkal lendültünk keresztül, ahol az énekesnő és bátyja együtt ragadtak gitárt, aztán az All The Good Girls Go to Hell (bocsánat, kisbetűkkel: all the good girls go to hell) című slágerrel indult a hajrá, ide került az este obligát csúcspontja, a Bad Guy (vagyis bad guy) című hipersláger, igen, mindenki táncolt, aztán az érzelmes, majd zúzós Happier Than Ever. Végül egy nagy durr, konfettizápor és vége. Eddig is voltak sejtéseim arról, miért a világ egyik legnépszerűbb popszemélyisége jelenleg Billie Eilish, de így még inkább világos minden. Hogy mást ne mondjak: én Lorde-os vagyok, de Eilish bizony pontozással verte előző este fellépő új-zélandi pályatársát.
