Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az utolsó orosz független tévé – ezzel az eposzi jelzővel került be a hírekbe a Dozsgy TV nem sokkal az ukrajnai háború kitörése után. A 2008-ban indult csatorna eleinte csak szórakoztatni akart, de a putyini rendszer szorításával párhuzamosan mind inkább a sajtószabadság egyre magányosabb élharcosa lett. A tévé történetét bemutató, Magyarországon először a Verzió Dokumentumfilm Fesztiválon látható F@ck this Job című film nemcsak azt mutatja meg, hogy néz ki egy rózsaszín utópia a putyini sötétségben, hanem azt is, hogy az igazság és a propaganda közötti háború frontvonala sokkal tisztább és egyértelműbb, mint ahogy azt a határok elmosásában érdekeltek láttatni szeretnék.
2015. február 27-én Moszkvában megölték Vlagyimir Putyin elnök és az ukrajnai katonai megszállás egyik leghangosabb bírálóját, Borisz Nyemcovot. Az ellenzéki politikus holttestét nem messze a Kremltől találták meg a nyílt utcán. A Dozsgy TV riporterei rögtön a helyszínre siettek, és tudósították a nézőket az éppen legfontosabb történésről Oroszországban: egy ellenzéki politikus meggyilkolásáról.
Az orosz médiapiacon már akkor magányosak voltak ezzel a szakmai álláspontjukkal, és ennek ijesztően ismerős lenyomata az, amit a tévécsatornáról és a valószerűtlen szabadságharcossá váló tulajdonosáról készült film egy adott pontján látunk, amikor montázsszerűen mutatnak pillanatfelvételeket annak a vészjósló estének a tévés közvetítéseiről. Volt tévé, ahol épp vetélkedő ment, máshol filmet sugároztak, megint máshol mese volt műsoron. A Dozsgy, mint valami anomália, volt az egyetlen televízió, amely fontosnak tartotta azonnal beszámolni Nyemcov haláláról. Legkésőbb a filmnek ezen a pontján a magyar néző furcsa rándulást érezhet a gyomrában, amikor bevillannak neki a Kesma-címlapok.
A F@ck this Job című dokumentumfilm a Dozsgy alapítói és munkatársai előtt tiszteleg, akik a véletleneknek, az álmoknak és a szakmai elköteleződésnek a furcsa keverékéből hoztak létre egy független és szabad tévét Putyin Oroszországában, ahol a függetlenség és a szabadság is értelmezhetetlen a közéleti-, és jó ideje már a médiatérben is. A film címe a maga nyersességében magyarázatért kiálthat, de valójában annyi értelmezési réteget sikerült összepréselni ebbe a káromkodásba, hogy ez így tökéletes, ahogy van. A mondat egyébként a Dozsgy egyik haditudósítóból lett riporterének a szájából hangzik el Kijevben a 2014-es oroszellenes tüntetések idején a fegyverropogás közepette. De káromkodásra ezen kívül is bőven akadt okuk.
A Dozsgy története egyben krónikája a putyini rendszer folyamatos, egyre erősödő szorításának is. A tévé Dmitrij Medvegyev elnökké választásakor indul, a „kövér kétezres évek” végén, még épp a 2008-as válság előtt, amikor indokoltnak tűnhetett „optimista csatornának” elnevezni a Dozsgyot, azaz magyarul az Eső TV-t. „Isten tudja, miért pont ezt a nevet adta neki” – mondja a narrátor a kifürkészhetetlen tulajdonosi szándékról. Natasa Szindejeva a moszkvai társasági élet állócsillaga volt, miután megtalálta a maga hercegét, a bankár Alexander Vinokurovot, és joggal érezhette, hogy bejött az élet, kezdeni is akart valamit ezzel az élettel. Miért ne indítana egy tévécsatornát? – hangzott az őrült felvetés. A jólétben és glamúrban fürdő orosz főváros pezsgését akarta képernyőre vinni.
A tévét megálmodó, majd létrehozó emberek ezen a ponton még tényleg hittek abban, hogy arccal egy jobb jövő felé indultak el. „Mennyire naivak voltunk” – mondja a dokumentumfilmet jegyző Vera Kricsevszkaja, aki maga is ott volt a Dozsgy születésénél.
A F@ck this Job krónikája szerint a 2011-es domogyedovói repülőtéri robbantás volt talán az első pont, ahol a Dozsgy munkatársai azt érezhették, egy teljesen más valóságot mutatnak meg, mint a többi tévécsatorna. Egy kis sziget lettek a propagandatengerben, és innentől az is nyilvánvalóvá vált, hogy bármikor víz alá kerülhetnek.
A putyini szorítást nemcsak szakmailag, hanem emberileg is a saját bőrükön érezték. A film egyik legmegrázóbb része az, amikor Putyin átnyomja a maga homofóbtörvényét: a Dozsgy csapatának több mint a fele érintett – hangzik el a számvetés, Putyin Oroszországában ők hirtelen másodrendű állampolgárok lettek.
És persze a magyar sajtópiac felől nézve is ismerős lehet az, ahogy a Dozsgy folyamatosan küzdött saját maga és az információ szabadságának a túléléséért. Volt időszak, amikor fizetőfal mögé vonultak, hogy biztosítani tudják a működésüket, ami együtt járt azzal a keserű felismeréssel, hogy a 140 milliós Oroszországban mindössze 60 ezer ember van, aki tud és akar is fizetni a független sajtóért. De jött a másik felismerés is, hogy a paywall talán biztosítja a túlélést, de ilyen szűk nézőközönséggel aligha tudják megváltani a világot. Ahogy mind inkább fontos lett, hogy a valódi hírek eljussanak az emberekhez, a Dozsgy megint ismerős stratégiára váltott, és a YouTube-ra költözött.
A dokumentumfilm a legutolsó időszakot már nem dolgozza fel, de tudjuk, hogy a Dozsgy nem sokkal a háború kitörése után újabb radikális fordulatra kényszerült, miután a hagyományos sugárzásukat és az online közvetítésüket is betiltották, mivel az orosz telekommunikációs szabályozó szerv vádjai szerint szélsőséges érzelmeket szítottak, megzavarták a köznyugalmat és közbiztonságot, valamint tüntetésre ösztönözték a nézőiket.
Az utolsó orosz független tévé – idén már ezzel az eposzi jelzővel került be a hírekbe a Dozsgy, és megadta a módját a búcsúnak.
A Hattyúk tavával búcsúzott az Oroszországból elüldözött tévécsatorna
Egyértelmű utalás volt a Szovjetunió végnapjaira.
A F@ck this Job a legfontosabb történetszálat a tévéalapító Natalja Szindejeva köré szövi, aki unatkozó milliomosból a sajtószabadság arca lesz néhány év leforgása alatt. Szindejeva létre akarta hozni azt a tévét, amelyet mások nem csináltak meg, de a kezdetekkor az egyetlen biztos elképzelése az volt a csatornáról, hogy
legyen rózsaszín.
„Mi voltunk a médiaipar legnagyobb vicce, de Natasa imádta” – mondja az egykori producere. Szindejeva pimasz, érdekes, szórakoztató műsorokat álmodott meg. Abban, hogy aztán az elmúlt években már a Dozsgy lett szinte az egyetlen megbízható hírforrás Oroszországban, a profi csapatnak is szerepe volt, amelyet maga köré gyűjtött: kipróbált, sokszor harcokban edzett riporterek csatlakoztak a tévéhez, ahol Szindejeva mindig megtalálta az okot arra, hogy bulizzanak és pezsgőzzenek.
A Dozsgy médiatörténeti átalakulásához azonban kellett Szindejeva ráeszmélése is a világra. A nő, akit egykor nem érdekelt a politika, soha nem is szavazott, egyszer csak szálka lett Putyin szemében, mert elkezdte összerakni a képet az orosz valóságról, és ragaszkodott ahhoz, hogy a tévéje ezt be is mutassa. Szindejeva őszintén beszél arról, hogy a maga kis rózsaszín buborékjában fogalma sem róla, mennyi az igazságtalanság az őt körülvevő világban, de ahogy látni és érteni kezdte a valóságot, nem tudott nem véleményt alkotni róla.
A Dozsgy életben maradása nemcsak a pénzének volt köszönhető, hanem annak is, hogy felismerte az információ és a szólás szabadságának az értékét, és ragaszkodott hozzá. A rá fókuszáló történetnek a feszültséget, vibrálását az adja, hogy erre az életet habzsoló, de mint a filmben is hangsúlyozza, az elveihez és az emberségéhez ragaszkodó nőre nehéz ráaggatni a sajtószabadság harcosa címkét, ha csak a felszínt kapargatjuk. De a Dozsgy története minden elemében mégis csak ezt tanúsítja.
Szindejeva és a csapata úgy döntött, hogy közvetít a 2012-es moszkvai Putyin-ellenes demonstrációkról (a csatorna több riporterét letartóztatták, ők a mobiltelefonjaikkal folytatták a közvetítést a rendőrautóból), a 2014-es demokrácia párti kijevi tüntetésekről, és a melegjogok hangos szószólója volt abban az időszakban, amikor Putyin támadást indított az LMBTQ-közösség ellen. Felvállalták azt, ami az orosz állami kézben lévő sajtóban szóba sem jöhetett: hírekről és tényekről számoltak be.
Az országot fokozatosan háborús üzemmódba állító Putyin nem meglepő módon ennek a működésnek az elfojtásában volt érdekelt. A módszerek megint csak ismerősek: a nézőket elzárta a tévétől, a hirdetőket elijesztette, a tulajdonost megfélemlítette (Nyemcov meggyilkolása után mindez egzisztenciális félelemmé is alakult, ismerte el Szindejeva). Jöttek a címkék is: a Dozsgy hazafiatlan, a működtetői idegen ügynökök, sőt terroristák, akiket meg kell semmisíteni. „Minden alkalommal, amikor azt gondoljuk, ennél már nem lehet rosszabb, még rosszabb lesz” – mondta Szindejeva a Guardiannek idén februárban, még a háború kitörése előtt adott interjúban.
Szindejeva ellenállhatatlan optimizmusa megfárad és megtörik ugyan a folyamatos harcban, de közben ez az a harc, amely megkeményíti. És amely lehetővé teszi, hogy az Oroszországból elűzött csatorna még ma sem adja fel.
A filmben a tévé egyik munkatársa beszél arról, hogy kicsit olyanok voltak, mint egy családias szekta. Médiatörténelmet viszont nem azért írtak, mert Szindejeva kedvéért szektáskodtak, nem azért csinálták, hogy életben tartsák a gazdag tulajdonos álmát. Ezt a „szektát” az információ szabadsága érdekében működtették. Putyin ezért is ismerte fel, mekkora ellensége egy rózsaszín utópia.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
