Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi hajtja az embert a megtérés felé? És mi mozdít el egy hívőt a szkeptikusság irányába? A francia Emmanuel Carrère mind a két utat bejárta, de kíváncsi volt arra is, hogy az első keresztények hogyan jutottak el addig, hogy higgyenek egy Jézus nevű aszketikus forradalmárban, és valószerűtlen kultuszt építsenek köré. És miközben ezt kutatja, kicsit újrarajzolja az evangéliumokat.
A kereszténység több mint kétezer éven át épülő magától értetődőségével nem könnyű szembehelyezni egy olyan nézőpontot, amely épp a hittel való intellektuális és érzelmi tusakodásból indul ki, ahol szó sincs magától értetődőségről, annál inkább kétségről és kétségbeesésről. A francia szerző, Emmanuel Carrère személyes és univerzális tapasztalatokra építve is abból indul ki, hogy
a hittel és a hitetlenséggel is nagy munka megbirkózni.
Az Isten országa című könyvében pedig ezt a küzdést ragadja meg egyrészt személyes síkon, a maga életében, másrészt történelmi síkon, a kereszténység első évtizedeiben. A párhuzam – a saját hitének és az első keresztények, Pál, Lukács és a többiek hitének az egymás mellé helyezése – finoman szólva is egótól duzzad, mégis működik.
Minden hit elindul valahonnan, valamiből. Carrère könyvének a zsenialitása, hogy ezt a folyamatot alaposan megvizsgálja, szétszedi, majd összerakja.
„Veszélyes, hogy egyes országok vezetői pajzsként tartják maguk előtt a Bibliát"
Mérhetetlenül károsnak tartja Emmanuel Carrère francia író, filmrendező, hogy ha vezető politikusok keresztény értékrendről papolnak, miközben nem aszerint élnek. Magyarul most megjelent, Isten országa című könyvében kíméletlenül feltárja küzdelmét a hittel.
A kereszténység alapkövein – mint Jézus születése, halála, feltámadása – a világ nagy (keresztény) része biztosan lépdel, legyen szó akár vallási, akár kulturális örökségről. De mi volt akkor, amikor ezek még korántsem számítottak alapköveknek, amikor a hit minden egyes eleme a maga kortárs nyersességében volt megkérdőjelezhető?
Az Isten országa szerzője ennek kiderítésére egy nyomozó szívósságával merül alá a saját életébe és Jézus kortársainak, majd az első keresztényeknek az életébe. Míg az utóbbi a történelmi regények fantáziát mozgósító hangulatát idézi meg, addig az előbbi a maga önvizsgálatával, terápiás mélységű reflexióival izgalmas lélektanulmány és vallásos egotrip.
Carrère érezhetően küzd önmaga keresztény/agnosztikus meghasonulásával, és valóban nehéz az életünk részének tekinteni egy olyan mélységesen vallásos személyiséget, amellyel ma már semmilyen formában és szinten nem tudunk azonosulni. Az írót, ahogy fogalmaz, 1990 őszén „érintette meg a kegyelem”, és ma már agnosztikusként visszatekintve bármennyire ájtatosnak tűnik is, és bármennyire feszengve írja is le ezeket a szavakat, akkor teljesen önazonos megfogalmazás volt a kegyelem érintése.
Néhány évvel később azonban ez az isteni kegyelemtől duzzadó önazonosság már a múlté lesz, és Carrère legszívesebben mindent idézőjelbe tenne, ami az akkori hitével kapcsolatos volt, de magunkat, ugye, nehéz idézőjelbe tenni.
A francia író csaknem három évig tartó hitbuzgalma alatt rendszeresen járt misére, nem minden héten, hanem minden nap. Gyónt, áldozott, imádkozott, lelkiismeret-vizsgálatot tartott, és ami az írói munkássága szempontjából később igazi kincsesbányának bizonyult, naponta írt kommentárokat Szent János evangéliumának néhány szakaszához – bár később ezt annyira kínosnak tartotta, hogy hosszú időn át ki sem nyitotta a füzeteket. „Nem őrzök túl jó emléket erről a korszakról, mindent megtettem, hogy elfelejtsem” – alapozza meg a nyomatékát annak, hogy aztán mégis alámerül a keresztény bűvöletben eltöltött éveibe.
A hívő személyiségének a leválasztása a már hitetlen énjéről azonban annyira jól működött egy darabig, hogy a kereszténység eredetéről szóló könyvébe – cikkünk tárgyába – úgy fogott bele, hogy eszébe sem jutott: élete egy bizonyos pontján maga is hitt abban a történetben, amely később íróként, kutatóként annyira foglalkoztatta. Más szóval, hogy Szent János evangéliumát nem a történetvezetés, a történelmi hűség szempontjai alapján forgatta, hanem egy hívő hinni akarásával.
Két év alatt 18 füzetet írt tele a naponta olvasott evangéliumi bekezdések nyomán megszülető gondolataival. Mint írja, az evangéliumok közül azért Jánosét választotta, mert úgy gondolta, „a négyek bandájából ő a legmélyebb, a legmisztikusabb”.
És Carrère akkori énje elfogadta, hogy az evangélium nemcsak történelmi, irodalmi és filozófiai szempontból lenyűgöző szöveg, hanem Isten szava. Ami nem jelenti azt, hogy az Istent kereső és a hitét optimalizálni próbáló szerző ne bukkant volna olyan szakaszokra, amelyek a szó szoros értelmében megütközést keltettek benne, de akkori meggyőződése szerint Isten szava és az ő megértése közül Isten szava a fontos. Ami nem kis fegyvertény egy szofisztikált európai szkeptikus entellektüeltől.
Az intellektuális küzdés nyomai is ott vannak a füzetekben. „Meg kell tanulnom igazán katolikusnak lenni, vagyis mindent elfogadni: még a katolikus vallás legvisszataszítóbb dogmáit is; még a dogmák elleni lázadást is” – adja ki magának a feladatot.
Csakhogy az evangélium megkérdőjelezhetetlen iránytűből megkérdőjelezhető sztorizások gyűjteménye lesz néhány éven belül.
Saját keresztény rétegeinek a leválasztása során Carrère mutat némi megértést korábbi önmaga iránt, értelmezni véli, hogy mitől kattan be a hit, hogy ma is van érvényessége annak, amit a Jézusért küldött katonák éreztek, miszerint
még sohasem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.
A hit megtalálásához képest azonban legalább olyan érdekes a hit elvesztésének a folyamata. Carrère esetében először kívülről érkezik néhány visszajelzés. Amikor például a bűnbocsánat részeként, a szentáldozás kiérdemlése érdekében listát ír azokról, akikkel rosszat tett, majd egyiküktől hosszú levélben kér bocsánatot, de nem kap választ. (Évekkel később derül ki, hogy a címzett milyen szánalommal vegyes rémülettel olvasta a „csökött katolikus ömlengést”.) Aztán azt veszi észre magán, hogy az esti misén szórakozott, sőt semmit sem érez, amikor áldozásra készül. Majd 1993 nagypéntekén – „amikor mindent eláraszt a kétely” – eljut a felismerésig, hogy elvesztette a hitét. „Elhagylak, Uram. Te ne hagyj el engem” – búcsúzik Istentől.
Carrère néhány évig tartó vallásos korszakának, majd a hitből való viszonylag gyors, ám semmiképp sem fájdalommentes kiábrándulásának a története azonban csak előjátéka a négyrészes kötet három vaskos fejezetének, amelyben Pál és Lukács evangéliumába, valamint az Az apostolok cselekedeteibe merül alá – úgy nyelvileg, mint történelmileg, és ami talán ennél is fontosabb: emberileg és íróilag. Az Isten országa lebilincselő módon igyekszik szétszálazni az evangéliumokban a fikció és a történelem összekuszálódott fonalait, és Carrère nem spórolta meg a kutatást és az elemzést – végül is, csak a világ legolvasottabb könyvéről próbál újat mondani.
És persze nemcsak az evangéliumokról, hanem az első század mediterrán világának a mindennapi valóságáról is – de mindezt úgy, hogy Pál, Lukács és a többiek történetétől valahogy soha nem tudja elvonatkoztatni a saját kontextusát, a saját érzéseit.
Márpedig az evangéliumokban legalább annyira izgalmas a történet és a mondanivaló, mint az elhallgatott, kimaradt, ismeretlen részletek. Ezeknek a rekonstruálásába pedig sok esetben a történészek, nyelvészek, teológusok bicskája is beletört, Carrère így aztán szerzői magabiztossággal alaposan felszerelkezve magára vállalja a feladatot, hogy megírja a keresztény mozgalom indulását és vallássá, egyházzá alakulását, és megpróbálja hitelt érdemlően elképzelni, hogy Lukács miként próbálta meg rekonstruálni mintegy három évtizeddel Jézus halála után Jézus életét, munkásságát, tanítását és persze feltámadásának körülményeit.
Az a megszállottság, amely három éven át a vallásosságát jellemezte, dolgozik benne akkor is, amikor – immár hitetlenül – darabokra szedi az Új Testamentumot, hogy megrajzolja, mégis milyen ember lehetett Pál és Lukács, hogy ki volt Jézus, akire alapozva és hivatkozva hirdették mindazt, amiből majd a kereszténység kinő.
A kereszténység korai történetének a felrajzolásához egyrészt komoly kutatói munkára van szükség, másrészt a források hiánya miatt tere van a képzeletnek, a pszichologizálásnak, a spekulálásnak is. És Carrère ezt mesteri szinten űzi.
A szerző természetesen nem riad vissza attól sem, hogy adott esetben megbántsa a hívő olvasóit – egy kis provokáció mindig megfűszerezi a könyvélményt –, így aztán olyan részletkérdéseken is elmereng, mint hogy Szűz Mária maszturbált-e.
Pál és Lukács azért is vált ki érdeklődést a szerzőben, mert bár az apostolok kortársai voltak, soha nem találkoztak Jézussal, és komoly gondolati akadályokat kellett megugraniuk a felismerésig, hogy az életüket ennek a furcsa embernek és a tanításainak szenteljék – pont, mint egy mai hívőnek. Carrère nem győzi érzékeltetni, mennyire valószerűtlen volt az a kultusz, amely Jézusnak, ennek az aszketikus forradalmárnak a halála és a feltámadása körül kialakult, és amelyre a katolikus egyház, ahogy ma ismerjük, felépült. (Carrère egy adott ponton a legelső keresztényeket nem fél egy jóga- vagy tajcsicsoporthoz hasonlítani, ahol mindenki a békét és a megvilágosodást keresi a maga módján.)
Carrère egész könyve valójában a megtérésnek a megfoghatatlan dinamikáját próbálja megfogni – és ehhez nagyszerű kiindulópontot talál a Saulból lett Pál meghasonulásában a damaszkuszi úton. A hirtelen megtérés felülírta Pál korábbi énjét, keresztényüldözőből üldözött keresztény lesz, miközben ez a két énje kölcsönösen a szörnyeteget látja a másikban. De mi van, ha a folyamat visszafordítható? Ha a szkeptikusból hívő lehet, a hívőből is lehet szkeptikus? És vajon a személyiségnek ezek a rétegei lehetnek-e hűek egymáshoz? A szerzőnek nincs válasza.
De hát a hit és a hitetlenség is már csak ilyen megválaszolhatatlan dolog.
Emmanuel Carrère: Isten országa, Helikon Kiadó, 476 oldal, 4999 forint
(Kapcsolt képünkön Ifjabb Frans Francken festménye látható.)
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
