Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Harminchárom éve játsszák, ráadásul folyamatosan teltházzal A padlás című mesemusicalt a Vígszínházban: november 20-án lesz a darab ezredik előadása a Szent István körúton, de az elmúlt évtizedekben szinte az ország összes színháza is a műsorára tűzte a darabot. A zeneszerzővel, Presser Gáborral és az egyik szövegíróval, Sztevanovity Dusánnal beszélgettünk a darab születésének nehéz körülményeiről, arról, miért fújták le a londoni premiert, miért nem valósult még meg a Broadway-bemutató, de kiderült az is, benne van-e a darabban az előző rendszer lehelete.
Szellemek érkeznek egy padlásra, olyan mesehősök szellemei, akikre senki nem emlékszik: a nyolcadik törpe, a herceg, akinek nem sikerült felébresztenie Csipkerózsikát, a Kölyök, aki elkiabálta magát, hogy meztelen a király, és a többiek, akik eljutnának már végre az „örökre szépek” bolygójára, amit évszázadok óta keresnek. A padláson szuperszámítógépén dolgozik egy amatőr rádiós, aki régóta próbál kapcsolatot találni a távoli bolygókkal, de meg-megfordul még itt Süni, a szerelmes kamaszlány, a mindentudó Mamóka, a besúgó házmester, Témüller, és a bombaszakértő gengszter, Barrabás is. Ők A padlás szereplői, a mesemusicalé, amelyre az évek során már több mint egymillió jegyet eladtak csak a Vígszínházban, de amit az ország rengeteg városában is sikerrel mutattak be.
A tavaly a járvány miatt meghiúsult, november 20-án viszont már megtartandó ezredik vígszínházi előadás előtt beszélgettünk a darab két szerzőjével A padlás inspirációiról, lefordíthatatlanságáról, de még Dusán szomszédjáról és a pokolról is.
hvg.hu: Ahogy a legtöbben, én is gyerekként láttam először A padlást, aztán amikor pár éve felnőttként megnéztem a dunaújvárosi bemutatót, úgy jöttem ki a színházból, hogy én eddig nem is tudtam, ez a darab erről szól. Önöknek miről szól? Mi a témái közül a legfontosabb a számukra?
Sztevanovity Dusán: Szerintem ahány rendező, annyi válasz. De hogy az utóbbi években melyik jelenet lett számomra a csúcspont a Vígben, azt tudom: amikor önmagától feltárul a tető. Az a tető, amit az erőszak nem tudott feltépni. Ott áll össze a kép, mennyi emberség, együttérzés, hit kell ahhoz, hogy minden szellem, minden szólam előtt nyitva álljon az út. Abban a jelenetben, ha fáj is a búcsú, megszületik a szabadság.
Presser Gábor: Én nagyon sok variációját láttam a darabnak, mindig elmentem mindenhová, ahová csak tudtam – nagy bánatom, hogy a dunaújvárosit nem láttam –, és mindig valami más kap hangsúlyt, én pedig egyik ámulatból a másikba esem, hogy ezt így is lehet mesélni, ezt lehet így is gondolni? És lehet, a darab hagyja magát. Nagyon szerencsés dolog ez a mi életünkben, akármilyen rosszul is kezdődött az egész.
hvg.hu: Mi volt ez a rossz kezdés?
P. G.: A színháznak egy fillérje nem volt, ezért is nincs az előadásban normális díszlet, minden a színház használtdíszlet-raktárából származik, beleértve a rádióantennaként szolgáló „lavórokat” is, amelyekkel a szereplők más bolygókkal próbálnak kapcsolatba lépni.
Sz. D.: Emlékszem, a főpróba szünetében titokban felosontunk a tetőre, hogy a tipikus tévéantennákból – mert akkor még volt olyan – valami szokatlant hajlítgassunk. Hiszen a túlvilágot kutatják.
P. G.: A szó legszebb értelmében önképzőköri alapon működött az egész. Nem is a színpadon próbáltunk, hanem egy teremben a színház tetején, ami teljesen alkalmatlan volt erre a célra. Nagyon hányattatott sorsúnak indult a darab, de a kulcsmondat soha nem fogalmazódott meg bennem addig, amíg a 900. előadáson, a nagy meghajláskor Rudolf Peti ki nem mondta:
Az az igazság, hogy mi nem is hittünk ebben az előadásban. Lehet, hogy Marton Laci volt az egyetlen?
(A darab rendezője és a Vígszínház akkori igazgatója Marton László volt – K. B.) És ez tényleg így volt. A darabban bíztunk egy páran, de nem hittük el, hogy ebből lehet valami, és fogalmunk se volt, hogy fog ez az egész működni. Néha azt mondom, minden idők legkisebb költségvetésű vígszínházi bemutatója volt A padlás – ezt azóta sem cáfolta meg senki. A jelmezek, bútorok legnagyobb részét korábbi előadásokból „örököltük”. Lehet, hogy ennek az előadásnak nem is volt költségvetése.
hvg.hu: Mikor kezdtek mégiscsak hinni benne? Rögtön a premier utáni tapskor? Vagy amikor már tizenöt éve játszották, és az ország egyik legsikeresebb előadásává vált?
Sz. D.: Én a kételkedők közé tartoztam, de csak némán, magamban. A premier szünetében odajött hozzám egy híres szövegíró, és megkérdezte: „Te Dusán, miről szól ez?” És nem tudtam válaszolni. A legfelső emeleten, a világosítófülkéből néztem az előadást, és amikor elhangzott az utolsó dal, a Kell egy hely, azt gondoltam, futnom kell, hogy időben odaérjek a színpadra a meghajláshoz, még mielőtt lecseng a taps. Aztán még vagy húsz percet ott toporogtam a színpad mellett, végül engem is bezavart az ügyelő azzal, hogy álljak be a többiek közé a kórusba. Ott aztán kiderült, hogy nem tudom a saját szövegemet. De már éreztem, hogy nem buktunk meg. Aztán mentem a nézőtérre, kerestem a családomat, a barátokat. Már nem kérdezgettek, nem méregettek, csak ölelgettek, ráztuk egymás kezét. És könnyes szemeket is láttam. Ott már mindegy volt miről szól. Csak szerették. Azt hiszem, akkor ott megérintett, hogy csoda történt.
P. G.: Beszélni kell a szerencsefaktorról is: bár nagyon nehéz körülmények között indultunk, de mindenkinek majd’ minden lépése jól sült el. Amikor már eljutottunk a darabbal valameddig, megmutattuk Martonnak; olyan állapotban volt, amire tíz színházigazgatóból öt azt mondta volna, hogy gyertek vissza később, kettő azt, hogy köszönöm, nem kérem, három pedig azt, hogy időt kér. És akkor ott volt a tízből tizenegyedik, Marton, aki mellénk állt, és azt mondta: „Hú, gyerekek, ez gyönyörű, ez nagyon szép!” Ezekre a jelzőkre mi magunk sem gondoltunk. Hogy gyönyörű? Azt gondoltuk, ez egy helyes mesekezdemény, nem is musical, hiszen én nem is tudok musicalt írni, a műfaj szabályait se tudom, és most már nem is szeretném megtanulni: ez egy színmű tizennyolc dallal. Marton színházigazgatóként hihetetlen nagy rizikót vállalt velünk.
Sz. D.: Látod, erről is szól A padlás: hogy minden ellenünk van, senki nem hisz bennünk, de mégis van valaki, aki mellénk áll. Senki nem hisz a szellemeknek, csak a Rádiós, aki végül azt mondja, oké, próbáljuk meg! És ez párhuzamosan, a valóságban ugyanígy zajlott. Egy olyan ember, aki meglátja és meghallja azt, amit a többiek nem, aki nem sablonokban gondolkodik, meg tud változtatni mindent.
hvg.hu: A darabot 1986-ban írták, addigra már negyven éve virágzott a magyar színházban a kettős beszéd, a sorok között azzal is sok mindent kifejeztek, amit a felszínen nem lehetett kimondani. Benne van a darabban valami ebből, az előző rendszerből Témüller, a besúgó házmester figuráján kívül is?
P. G.: Azt hiszem, A padlás pontosan leképezi, milyen a mi kis világunk, és ez a mi kis világunk sok mindenben hasonlít 1986-ra. A padlás zökkenőmentesen ment át a rendszerváltáson, senki nem gondolta, hogy akár egy mondatot is le kéne cserélni vagy ki kéne húzni belőle. Ez a darab az emberekről szól, hogy miben hiszünk, mi az, amit elhiszünk, és mi az, amit el akarunk hinni.
Sz. D.: Nagyot változott azóta a világ. A mi közvetlen környezetünk is. És a vesztesek, a szellemek száma csak nő és nő. És kevés a „padlás”, kevés a Rádiós. Miben reménykedjen, aki láthatatlan?
P. G.: Aki nem számít. És ezt nagyon könnyen átélik az emberek.
Sz. D.: Kaszás Attila nem sokkal a premier után egy riportban arról beszélt, hogy ebben az előadásban nemcsak az öröm van meg, hanem a félelem is. Ez szöget ütött a fejembe. Aztán eszembe jutott, hogy a bemutató egészen közel volt rendszerváltáshoz, és tényleg, A padlásban benne van az a bizonytalanság is, amibe akkor kerültünk, még akkor is, ha a változás jó irányba mutatott, vagy azt hittük, hogy jó irányba mutat.
hvg.hu: Terjed egy legenda A padlás keletkezéséről, amit sosem erősítettek vagy cáfoltak meg: eszerint a házmester Témüller neve azért lett épp ez, mert Dusán így állt bosszút Müller Péteren, akivel akkor épp plágiumperben állt, mivel Müller, akivel közösen kezdték írni a darabot, elvitte A padlás alapsztoriját, és a vád szerint létrehozta belőle a saját musicaljét, a Doctor Herzt.
Sz. D.: A bosszút vegyük ki az egyenletből! Maximum fricska. Nem mesélem el az elég szövevényes történetet, de fennált a veszélye, hogy két, nagyon hasonló darabot mutat be szinte egyidőben két nagykörúti színház. És mindkettő az én történetemre épül. Először szóval, aztán levéllel próbáltuk ezt megakadályozni. Sikertelenül. Így egy forintra és a bemutató lefújására pereltem Müller Pétert. A pernek az lett a vége, hogy visszavontam a keresetet, kezet fogtunk, Müller átölelt, és azt súgta a fülembe, hogy „Köszönöm!”. Azt persze nem könnyű megbocsátani, hogy írás helyett pereskedésre ment el az időm. Ő addigra alaposan átírta a saját változatát, így már ezt mutatták be, de A padlásban mindörökre ott maradt Témüller. Nem volt ez nagy történet, hiába volt akkoriban címlapsztori.
hvg.hu: Egy másik eredettörténet szerint A padlás sztorijának létrejöttében nagy szerepet játszik Dusán akkori szomszédja, aki azt mondta a kislányának, miután a labdájával kárt okozott a virágágyásában, hogy mivel ő rossz kislány, a pokolra fog jutni, a lánya pedig ezzel kapcsolatban tett fel kínzó kérdéseket. Valóban ez ihlette a történetet?
Sz. D.: Nem csak ez. A kislányomat korához képest sokat foglalkoztatta a születés és az elmúlás, és nagyon nehéz kérdéseket tett fel, mármint az volt a nehéz, hogy nem tudtam – és azóta se tudom – a válaszokat. Őszintén irigyelem azokat, akik kőbevésett vagy papiruszra írt útmutatások alapján, úgymond, biztosra mennek. De a gyerekekben még megvan az a csodálatos tulajdonság, hogy folyton kérdeznek. Aztán leszoktatjuk őket erről.
Ezt nem akartam, de ami választ tudtam neki adni, az benne van A padlásban.
Én a kételkedés pártján állok, még akkor is, ha ez nem használ a szülök, nagyszülők tekintélyének.
hvg.hu: Gábor memoárjában, a Presser könyvében írt a darab meghiúsult londoni bemutatója és az évek óta készülő Broadway-premier kapcsán arról, hogy a fordítások soha nem tudják igazán átadni a darab lényegét, és talán más országban sosem lesz érthető, mit jelent a nagymama szilvás gombóca vagy a besúgó házmester. Készült végül valaha olyan fordítás, amire azt mondták, tényleg mindent pontosan át tud adni?
P. G.: Talán nem lenne lehetetlen, mindenesetre eddig egyetlen egy olyan fordítás se készült, amit elfogadtunk volna (amit meg igen, az az amerikaiaknak volt „túl angol”). Ez egy borzasztó nehezen elmagyarázható valami, de ezt magunknak köszönhetjük. A szilvás gombóc vagy Témüller jelleme kevésbé fontos, mint a darab lelke. Ezt volt nehéz megtalálniuk, legalábbis egyelőre. Az első élményem erről 1990-ből vagy 1991-ből származik, amikor egy neves, sikeres angol színházi cég jelentkezett be a darabért, aminek nagyon örültünk: akkor nekünk még csak elméletben volt nyitva a világ, óriási szó volt, hogy egy angol színház játszhatja a darabunkat, ráadásul egyenesen a Westenden, ez felfoghatatlan volt. El is kezdődött a munka, először is a fordítással: már az elsőként megérkező dalfordításoknál azt éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem akartam türelmetlen lenni. Amíg zajlott a fordítás, a produkció már előre is rohant a többi dologgal: a szellemek reptetésére már megvolt a Las Vegas-i illuzionista, a Fényév távolságot már felénekelte Simon Bowman, aki akkor főszerepet játszott a Miss Saigonban, túl voltunk a szereplőválogatáson; látszott, hogy nagyon komolyan gondolják a dolgot.
Mindeközben a fordítás se nem volt kész, se nem volt jó. Úgyhogy egyszer kitört a vita köztem és a producerek között; én azt hittem, dolgozunk, és szabad jelezni, ha valami nem jó. De az lett a vége, hogy összehívták a teljes stábot, ismertették előttük, hogy hol tartunk, az ebédszünetben pedig a producer behívott az irodájába, és közölte, hogy márpedig ez lesz a fordítás. Lehet rajta javítani, de ez lesz. Megkértem, hogy hadd telefonáljak – mobil még nem létezett –, és felhívtam Dusánt.
Megkérdeztem, mi legyen: legyen valami, ami jó eséllyel szar lesz, vagy inkább ne legyen semmi. Dusán azt mondta, akkor inkább ne legyen semmi. Mondtam, hogy én is erre gondoltam.
Ettől a mondattól számítva olyan negyven percen belül kikísértek a vasútállomásra. Szó nélkül ki lettem rúgva, mert szembementem a producerrel.
hvg.hu: Hogy áll jelenleg a Broadway-előadás New Yorkban?
P. G.: Én sosem mondtam, hogy Broadway-bemutatóról van szó, csak egy olyan csapat foglalkozik a darabbal, akik a Broadway-n dolgoznak. Tévhit, hogy automatikusan a Broadway-re kerül egy bemutató, addig még ezer módon meghiúsulhat. Már 2019 júniusában volt egy reading belőle, ami ott nem olvasópróbát jelent, hanem azt, hogy két-három hétig könyvvel a kézben, de már zenével és valamennyi jelzett mozgással próbálnak néhány néző előtt. Amikor megérkeztem, már az első napon úgy tudták a dalokat a színészek, hogy hanyatt estem. Aztán megint csak azzal kellett szembesülnöm, hogy rossz a fordítás, pedig ez már a második amerikai fordítás javított verziója volt, ezen már vagy négy ember dolgozott. De nem tetszett, annyira nem, hogy Dusán inkább már ki se jött New Yorkba.
Letelt a két és fél hét, amíg mindennap előadták az előadást egy próbateremben, majd jött egy értekezlet, ahol a producer azt mondta: ez a fordítás nem működik. Visszakérdeztem, mert én ilyet harminc év alatt addig még sosem hallottam. Itt megállt a történet, abban maradtunk, hogy a fordító, egy végtelenül helyes pali eljön Budapestre, de mielőtt elindult volna, kitört a járvány. Úgyhogy most fogalmunk sincs, mi lesz az előadással, mert a Broadway produkciós cégei most mind hanyatt estek, és a talpra állásuk sok száz millió dolláros történet. Fogalmam sincs, hogy van most helye mindebben A padlásnak, de nem is akarok türelmetlenkedni. Nem tudom, mi lesz; szívesen kísérleteznék, de nem könnyű beletanulni abba a világba, pláne meg is szeretni.
hvg.hu: Nem merült fel magukban sohasem, hogy jóváhagynak egy nagyszabású, remekül elénekelt produkciót, Las Vegas-i szellemzsonglőrökkel, amiben, hát mit van mit tenni, nem igazán jó a fordítás? És hát legalább meg is gazdagodnának belőle.
P. G.: Ha azt mondják magának, hogy a kisfiát elviszik Londonba, és bár egy borzalmas iskolába fogják beíratni, ahol hetente megverik, még fázni is fog, viszont maga elmondhatja, hogy „Én Angliába járattam iskolába a gyerekemet”, maga odaadná? Hát nem pont erre vágyna, ugye?
Sz. D.: Szerintem azért nem született még jó angol fordítás, mert náluk nincsen szilvás gombóc. A rossz fordításban, ami mindig átdolgozás is, bőven benne van a bukás.
És ha egyszer angolul bukik meg, akkor meg is hal. Örökre.
P. G.: Még csak azt sem jelenteném ki biztosan, hogy ha elkészülne egy angol előadás, az nem lenne „jó”. Ők tízből kilenc dolgot százszor olyan jól tudnak, mint mi, és ezek nélkül a profitorientált színházak nem is működhetnének. És van az az egy, ami nekik sokkal kevésbé fontos, mint nekünk. Mi nagyon más színházi világban nőttünk fel, és más színházi világot szeretünk; az ilyenek Amerikában a nonprofit színházak, amelyek valamilyen támogatásból tudnak fennmaradni. Ezek nagyon hasonlítanak az európai színházakra, azok viszont, amelyeknek a csúcsát a Broadway jelenti, azok nagyon nem.
hvg.hu: Harminchárom éve játsszák már az előadást. Mi volt ennyi idő alatt a legemlékezetesebb élményük vele kapcsolatban?
Sz. D.: Néhány éve Zorán-koncert volt az Arénában. Megkérte A padlás szereplőit, hogy egy tizenöt-húsz perces blokkal szálljanak be. Sokan próbálták lebeszélni azzal, hogy ez nem odavaló műfaj, nem erre vettek jegyet, és így tovább. De a Kell egy hely után tízezer ember állva kiabálta a végén, hogy vissza-vissza! Ezt sohasem fogom elfelejteni.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Presser Gábor: Sosem képzeltem magam rocksztárnak, inkább zenész volnék
