Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Dunaszerdahelyet a kilencvenes években a rémuralma alatt tartó magyar maffia, a Pápay-klán működéséről írt, A rendes lányok csendben sírnak című regényével robbant be Durica Katarina író, aki azóta írt regényt a nyugatra hurcolt és rabszolgaként tartott prostituáltakról, és a Magyarországot is elérő, illegális béranyabizniszről is. Interjú.
A rendes lányok csendben sírnak című könyve tette igazán ismertté a szlovákiai magyar írót, Durica Katarinát: több tízezer példányban adták el, és a Vígszínház is előadást készített belőle, amit azóta is játszanak. Az a regény azt mutatta meg, hogyan vette át gyakorlatilag a város irányítását a dunaszerdahelyi magyar maffia, a Pápay-klán, miközben a rendőrség tehetetlen volt vagy épp együttműködött velük, a bűnözők pedig szabadon szedhettek egyre nagyobb védelmi pénzeket, végezhették ki a nekik ellenszegülőket, és rendszeres volt az is, hogy a nyílt utcáról ragadtak el lányokat, akiket aztán csoportosan megerőszakoltak, majd egyszerűen kidobtak az utcán.
Durica Katarina regényei, bár fikciósak, az alapjukat mindig a valóság képezi, az író a megírásukhoz rengeteg érintettel interjúzik, az általuk átélteket gyúrja át szereplői történeteivé. Így készült A rendes lányok-at követő regénye is, a Városi rókák, amely arról szól, hogyan válik valaki rabszolgaként pincébe zárt, nyugatra hurcolt prostituálttá, és így írta meg legutóbb megjelent, Mennyit adtál érte? című könyvét is, amely a béranyaságról szól méhét másoknak felajánló nők, petesejtdonorok és béranyát fogadó nők történetein keresztül. Mindezekről a témákról beszélgettünk Durica Katarinával.
hvg.hu: A regényei mindig valós történeteket, társadalmi kérdéseket járnak körül, rengeteg interjút készít hozzájuk. Miért döntött úgy, hogy ezeket fikciós regényként, és nem újságíróként, riportkötetben írja meg?
Durica Katarina: Gondolkodtam ezen a lehetőségen is, de például A rendes lányok csendben sírnak esetében sehogy sem találtam fogódzót hozzá: a riportalanyaim se a nevüket, se az arcukat nem vállalják. Írjak le tizenöt történetet egymás után, mindet név nélkül? Ez így nem működik. Azt sem akarták, hogy a pontos dátumok és helyszínek szerepeljenek, és én se akartam győzködni őket. Ha pedig vannak történetek, és azt akarom, hogy a szereplők identitása maradjon rejtve, csak a fikció játszik. És a fikciónak sokkal nagyobb a hatása. Ha belegondolok, hogy én magam évente hány riportkötetet olvasok… Sokkal kevesebbet, mint regényt. És a fikció sokkal kreatívabb munkára ad lehetőséget, írhatok a szereplők vágyairól, gondolatairól is.
hvg.hu: Az ellen nem volt kifogása a riportalanyoknak, hogy így viszont nem minden pontosan úgy történt, ahogy a regényekben szerepel?
D. K.: Ezeket a szereplőket nagyon sok emberből gyúrom össze; nem egyedi esetekről írok, a dunaszerdahelyi maffia esetében sem egyvalakivel történt meg, hogy valakit megerőszakoltak, hanem lányok tucatjaival. Ahogy az sem volt egyedi eset, hogy egy nő végignézte, ahogy a gyerekéből maffiózó lett, vagy hogy eltűnt a szerelme. A visszajelzések alapján a riportalanyok nem úgy vették, hogy „ez az én történetem kicifrázva”, hanem úgy, hogy „velem is hasonló dolgok történtek”.
hvg.hu: A visszajelzések alapján milyen érzés a riportalanyoknak visszaolvasni egy népszerű regényben, amilyen borzalmak velük történtek?
D. K.: Hatalmas szeretetet tapasztalok; ha a dunaszerdahelyi járásba megyek, gyakran előfordul, hogy leülök egy kávézóban, és amikor fizetnék, közlik, hogy valaki már kifizette. Vagy odajönnek a boltban, és adnak egy csokit a gyerekemnek, vagy megállítanak a sajtos pultnál, és megköszönik, vagy írnak pár sort a Facebookon. Dunaszerdahelyen mutatták be nemrég A rendes lányok csendben sírnak-ból készült színházi adaptációt a Vígszínház színészeinek előadásban; tartottam tőle, mert ez egy kamaraelőadás, és a művelődési központban hatszázan váltottak jegyet. Attól is féltem, hogy otthon ezt nem színházi előadásként, művészeti alkotásként fogják értékelni, hanem úgy, hogy ez az életük. De nagy sikere volt.
De sok helyen azt tapasztalom, hogy Dunaszerdahelyen harminc év alatt már romantizálódott ez a történet: „Akkor még legalább tudtad, hogy ki lop, ma meg már mindenki”, meg „hát ki tudja, hogy volt az igazából, ezek a lányok is mennyi mindent kitaláltak”, vagy „vajon miért nem mentek a rendőrségre?”. A rendőrség felé nem volt bizalmuk az embereknek, mert tudták, hogy sokan közülük együtt dolgoznak a maffiózókkal. Vagy: „abban az időben minden nő a maffiózók barátnője akart lenni, és bármit megtettek volna, hogy új sustyákijuk (susogós melegítőjük – a szerk.) legyen”. De nem: ez nem így volt.
hvg.hu: Mennyiben hatott máshogy a dunaszerdahelyi nőkre a maffia működése, mint a férfiakra?
D. K.: Teljesen máshogy hatott. Dunaszerdahelyen abszolút le voltak osztva a nemi szerepek. A női áldozatokat megerőszakolták, szexuális tárgyakként használták, a férfiakat pedig megzsarolták, a pénzüket vették el, tőlük szedték be a védelmi pénzt, belőlük lettek fehér lovak (azaz kb. strómanok – a szerk.), őket kényszerítették együttműködésre, már ha kellett kényszeríteni. De harminc év alatt megváltozott a világ, már vannak női vállalatvezetők, magánvállalkozó nők, olyan nők, akik eltartják a családjukat, vannak egyedülálló anyák.
hvg.hu: Más az is, ahogyan a nők és a férfiak visszaemlékeznek ennyi idő után?
D. K.: Ezt nem a nemük alapján osztanám fel, inkább hogy ki mennyire volt közel a tűzhöz. Amikor halottak napján otthon voltam, elmentem a temetőbe. Ott van eltemetve sok maffiózó is, és ezek az óriási márványsírok tele voltak virággal és mécsessel. Sokan próbáltak a könyv elolvasása után is meggyőzni, hogy persze, voltak ilyenek is, de az ő apukájuk más volt, ő rendes ember volt, ő elintézte valakinek, hogy a pozsonyi főorvos fogadja, a szomszéd gyereknek meg kisbiciklit vett. Találkoztam olyan fiatal nővel, akinek az apukája maffiózó volt – bár ő nem nevezné így –, és ő minden este megfürdette kiskorában, tényleg mintaapa volt, részt vett a gyereknevelésben, olvasott a kislányának, mindent megtett érte. És miután lefektette a gyereket, átöltözött, fogta az eszközeit, és elment védelmi pénzt szedni. Ennek a lánynak borzasztó nehéz lehetett, hogy a halála után elkezdték azt mondogatni neki, micsoda vadállat volt az apja. A legtöbben feketében és fehérben gondolkodunk: vagy áldott jó lélek, vagy borzasztó ember. Pedig hát az egyikkel így, a másikkal úgy viselkedtek. Kapcsolatban voltam olyan idős nőkkel is, akiknek a fiuk volt maffiózó. És amúgy rendes emberek. Csak valami félrement.
hvg.hu: Hogy tekintenek vissza erre a korszakra az ilyen anyák?
D. K.: Ez nagyon fájdalmas. Amíg nincs meg a holttest, sokan álomvilágba ringatják magukat, hogy Venezuelában van a gyerek, csak nem jelentkezik, hogy nehogy bajba sodorja őket. Egészen addig teljesen normálisan működnek, fenntartják az életüket, de amikor megtalálják testet, amikor összeáll, hogy mi történt – hiszen ezek kínhalálok voltak, a mangalicák közé dobták, kicsontozták, ledarálták őket –, összetörnek. Volt olyan anya, aki, miután évtizedekkel a fia eltűnése után megtalálták annak testi maradványait, teljesen összetört, rákos lett, és nem sokkal később meghalt.
hvg.hu: Olyan anyákkal találkozott, akik precízen látták a valóságot: „Igen, a fiam embereket ölt, nőket erőszakolt, és borzasztó, hogy ezt tette”?
D. K.: Olyannal találkoztam, aki azt mondta, „belevitték, így ő is mindenféle disznó dolgokat csinált, pedig hát áldott jó lélek”. Ez a végtelen anyai szeretet, bármilyen patetikusan hangzik is.
A börtönbe is mindig az anyák járnak a bablevessel.
Persze, elhiszik, hogy csinált hülyeségeket, hiszen nem titkolták, de akkor is az megy, hogy „hát igen, csúnya dolgok mentek akkoriban, könnyű volt akkor a fiúkat behúzni”.
hvg.hu: A Rendes lányok utószavában szerepel ez a mondat: „Az áldozatok számára nem jött el a kiengesztelődés.”
D. K.: Az volt a jellemző, hogy senkinek nem beszélhettek róla, el sem hangzott az a kifejezés, hogy nemi erőszak. Csupa olyan nővel találkoztam, akik még a férjüknek se mondták el, az anyjukkal se beszéltek róla, hatalmas volt a hallgatás. Sejteni persze lehetett, sok apa alkoholista lett a lányukkal történtek miatt, de nem beszéltek, mert nem tudtak mélyen beszélgetni. „Éhes vagy? Ettél? Iskolában minden rendben?” Ennyi. De ezt nem is lehet számonkérni, az egy más közeg volt. Azért sem mondták el, mert nincsenek rá szavaink, és azért is, mert féltek, mi lesz, ha elmondják az anyjuknak, de az nem hiszi el. A nők pedig egyedül maradtak a fájdalmukkal, és ez egy újabb trauma.
De sok elkövetővel is találkoztam, akik mind azt mondták, hogy ezt-azt csináltak, fuvaroztak Győrből, éjszaka mentek át a határon, hoztak ezt-azt, és
amikor a maffiózok elkaptak egy-egy lányt, ők is beálltak a sorba.
„Ugyan már, a saját lábán ment haza”, és hozzáteszik, hogy azok a férfiak, akiket kivégeztek, sokkal rosszabbul jártak. De volt olyan, aki a könyv elolvasása után mondta, hogy hát ő nem is gondolta volna, hogy ez ilyen.
hvg.hu: Milyen volt az elkövetőkkel beszélgetni?
D. K.: Ők is borzasztóan traumatizált emberek, akik nagyon féltek a maffiózóktól. Sokan úgy emlékeznek vissza, hogy őket megzsarolták, nem volt más választásuk, de volt olyan is, aki elismerte, hogy nagyon imponált neki ez az élet. Nekik nem volt stabil családi hátterük, de ezek a fiúk befogadták őket, velük lehetett lógni, ők egy közösség voltak. Az is erős mozgatórugó volt, hogy óriási presztízsük volt a városban: ha megjelentek valahol, mindenki hazament, mert féltek tőlük. Élvezték, hogy mindenki előre köszönt nekik. Ők ma megnyomorított emberek, akik abszolút a háttérben élnek, egyszerű manuális munkákat végeznek, és azt mondják, rémálmaik vannak, sokszor álmodnak az eseményekkel.
hvg.hu: Könnyen tudta kezelni a Rendes lányok-kal járó sikert?
D. K.: A regény megjelenése után sokat szerepeltem, sok visszajelzést kaptam, olvasókkal cseteltem. Ezek javarészt szeretetteljes levelek voltak, de az elkövetők leszármazottjai is megtaláltak, fenyegettek, a halálomat kívánták. Ez kemény volt. Volt olyan része is, hogy külföldi, határon túli irodalmi estekre hívtak, kifizették a repülőjegyem, és elegáns szállodában szállásoltak el, panelbeszélgetésre hívtak, a rendezvények előtt kisminkeltek, és vacsorameghívásokat kaptam „fontos emberektől”. De amint sikeres lettem, elkezdtem azt hallani, hogy „Ja, hát az csak olyan lektűr!” Van az a furcsa hozzáállás, hogy ha egy szerzőnek kevesen olvassák a könyveit, akkor azért legyintünk, ha pedig túl sokan, akkor meg azért.
A Rendes lányokkal nagyon sok helyre meghívtak; olyanokkal is találkoztam, akik azt mondták, soha életükben nem olvastak könyveket, de ezt megvették, mert ez az ő történetük; hazaviszik a lakásukba, ahol nincsenek könyvespolcok, csak ez az egy könyv. Úgy érzik, hogy valakinek fontos az ő történetük is.
A Mennyit adtál érte? megjelenése óta szinte hetente kapok egy levelet, hogy segítsek béranyát szerezni, vagy irodalmi esteken megvárnak és megkérnek, hogy ajánljak klinikát, nőgyógyászt. A prostitúcióról szóló könyvem, a Városi rókák után is jöttek oda hozzám férfiak a közönségtalálkozókon, és megdöbbenve kérdezték, hogy
de a prostituáltak tényleg nem élvezik?
Találkoztam olyan magyar lányokkal, akik Németországban dolgoztak, és betanítottak nekik öt mondatot németül, olyanokat, hogy „csúcsszuper volt veled”: van olyan férfi, aki ezt elhiszi egy garázsban, rabszolgaként tartott, németül semmi mást nem tudó nőnek?! Van.
hvg.hu: A prostitúcióról két álláspont létezik: az egyik szerint mindenképp valamiféle kényszerítés eredményéről van szó, a másik szerint igenis lehet a nő saját, szuverén döntése, hogy szexmunkásként akarja keresni a kenyerét. Az interjúk során találkozott olyan prostituálttal, akire az utóbbi volt igaz?
D. K.: A regényemhez végzett kutatómunka alatt, az interjúk során, sok nő részletgazdagon ecsetelte, hogy amikor először találkozott a későbbi stricijével, megdöbbent, hogy az ő hűtőjében volt sonka, sajt, joghurt meg gyümölcslé, és ő bármit választhatott. És amikor valaki tíz év távlatából is ezt meséli el, hogy teli volt a hűtő, az ember szíve összeszorul. Sok esetben éhes gyerekeket vagy kamaszokat kényszerítenek erre.
Olyannal, hogy valaki a jól fűtött budapesti lakásában úgy dönt, hogy mégse HR-es lesz, hanem prostituált, én soha nem találkoztam.
Legfeljebb olyannal, aki nem tudta, hogyan törlessze a lakáshitelét, hogy adja meg a tartozását, nem volt más opciója, hiszen ott voltak a gyerekei. A gyerekek nagyon sokszor jelentik mindennek a mozgatórugóját: sok prostituált mondta, hogy ha nem lettek volna gyerekei, már rég a Dunának megy, vagy mindent másképp csinált volna, de alapvető ösztön, hogy a nő azt akarja, a gyerekei bármi áron meg legyenek mentve. Ezekre az anyákra, akik prostituáltak lettek, szokták azt mondani, hogy „szabad döntésből” választják ezt az életet.
hvg.hu: A Városi rókák egyik sztoriszála szerint a brüsszeli diplomaták és magas rangú politikusok is használják a prostituáltakat. Ez valóban így van?
D. K.: Persze: ahol sok a férfi, ott sok a prostituált, ez az alapképlet.
hvg.hu: És ez mennyire zajlik nyilvánosan?
D. K.: A politikusokról szerintem eleve sokan feltételezik az ilyesmit. Amikor a Gare du Nord melletti kabinos részen interjúztam, azt mondták az ott dolgozó nők, ebédszünetben a legnagyobb náluk a forgalom, mert akkor nem kell otthon este semmit magyarázni az asszonynak, nem buknak le, hogy nem is a haverokkal söröztek, nem kell semmit kitalálni. Csak kiszaladnak az ebédszünetben, és kész.
A Városi rókák egyik könyvbemutatója után a szervező nő azt mondta, milyen jó, hogy az ő barátai nem járnak prostituáltakhoz! De aztán gondolkodni kezdett, hogy sehogy sem jön ki a matek, és felhozta a baráti társaságában: kiderült, hogy ez a barátja jár, amaz csak ritkán, ő szisztematikusan csak egyhez, és így tovább. Sok mintaférj jár prostituáltakhoz.
hvg.hu: Azért is kérdezem, hogy nyíltan bevallják-e az érintettek, mert ha még csak szégyellni se kell a dolgot, az azt jelenti, nem érzik át, milyen problémás is ez a „szokás”.
D. K.: Ebben szerintem van haladás. A századeleji feljegyzések és naplók alapján a polgári létnek egyértelmű része volt, hogy az apa elviszi a fiát egy kupiba tizenhét évesen. Azért ez ma már nincs, vagy legalábbis letagadják, és sunyiban csinálják. Biztos van olyan kör, ahol menőzni lehet azzal, hogy ennyi nőnél jártam, mert ennyi pénzem van, de a polgári, értelmiségi körökben ez azért elsunnyogni való dolog.
hvg.hu: Gondolom, önnek sem könnyű lelkileg ezekkel a témákkal foglalkozni.
D. K.: A Városi rókák nagyon megviselt. A Rendes lányok is, de az már a múlt, az egy befejezett történet, lezárt időszak: akikkel én beszéltem, túlélték, ma már erő van bennük, a traumák ellenére normális életet élnek. Sok pozitív példát láttam: olyan áldozatokat, akik boldogan élnek a családjukkal, üzletet vezetnek, miközben akik ezt tették velük, halottak, és a rokonaik is szégyellik őket. És az egésznek már vége, Dunaszerdahely ma már egy normális város. Amiről a Városi rókák szól, az viszont most történik: most is visznek el furgonokban kiskorú gyerekeket, lányokat, fiúkat, magyarokat, szlovákokat, romákat, garázsokban tartják őket.
A nyugati pincék a mi lányainkkal vannak tele.
Tavaly nyáron is megtörtént, hogy csak pihenni akartam, lecsuktam a laptopomat, de egy olvasóm, aki kórházban dolgozik, rám írt, hogy kitettek egy fekete furgonból egy nagyon rossz állapotban lévő lányt a kórház elé, akit prostituáltként dolgoztattak, mit csináljanak? Olvasta a könyvet, úgyhogy engem hívott. Mi a megoldás, hogy lehet védett házat találni, hogy lehet egyáltalán beszélni vele?
hvg.hu: Van olyan, hogy az íráson kívül többet akar tenni? Mondjuk anyagilag támogatni az áldozatokat.
D. K.: Ja, persze, ezt is csinálom.
hvg.hu: A béranyasággal is nehéz volt lelkileg foglalkoznia?
D. K.: Ez a téma is nagy hatással volt rám. Nagyon erős ösztön a nőkben, hogy ha megszülik a gyereküket, óvni, szeretni akarják. De ha béranyák, akkor a gyerek a születés pillanatától nem az övék. Vannak, akiknek könnyebben megy az elszakadás, van, aki belerokkan, és nem bírja feldolgozni. Kapcsolatba kerültem egy kelet-magyarországi fiatal nővel, aki a sajátjaként tekint az általa kihordott gyerekre, az óvoda kerítésén át figyeli, megkereste a szülőket is, mondta, hogy ő kapcsolatban szeretne maradni, kérte hogy had ölelje meg a kisfiát. Elhajtották.
Bekövettem az Instagramon egy csomó amerikai béranyát; nagyon érdekes világ. Sokat beszélgettem egy texasi nővel, akinek van két gyereke, háza, férje, és abból élnek, hogy ő két-három évente béranya, és miután megszüli és átadja a gyereket, még fél évig a tejet is lefeji, és elküldi a szülőknek. Az egész család Tiffany testéből él. Egy másik lány, akivel beszéltem, minden évben csinál egy turnét, meglátogatja az összes gyereket, akit ő szült; belly buddy-nak nevezi őket.
hvg.hu: Pocakpajtás?
D. K.: Mindenre van példa. Nekem egyszerűen és gyorsan lett három gyerekem, akkor, amikor akartam, attól a férfitől, akitől akartam: nem akarok magas lóról beszélni ebből a privilegizált helyzetből. Én nagyon akartam gyereket, és lett, úgyhogy megértem azokat a nőket, akik nagyon akarnak gyereket, és nem sikerül, ezért hajlandóak elmenni a falig.
hvg.hu: Azokkal az amerikai béranyákkal beszélgetve, akik nem a kiszolgáltatottságuk miatt választották ezt a „foglalkozást”, hogy látta, mennyire oldható meg ez a dolog organikusan, nem traumatizáló módon?
D. K.: Az a normális, amit annak állítanak be. Ott ez legális, találkozol vele a tévében is. Nagyon nehéz meghatározni, mi számít organikusnak. Terhességből is sokféle van: vannak nők, akik az egészet örömteli várakozásként élik meg, baba-mama kapcsolatanalízisre járnak, és kilenc hónapig dekorálják a kisszobát. Másoknak viszont nyűg, sőt egy ismerősöm anyja rendszeresen a fejéhez vágta, hogy „kötőtűvel szurkáltalak, és mégse bírtál megdögleni a hasamban”. Ilyen terhesség is van. Ismerek olyan nőt is, aki alkoholista lett, és azt mondja, a férje csak azért „csinálta” a harmadik gyereket, hogy ne tudjon visszamenni dolgozni. A gyerekvárás nemcsak rózsaszín. A béranyaság is van, akinek egyszerűbben megy, van, akinek nem; van, aki félúton jön rá, hogy ez mégse megy, és akkor küzd a gyerekéért. Rengeteg per van Amerikában: a béranya több pénzt akar, vagy menet közben rájön, hogy nem megfelelőek a megrendelők, és mégsem akarja nekik adni a gyereket.
hvg.hu: Voltak meglepő eredménnyel záruló perek?
D. K.: Az Európai Unión belül ez illegális, de perek már itt is vannak. Egy olasz pár például orosz béranyától kapott csecsemőt, de lebuktak, és elvették tőlük a gyereket. Pert indítottak, egészen Strasbourgig mentek, és végül a genetikai vizsgálatból kiderült, hogy a gyerek egyik szülőhöz sem kapcsolódik, isten tudja, honnan jött. De az ítélet az volt, hogy nem lett volna szabad elvenni a gyereket a megrendelőktől, mert már családként éltek, és a gyerek legfőbb érdeke azt kívánta volna, hogy együtt maradjanak.
hvg.hu: Az európai béranyabiznisz egyik központja Ukrajna volt. Mi történt a háború kitörése után?
D. K.: Nem tudok róla, hogy bármi is működne még. Olyanokkal voltam kapcsolatban, akik a háború kitörése után még el tudták hozni a gyerekeiket; nagyon sok mindent megtettek, hogy sikerüljön. Voltak olyanok is, akik kimenekítették a béranyát: amíg megszületett a gyerek, tejben-vajban fürösztötték, de utána mehetett, amerre látott.
hvg.hu: Ennyit foglalkozva a témával, személy szerint hogy áll a béranyaság megítélésével?
D. K.: A tudomány fejlődésével egyre több alternatív módszerekkel fogant és született gyerek lesz körülöttünk, az Egyesült Államokban sok nő fogad béranyát, pedig egészséges és ő is ki tudná hordani a babát. „A terhesség macera, a szülés nyálkás és véres”: számukra opció, hogy kiszervezik. És sok olyan hetero férfi van, aki vérre menő gyerekelhelyezési pereket lát maga körül, és úgy dönt, hogy egyedül szeretne gyereket. Olyan gyereket, aki csak hozzá tartozik jogilag. Lehet barátnője, felesége majd később, de ha majd válásra kerül a sor, a gyerek felügyeleti joga nála marad.
De itthon én csak olyan párokkal találkoztam, akik mindent megtettek, végigjárták a szakembereket míg eljutottak Brünnbe.(A brünni termékenységi klinikának még magyar nyelvű honlapja is van; a cseh törvényi szabályozás megengedőbb a környékbeli országokénál, a petesejtturizmus virágzik, de a klinika béranyaságot is ajánl azoknak, akik szervi problémái ezt indokolttá teszik – a szerk.) Ez egy nagyon erős vágy, aminek nem lehet gátat szabni. Hiába illegális Magyarországon, sokan nevelnek béranyától született gyereket.
hvg.hu: Mi lesz a következő témája?
D. K.: Most meg akarok állni egy kicsit, és élvezni, ami idáig megadatott, vagy amiért megdolgoztam. Szerintem ez is fontos. A témák közül most épp az érdekel, ami a halál pillanata és a temetés között történik. A Mennyit adtál érte? kapcsán alaposan beleástam magam abba, hogyan jövünk a világra. Nagyon sokat elmond egy kultúráról, hogyan érkezik egy új élet, de ugyanilyen sokat elmond a vége is. Meghalunk, nejlonzacskóba kerülünk, aztán hűtőbe, a boncmester belevarrja a pizsamát a holtakba, és úgy mennek a krematóriumba. Rengeteg a visszaélés, még olyan is van, hogy közösülnek a halottakkal. Egy ismerősöm a temetésen vette észre, hogy nem az anyukája van a koporsóban. Végül lefújták a temetést, és napokig keresték a holttestet. Valamelyik kórház alagsorában találták meg.
hvg.hu: Na de melyik következik, a pihenés vagy a halottas könyv?
D. K.: Nem tudom. Az ember mindig pihenni akar, de aztán mindig elkapja valami.
Felderítette a rendőrség a dunaszerdahelyi mészárlást, a fegyverek Magyarországon kerültek elő
