Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az író elvesztette egy szeme világát, egyik karja lebénult, és a teste tele van szúrt sebekkel, mert harmincnégy év után is érvényben van a rá kimondott halálos ítélet. De olyan harc ez, amit akárhány merénylő sem tudhat soha megnyerni.
Hogy újraszüless, előbb halnod kell.
2022-ben, 34 évvel a megjelenése után hátborzongató újraolvasni Salman Rushdie A sátáni versek című világsikerének első mondatát. Szerencsére nem annyira hátborzongató, mintha sikerrel járt volna az a terrorista, aki nem is olvasta a könyvet, sőt a regény megjelenésekor még nem is élt, de idén augusztus 12-én késsel megpróbálta agyonszúrni Rushdie-t, és akinek végül „csak” egy szeme világát és bal karjának mozgáskészségét sikerült elvennie az írótól, az életét nem. De még így is olyan, mintha ez a mondat magáról Rushdie-ról szólna. Akkor valahogy így hangzana: hogy még erősebb legyen a hangod, előbb meg kell, hogy próbáljanak elnémítani.
Mert egy embert szíven lehet szúrni, de egy eszmét nem,
az a támadásoktól ezerszeres erővel éled csak újra: az eszme olyan, mint egy másik betiltott írónál, Bulgakovnál a kézirat. Nem lehet elégetni. Ez az, amit a terroristák nem tudnak: ha valaki szájára tapasztják a kezüket, a tenyerük azonnal tölcsérré válik, ami csak felerősíti a hangot. Az eszme a népmesék sárkánya, amelynek hiába vágják le a fejét, kettő nő a helyébe. És az eszme, amiről szó van, épp az elnyomás és az elnémítás ellen való felszólalás. A szabad beszéd, a szabad gondolkodás, a szabad kérdezés, a szabad kritizálás. Egyszerűbben: a szabadság. A terroristák, akik a Rushdie-hoz hasonló szabad gondolkodókat támadják meg, saját magukat támadják, mert minden ilyen merénylet után sokkal többekhez jut el az üzenet:
átkozott az, aki elátkozná a szabadon beszélőket.
Így van ez már harminchárom éve, ez a folyamat kíséri A sátáni verseket a megjelenésétől fogva.
Isteni kinyilatkoztatások
Az indiai születésű brit író, a reklámszövegíróként indult Salman Rushdie már elnyerte az irodalom egyik legfontosabb elismerését, a Booker-díjat, amikor 1988-ban megjelent negyedik regénye, A sátáni versek. A történet elején terroristák felrobbantanak egy utasszállító repülőgépet, és a balesetet, majd az utána következő tízezer méteres zuhanást mindössze ketten élik túl, a bollywoodi filmsztár, Dzsibríl Faristá és Londonba emigrált, kevésbé sikeres kollégája, Szaládín Csamcsá. A földi erőkkel aligha magyarázható túlélés után mindkét férfi változni kezd: Szaládínnak szarva és patája lesz, Dzsibrílnek meg glóriája és némi természetellenes ragyogása. A két főszereplő magánéleti drámái nem igazán fontosak a merénylet összefüggésében, az viszont annál inkább, hogy Dzsibríl egy idő után álmokat kezd látni.
Amely álmok megértésének a sokszoros nyelvi áttétel nem segít: a fonetikus, magyarosított írásmódról visszavezetett Dzsibríl Gibrílen át Gábrielig vezet, Gábriel pedig az az arkangyal, aki az iszlám hit szerint Isten szavait közvetítette Mohamed prófétának. Mohamed pedig ezeket az isteni kinyilatkoztatásokat közvetítette híveinek, és ezen versek leirata lett a Korán, a muszlimok szent könyve. Dzsibríl tehát azt álmodja, hogy ő – írjuk most így – Gábriel arkangyal, és álmaiban megelevenedik az iszlám hit kialakulásának időszaka. Mindezt Rushdie kissé enigmatikusan, bár persze felismerhetően írja meg, A sátáni versek ennyiben is hasonlít A mester és Margaritához: egyfajta alternatív, földközeli, hétköznapi verziója a szent történetnek, amelyben még a nevek is mások. Nem is akárhogy: a Mohamed név például nem jelenik meg leírva, Mahound viszont igen – így nevezték azok a keresztesek Mohamedet, akik szerint a próféta valójában sátáni entitás volt.
A 800 oldalas regény vonatkozó részei – amelyek talán ha egynyolcadát tehetik ki az egész regénynek, de hát eszméket nem oldalszámban mérnek – szerint ezek az isteni kinyilatkoztatások bizony nem biztos, hogy mind annyira isteniek voltak, hiszen valahogy mindig épp úgy szóltak, ahogy Mahound pillanatnyi érdekeinek a leginkább megfeleltek, és remekül lehetett velük legitimálni mindent (nem ártott például az sem, hogy Isten mások által nem hallott szavai megengedték a prófétának a többnejűséget is, azaz azt, hogy minél több nővel feküdhessen le, ha épp ahhoz van kedve, és hát miért is ne lenne kedve). Ráadásul az írnok – hogy, hogy nem, őt Szalmánnak hívják, mint Rushdie-t – még a versek lejegyzése közben is elhelyez pár szándékos hibát, például felcseréli a férfi szót nőre, ha nem tetszik neki a próféta némiképp szexista gondolatmenete, és így tovább.
„Azt gondoltam, pár vallási vezető sértve érzi majd magát, elmond mindenfélének, én pedig majd kiállhatok, és megvédhetem magam a nyilvánosság előtt” – mondta egy korabeli interjúban Rushdie a könyv megjelenéséről. És ha pusztán irodalomról lenne szó, nem pedig vallásról, talán még igaza is lett volna: végül is a leírtak egy mágikus realista regény álomjelenetei, pusztán egy zavarodott elméjű ember fejében játszódnak le, mindez távol áll attól, hogy kinyilatkoztatás legyen. De a regényt a fanatikusok korántsem így kezelték, számukra az iszlám hit alaptézisének megcsúfolása volt:
szerintük Rushdie azt állította, a Korán és a vallás alapja nem egyenesen és szó szerint Istentől származik.
Rushdie 1988 második felében számtalan halálos fenyegetést kapott, le kellett mondania a nyilvános szerepléseit, és őrséget kellett fogadnia, a regényt pedig sorra tiltották be a muszlim többségű országok. Decemberben egy angliai tüntetés során égő máglyát raktak a regény példányaiból, Pakisztán fővárosában pedig a könyv miatt az amerikai kulturális intézetnél kitört zavargások során meghalt hat ember. Ez a folyamat vezetett ahhoz, hogy Homeini ajatollah, Irán legfelsőbb vallási vezetője 1989. február 14-én közzétett egy egyházi kinyilatkoztatást, egy fatvát, amely arra biztatta a világ iszlám hitű népességét, hogy végezzék ki Salman Rushdie-t. A fatva ugyanakkor nem „csak” ennyit követelt, hanem kiterjesztette a halálos ítéletet mindenkire, akinek köze van a könyv kiadásához. Egy iráni alapítvány fel is ajánlott a célra egymillió dollár vérdíjat, kiegészítve azzal, hogy ha iráni állampolgár követi el a gyilkosságot, a díj 3 millió dollár lesz.
Hamarosan meg is lett az „ítélet” első áldozata: egy merénylő, aki aközben robbant fel egy londoni hotelben, hogy megpróbált összeszerelni egy Rushdie ellen használandó bombát. Egy fanatikus 1991-ben halálra késelte a regény japán fordítóját, az olasz fordítót szintén megpróbálták megölni, 1993-ban pedig a könyv norvég kiadójának okoztak súlyos sérüléseket egy merénylet során, és folyamatosak voltak a támadások a könyvet áruló angol boltok ellen is. Rushdie ez idő alatt – és még hosszú évekig – inkognitóban, két irodalmi hőse, Anton Pavlovics Csehov és Jospeh Conrad előtt tisztelegve Jospeh Anton álnéven élt védelem alatt egy walesi tanyán, és kétszer is bocsánatot kért a regényért és a hívőktől – egyszer még saját muszlim hitét is kinyilvánította –, de hiába, az ajatollah kijelentette, a halálos ítélet alól nincs feloldozás. Homeini hamarosan meg is halt, de mivel nem egyszerű törvényről vagy rendeletről van szó, hanem vallási kinyilatkoztatásról, mint ilyet, lehetetlen visszavonni. Ha lehetne az ügyben bármin is mosolyogni, ironikusnak is nevezhetnénk, hogy
az iráni politikai-vallási vezér a saját érdekeinek kielégítésére használta a vallási tanokat egy olyan ember ellen, aki azt merte állítani, lehetséges, hogy a vallási tanok nem mindig egyenesen Isten szájából jönnek, hanem politikai-vallási vezetők saját érdekeik kielégítésére is használhatják azokat.
És ha lehetne pozitívan nézni egy olyan terrorcselekmény-sorozatot, amely több ember halálához és súlyos sérüléseihez vezetett, még azt is lehetne mondani, minden, ami történt, csakis azt bizonyítja, mekkora ereje van a szellemnek, az irodalomnak: egyetlen regény miatt felbontotta a diplomáciai kapcsolatot Nagy-Britannia Iránnal, ahogy Joe Biden amerikai elnök még most, több mint három évtizeddel később is Rushdie mellett áll ki, miközben egyébként kacsintgat az Iránnal való újbóli együttműködés felé.
A levágott fej helyére visszanő kettő – hogy bonyolultabb példát ne is hozzunk: az idén nyári merénylet után azonnal az eladási listák első helyére ugrott A sátáni versek. A merénylő, aki azt akarta elérni, hogy Rushdie gondolatai kihaljanak a világból, elérte, hogy azok is elolvasták Dzsibríl álmait Mahoundról, akik ezelőtt talán még sosem hallottak erről az egészről.
Kétely
A sátáni verseknek nemcsak a kezdőmondatát kísérteties 2022-ben olvasni, de mintha Rushdie már az írása közben is sejtett volna valamit abból, hogy mi következik; Dzsibríl például megfilmesíti az álmait, de ezzel „minden elképzelhető vallási zátonyra ráfutott”. Elképesztő például, hogy egyik fontos szakasza olyan, mintha nem a fatvát kiváltó regényben, hanem az eseményeket elemző cikkben szerepelne:
Mi a hit ellentéte? Nem a hitetlenség. (…) A kétely.
Talán valóban pont ez a legnagyobb „baj” A sátáni versekkel: nem igeneket és nemeket fogalmaz meg – ahogy teszik azt egyébként a vallási kinyilatkoztatások és minden politikai hatalomban lévő ember is –, hanem pusztán csak kételyt ébreszt. „Miért is ne vitázhatnánk az iszlámról? Lehet úgy tisztelni egyéneket, és megóvni őket az intoleranciától, hogy közben szkeptikusak vagyunk az eszméikkel kapcsolatban, sőt akár úgy is, ha ádázul kritizáljuk azokat” – mondta néhány éve Rushdie, és bár a liberális gondolkodók számára nincs az ég adta világon semmi újszerű abban, amit mond, látható, hogy sokak finoman szólva sem értenek vele egyet.
Korábban úgy fogalmazott: „Ha valami sért téged, az a te bajod. Elég sok minden sért elég sok embert. Én is besétálhatok egy könyvesboltba, és számos könyvet mutathatok, amelynek számomra nagyon taszító a mondanivalója. De eszembe se jutna ezért felégetni a könyvesboltot.
Ha nem tetszik egy könyv, akkor ne azt a könyvet olvasd.
Mindezt már akkor nyilatkozta, amikor úgy tűnt, oldódik a feszültség: 1997-ben a reformista Mohammad Katami iráni elnök utalt arra, hogy ha vissza nem is vonják a fatvát, annyira azért nem is bátorítják már – persze ennek oka a britekkel való diplomáciai kapcsolatfelvétel volt, nem a hirtelen jött humanizmus –, Rushdie pedig „élete legnagyobb hibájának” nevezte, hogy a fatva miatti félelmében elhatárolódott a könyvétől, és visszavonta saját muszlim hitére vonatkozó korábbi állítását is. A riporteri kérdésre, miszerint iszlám hitű-e, azt felelte: „Boldogan jelentem ki, hogy nem.” 2001-ben elhagyta walesi farmját és álnevét – később írt egy memoárt Joseph Anton címen –, és újra elkezdett nyilvános szerepléseket vállalni.
A Katami-kormány után azonban újra látszottak aggasztó jelek, az iráni állami média által is támogatott szervezett például összegyűjtött még 600 ezer dollárt vérdíj gyanánt, és Homeini ajatollah utódja, Ali Hámenei legfelsőbb vezető is megerősítette, hogy egy fatvát nem lehet visszavonni. Rushdie ugyanakkor azt mondta 2019-ben: „A mai világban gyorsan változnak a témák, és az enyém már nagyon régi téma. Ma már van más, amitől félhetnek – és vannak mások, akiket megölhetnek.”
Hogy ezúttal nem volt igaza, azt legalább tizenöt szúrt seb, a bal keze átvágott idegei és az elvesztett szeme mutatja meg. Ugyanakkor az is tény: sem Homeini, sem Hámenei, sem egyetlen vallási fanatikus sem győzhet ebben a számukra eleve veszett ügyben. A fatva ugyanis, legyen bár akár isteni kinyilatkoztatás, érvényét veszti, ha Salman Rushdie már nem lesz a világon. De amit Salman Rushdie írt a hatalmi pozícióban lévők zsarnokságáról, a kinyilatkoztatásokkal szemben szükséges szkepticizmusról és arról, hogy kételkedni, kérdezni, vitázni mindig szabad és kell is, évtizedekkel, évszázadokkal vagy talán évezredekkel túl fogják élni őt is, és az ellene merényleteket készítőket is.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Salman Rushdie: az író, aki 33 éve halálraítéltként él
