Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Jézus születése a keresztény vallások egyik kulcspillanata, a karácsonyi hagyomány egyik alappillére, nem véletlen, ha a művészek évszázadokon át próbálkoztak azzal, hogy elképzeljék, és aztán valahogy megmutassák a jelentőségét. Összeállításunkban azt néztük meg, hogy sikerült ez a klasszikus festőknek.
Fra Angelico: Angyali üdvözlet (kb. 1440-1445)
Az isteni üzenetátadás Fra Angelico egyik kedvenc témája volt. A pillanatot, amikor Szűz Mária megtudja, hogy még mindig szűz ugyan, de gyereket vár, többször is megfestette. A reneszánsz művészet egyik ilyen mesterműve a firenzei San Marco-kolostor folyosóján található. A másik Angyali üdvözlete pedig a madridi Pradóban. Mindkét képen Gábriel arkangyalt és Máriát látjuk, aki Isten akarata előtt meghajolva, karjait védelmezőn a teste előtt keresztbe téve fogadja a hírt, hogy „áldott a te méhednek gyümölcse”. Míg a kolostorbeli freskón csak ők ketten vannak az árkádok alatt, addig a Pradóban található kép hátterében megjelenik a bűnbeesés miatt a paradicsomból épp kiűzetett Ádám és Éva, jelezve, miért is van szükség erre az isteni beavatkozásra, amely aztán a megváltásban csúcsosodik majd ki. Fra Angelico kizárólag vallásos témáknak szentelte a tehetségét, meggyőződése volt, hogy a művészet a vallásos hódolat egyik megnyilvánulása.
Id. Pieter Bruegel: Betlehemi népszámlálás (1566)
A flandriai mester nem a képzeletére, hanem bizonyos értelemben a valóságra is támaszkodott, amikor megfestette, amint József és a várandós Mária eleget tesz polgári kötelességének, és részt vesz a Róma által előírt népszámláláson, amihez Názáretből Betlehembe kellett utazniuk. Bruegel fogta az egész jelenetet, és a korabeli Flandriába helyezte el, ráadásul a megpróbáltatásokat fokozva, az egyik legkeményebb télbe (köszönhetően az 1500-as években zajló kis jégkorszaknak). A képen a bürokrácia embertelensége vegyül a mindennapi teendőkkel, ahogy Józsefék is vegyülnek a tömeggel – csak onnan sejtjük, hogy különlegesek, hogy a festő a kép középpontjába helyezte el őket. És persze a szamárról. A képen szinte mindenhol történik valami, így nemcsak a szépsége, a mozgalmassága miatt is megunhatatlan.
El Greco: A pásztorok imádása (1614)
El Greco élete utolsó évében fejezte be ezt a festményt, és az intenzitásából ítélve szeretett volna kifejezni mindent, amit a vallásról és a művészetről gondolt. Ehhez pedig egy olyan jelenetet választott, ahol vizuálisan is összeér ég és föld, ahol Jézus születése összehozza az angyalokat és a pásztorokat. El Grecót az utolsó nagy igazán vallásos festőnek tartják – abban az értelemben legalábbis, hogy az ő művészete a legmélyebb meggyőződésből született. A pásztorok imádása pedig valóban olyan, mint egy vallásos látomás. A védjegyének számító elnyújtott, kicsavart testek gyönyörű kompozíciót alkotnak, amelynek a középpontjában a fényforrásként is szolgáló újszülött Jézus van. A kép hatását a merész színek is fokozzák, az élénk piros és kék drámai kontrasztként jelenik meg a sötét háttérrel szemben. Minden mozgásban van, és ha nagyon figyelünk, talán még az angyalok énekét is meghalljuk.
Leonardo Da Vinci: A királyok imádása (1481)
Leonardo javíthatatlan késlekedő volt. Több festményét nem fejezte be, és a félbemaradtak között van A királyok imádása is. Más kérdés, hogy ez a művészettörténet legnagyobb hatású befejezetlen festménye. A jelenet, amelyet megfestett, vagyis meg akart festeni, az egyik legnépszerűbb téma volt a reneszánsz Firenzében – írja Leonardo életrajzában Walter Isaacson. Egész pontosan a pillanatot, amikor a három napkeleti bölcs, másnéven a háromkirályok Betlehembe érnek, és átadják ajándékaikat, az aranyat, a tömjént és a mirhát, amit az újszülött Jézusnak hoztak. Nem más ez, mint Jézus Krisztus istenségének a revelációja. Leonardo Isaacson szerint maradéktalanul meg akarta jeleníteni a csoda kiváltotta ámulat és a félelemmel telt áhítat teljes erejét. A kompozíció középpontjában Szűz Mária alakja van, ölében a kis Jézussal, aki előrenyújtja a kezét, amitől aztán a jelenet örvényleni kezd, a pillanatból pedig egy mindenkit magával sodró történet válik.
Sandro Botticelli: Misztikus Krisztus születése (1500)
Első ránézésre tökéletes karácsonyi képnek tűnik, talán még emlékeztet is azokra a klasszikus betlehemekre, amelyeket a templomok környékén látunk. Botticelli képén minden megvan, amit a keresztény kultúrában edződött szemünk megszokott: Mária, József, kis Jézus, betlehemi jószágok, a nyomaték kedvéért pedig még angyalokkal ölelkező halandók is az előtérben. De Botticelli egy kis easter egget is elrejtett a képen néhány patás-szarvas ördög formájában a jobb és bal alsó sarokban – igen, a sok angyal eltereli a figyelmet az elején. A misztikus ugyanis nem véletlenül szerepel a kép címében, ez bizony a világvégét örökíti meg, ahogyan azt a próféciák megjósolták. Jézus megszületett, innentől béke lesz, a démonok pedig meneküljenek, amerre látnak – a festményen épp ezt teszik, miközben az angyalok az embereket mentik meg a saját démonaiktól.
Guido Reni: A pásztorok imádása (1640)
Hatalmas felületet szentelt a témának Guido Reni: A pásztorok imádása öt méter magas, de kell is a hely a betlehemi jelenet felett köröző puttóknak, akik a jól ismert Gloria in Eccelsis Deo feliratot feszítik ki az égboltra. Lent ismét az ismerős felállás: szentcsalád az istállóban, Mária, mint egy értékes csomagot, úgy bontja ki a kis Jézus a pásztoroknak, akiknek az arckifejezéséről jól leolvasható, hogy alig hiszik el, amit látnak. Ehhez az is kell, hogy a művész túlvilági fénnyel borítsa be az újszülöttet, ami aztán a körülötte lévők arcán is visszatükröződik. Így jól láthatjuk az áhítatot és a hódolatot. Reni a nagyobb hatás kedvéért a éjszakába helyezi el a jelenetet, visszhangozva így a decemberi sötétséget is, nem is szólva arról, hogy az éjszakában jobban látszanak a mennyei fényviszonyok is.
Raffaello: Sixtusi Madonna (1512-1513)
Végül pedig álljon itt a két főszereplő a maga teljes dicsőségében a világ egyik leghíresebb festményén. Ami a mellékszereplőket illeti, a kisded Jézust tartó Mária két oldalán Szent Barbara és Szent Sixtus áll – az ő látomásuk a Szűzanya a Megváltóval a karján –, alattuk pedig minden idők talán legnagyobb karriert befutó kerubjai. Az angyalokat az alkotási folyamat legvégén festette a képre Raffaello, részben kompozíciós meggondolásokból – ma viszont a merchandise-termékek slágereinek számítanak. A Sixtusi Madonnát Raffaello Santi 1512-13-ban festette II. Gyula pápa megbízásából a piacenzai Szent Sixtus kolostori templom számára. A képen Mária gomolygó felhőkön állva tartja a kezében a gyerekét, közben meglehetősen aggodalmas, szomorú arcot vág, és ami azt illeti, a kis Jézus sem csattan ki az örömtől. Természetesen van okuk az aggodalomra – a festmény egy kereszttel szemben állt volna, Szent Sixtus is arra mutat az ujjával –, Jézusnak a saját halála, az anyjának pedig a fia kínjai és halála sejlik fel. De ez már egy másik keresztény ünnepet vezet fel.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
