Sokadszorra lépett fel Magyarországon Iggy Pop, aki 76 évesen még mindig hihetetlen energiákkal pörög. Az Európa Kulturális Fővárosa-projektet futtató Veszprémben koncertezett, mi pedig természetesen megnéztük.
Idén többek közt Veszprémbe kell menni jó koncertekért. A város az elmúlt évtizedekben is markánsan ott volt a könnyűzenei térképen – emlékezhetünk az egykori legendás koncerthelyre, az Enyhe Fintorra, aztán lett a máig is üzemelő Expresszó, ahol fellép a klubkoncertező hazai zenekarok színe-java, lett egy reprezentatív helyszín, a Hangvilla, van Veszprém Jazz Fesztivál nemzetközi kínálattal, és van Veszprémi Utcazene Fesztivál, ami megint csak másfajta merítés és másfajta élmény –, idén pedig az Európa Kulturális Fővárosa-projektben is központi szerepet kapott a poprock-univerzum.
Gyárkert néven létesült egy többezres szabadtéri koncerthelyszín, afféle veszprémi Budapest Park, ahol a kabrió-koncertszezonban gyakorlatilag folyamatosan adták-adják egymásnak a színpadot a hazai és a külföldi előadók. Hogy mi lesz, lehet egy ilyen rendezvényhelyszínnel, amikor az EKF már kifut, az megint más kérdés. No de.
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/9d6ca5f7-169a-482f-a677-f8007b988c8f.jpg)
Tegnap este azért kerekedett fel párezer zenerajongó, hogy ismét a színpadon láthassa a rock and roll egyik legnagyobb figuráját, aki egészen elképesztő módon, annak ellenére, amit művelt magával, meg amin átment eddigi pályafutása során, még él. Nem kis teljesítmény ez a most 76 éves James Osterbergtől, akit a punk keresztapjának vagy nagyapjának szoktak nevezni. A sztori nagyjából-egészében közismert. Iggy a 60-as évek végén alakított Stooges nevű zenekarával, annak vad, lecsupaszított garázsrockjával irányt mutatott azoknak a rockzenészeknek, akik szerint a könnyűzene akkor jó, ha mindenestül folyamatosan az őrület határán táncol. Ilyenkor persze, amikor Iggy-koncert van, mindig felmerül, hogy lehet, hogy most még egyszer utoljára. Persze azt is reméljük mindig, hogy nem utoljára.
Ehhez a programhoz, mármint az őrület határa, hosszú ideig folyamatosan tartotta is magát, sőt bizonyos elemeit most is hozza. Ma már – sőt, már jó ideje – persze nem ön- és közveszélyes, nem szabdalja üvegdarabokkal magát, nem ránt kést színpadon, nem ugrál a közönség közé, azonban továbbra is elképesztő energiákat mozgósít koncert közben, egy Iggy-fellépés továbbra is spontán mozgásszínház, rock and roll-balett, Raw Power, hogy a Stooges egyik, egyébként tegnap este is elhangzott számát idézzük. Az énekes ráadásul még abból is művészetet és menőséget csinál, hogy csipőproblémái miatt jó ideje már egészen durván sántít.
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/9a68a65f-4602-4d15-a249-929a38440e40.jpg)
Vasárnap esti koncertjének a gerincét egyébként ez a korszak adta ki, ami persze megint csak nem újdonság, Iggy Pop koncertjei jellemzően a Stooges-életmű köré épülnek, Search and Destroy, Down On The Street, TV Eye, I Wanna Be Your Dog. Összességében a tegnap elhangzott tizenhét szám több mint a fele ebből a korszakból jön. A kétezres évek elején Iggy össze is rántotta egykori zenekarát, éveken át turnéztak – a Szigeten is felléptek –, új lemezeket is készítettek Weirdness és Ready to Die címmel. Ron Asheton gitáros 2009-es halála után még Iggy and The Stooges néven folytatták, akkor a zenekar utolsó két lemezén játszó James Williamson ugrott be, ám Scott Asheton dobos és Steve Mackay szaxofonos halála a 2010-es évek közepén pontot tett a zenekar történetére, melyről Jim Jarmusch Gimme Danger címmel egyébként remek dokumentumfilmet készített. Érdemes megnézni.
Iggy pedig, aki a hetvenes évek második fele óta szólóelőadó, itt van még mindig. Minden bizonnyal rá is igaz az a mémesedett bon mot, ami Keith Richardsra is: vigyázzunk a Földre, nem mindegy milyen világot hagyunk rájuk.
Olyannyira itt van, hogy még annak a szabálynak is fittyet hányt, mely szerint a veterán könnyűzenészek már inkább csak a múltjukból, az örökségükből, a legendájukból élnek, valós időben már nem hoznak létre nagy műveket. Ez egyébként nem ciki: nyilván minden alkotó frissen, fiatalon, tiszta lappal, vagy már éretten, de még a pályafutása felívelő szakaszában hozza létre a nagy műveket. Kivéve, ha Iggy Popnak hívják az illetőt. Az idén megjelent Every Loser című nagylemeze egyszerűen szenzációs. A legjobb szólóalbuma több mint harminc éve, az 1990-es Brick By Brick óta. Már a Queens Of The Stone Age-vezérrel elkészített, a berlini David Bowie-s éveket megidéző 2016-os Post Pop Depression is elég jó album volt, ám az Every Loser a real deal.
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/38a26b42-4a17-4853-ba1e-bdb114e72c8f.jpg)
„Az Every Loser egyszerre rockos és popos: a gitárok harapnak, a lendület és a felszabadultság jól érezhető, ugyanakkor hallatszik a gondos produceri munka, értő kezek formálták meg a dalokat, amelyek nem mellesleg szinte egytől-egyig emlékezetesek, alig van unalmas pillanat a lemezen. Tizenegy trekk – kilenc szám, plusz két rövid átkötő cucc –, nincs semmi túlbeszélve.”, írtuk az Andrew Watt producer által nagyszerűen összerendezgetett, sztárvendégekkel (Duff McKagan, Chad Smith, Josh Klinghoffer, Dave Navarro, Stone Gossard, a néhai Taylor Hawkins) teli lemezről januárban.
A koncertműsorba két dal fért be erről a lemezről, a Modern Day Ripoff és a Frenzy – ez, ha azt vesszük, hogy mondjuk a klasszikus Brick By Brickről például egy sem, akkor elég sok, bár nem tiltakoztunk volna további új számok beemelése ellen sem.
Nem csak a farokméregetés miatt különleges Iggy Pop új nagylemeze
Az Every Loser az elmúlt évtizedek egyik legjobb Iggy Pop-lemeze. Minden ott van benne és rajta, ami az Iggy-életműben izgalmas. Részletezzük is, miért.
Ha egyébként a setlistnél tartunk, természetesen nem maradt ki a két gigasláger, a Lust for Life és a The Passenger (utóbbi, vicces módon a Siouxsie and The Banshees-féle feldolgozást idéző fúvósokkal. Ja, igen, fúvósok is voltak.), ugyanakkor hallhattuk a másik berlini lemezről, a The Idiotról a Mass Productiont, ezzel jött vissza Iggy a ráadásra; ki más merne egy ilyen súlyosan beborult, sötéten hömpölygő dallal (én jobban örültem volna a Sister Mindnightnak, de ugye nem kívánságműsor), és elhangzott két szám is a New Values című 1978-as lemezről (amin Iggy egyébként a már említett James Williamsonnal dolgozott), a The Endless Sea és a Five Foot One.
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/8e7f5b28-5467-4c91-831e-c92e4545f18a.jpg)
Ha nem is telt ház, de szép nagy tömeg volt, mondjuk olyan kétharmadig-háromnegyedig telt meg a nézőtér, amin a generációs találkozó-jellegnek megfelelően főleg középkorú nők és férfiak osztoztak. A helyszínnek és a helyzetnek köszönhetően volt valami nyári vakációs hangulata is az estének, ezt Iggy le is vette, bár a rá jellemző fanyar humorral kijelentette, hogy ő nem nyári vakációra akar menni velünk, hanem egy death tripre (és akkor itt bele is csaptak a nevezett Stooges-klasszikusba). Nem mellesleg azt is hozzátette, hogy nem akar "kib****tt kulturális intézményeket". Oké. Elég, ha a saját házi intézménye jól működik.
Azon meg különösebben meg sem lepődtünk, hogy Iggy (vagy Iggy és a menedzsmentje) jó zenekart rakott össze, nyilván pontosan tudja (vagy tudják), hogy kell ezt csinálni.
![](https://img.hvg.hu/Img/b2dea50fcee14f6eb810034566fbfb2e/c22c5736-a20b-4c3d-b7d5-7cc3351f6691.jpg)
Amikor azon gondolkozom, hogy melyik volt életem legjobb Iggy Pop-koncertje, mert mondjuk szeretném ezt az estét elhelyezni valahol a sorban, akkor rájövök, hogy valójában képtelen lennék megmondani. 1994-ben láttam először a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán, azóta meg jó párszor, a Szigeten persze, legutóbb a Budapest Parkban, és csak azt tudom, hogy minden alkalommal elképesztő energiákat mozgósított a színpadon, minden egyes este az a bizonyos este volt a tét. Iggy a jelenlét lehetséges meghatározásának az egyik manifeszt módja, ő a torzítottgitáros rock and roll-zen, amikor nincs előző és következő pillanat, csak a pillanat van.