„barukh nem kapott engedélyt
a költészeti bizottságtól arra
hogy azt állítsa
az ő szíve
gyönyörűszép

vagy bármi hasonlót

barukh a saját szakállára kezdett el
verseket írni (…)”

– áll Barukh, azaz Barukh Hyman-Hídvégi egyik versében, amelyet annak idején még a Facebookon és a saját oldalán tett közzé, most pedig már magánkiadásban megjelent könyvében is olvasható. A név nem kizárólag alkotói név: Hídvégi Andrásnak a Barukh volt a héber neve Magyarországon, nem sokkal azután pedig, hogy családjával együtt megérkezett Izraelbe, hivatalosan fel is vette azt.

Azóta eltelt majdnem öt év. A médiaszakmában dolgozva 2010 után kezdték el egyre inkább úgy érezni a feleségével, hogy fogy körülöttük a levegő. „Az alapvető élmény mindenképpen a kétségbeesés volt, ami sokat is segít akkor, amikor az ember új életet akar kezdeni. Nem tudtunk megélni, ráadásul 2010 után úgy tűnt, hogy minden, ami életben marad, valamilyen módon függ a kormánytól.” Kellett egy olyan hely, ahol várják őket és örülnek nekik. Izraelben mindenki, aki zsidóként új életre vágyik, kap valamennyi támogatást és adminisztratív segítséget, meséli, és hozzáteszi: ők egy apró közösségbe, egy sivatagi kibucba kerültek.

Reviczky Zsolt

„Az első pillanattól kezdve azt éreztük, hogy otthon vagyunk. Az volt az élményünk, hogy a családunkkal vagyunk, és az, aki hülyén viselkedik, az a család hülyéje. Kiabálunk kicsit, aztán megnyugszunk és elsimulnak a dolgok” – idézi fel a kibucban szerzett tapasztalatait. Barukh így médiaszakemberből ipari munkás lett, egy építkezésen dolgozott tapaszokkal teleragasztva és fájdalomcsillapítókkal teletömve, de azt mondja, úgy érezte, ezt az árat fizeti azért, hogy ne kelljen Magyarországon lennie, a magyar dolgokkal foglalkoznia, és ez volt az ára annak, hogy mindannyian helyre rakják magukban, honnan jönnek, hol vannak most és főleg: hová tartanak.

„Mínusz százon voltunk lelkileg, és egyszerűen muszáj volt rendezni a sorainkat. A fiaim ekkor 10-12 évesek voltak, nagyon nehéz volt kiemelni őket abból a közösségből, ahol addig éltek, de a sivatag maga a paradicsom volt a számukra. A mai napig haragszanak, amiért el kellett onnan jönnünk, de örülök, hogy azt a fajta békességet megadhattam nekik” – teszi hozzá.

Három év után Jeruzsálem szélére költöztek, és jelenleg is ott élnek. Barukh azt mondja, a visszatérés Magyarországra sosem volt számukra opció, bár azt a mai napig hiányolja, hogy egy hivatalos ügyintézést szorongás nélkül, a saját nyelvén bonyolíthasson le, vagy ha egy utcán átfut a szeme a táblákon, mindent megértsen. „Mielőtt elutaztunk, tudtuk, hogy nehéz lesz, lementünk egy búcsúlátogatásra Szegedre, és amikor a Nyugatinál leszálltunk, egy pillanatra körbenéztem az aluljáróban: mondtam magamban, hogy jó, amikor majd nagyon rosszul leszek és vissza akarok jönni, akkor ez fog eszembe jutni.”

Versek kétségbeesésből

Barukh tinédzserkorában már írogatott verseket, később blogot vezetett, ám azt több mint tíz éve eltüntette a föld színéről. A terápiás versírásba két éve, 45 évesen kezdett bele. „Volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy ez adatott, az élet nem lesz jobb. Ennyi. Dolgozom az építkezésen, a nyugalom némi kilátástalansággal vegyül. Mindig azt vártam, hogy majd összeállnak a dolgok, hogy majd valahogy kiérdemlem, eljutok oda státuszban és anyagilag is, hogy alkothassak és megmutathassam magam, de akkor ez elérhetetlennek tűnt. Gondoltam, oké, kezdjük el, nem számít, hogy ki mit gondol, csak az, hogy kijöjjön, a felszínre kerüljön, amit érzek, és ha két hét múlva a fejemre esik egy tégla, akkor legalább már kéthétnyi dolgot megírtam. Ahogy a kiköltözés, úgy a versírás a kétségbeesettségből fakadt” – mondja.

Belevágott tehát abba, hogy egyes szám harmadik személyben dokumentálja az érzéseit, megfigyeléseit, némi távolságot tartva ezzel a hősétől.

„barukh azért csinálja mégis
nyilvánosan a terápiáját
mert a számára attól válik
az érzés kimondása
hangossá
hogy felteszi a facebookra --

vagyis barukh
nem intellektuális csevegést
nem filózgatást
folytat itt
hanem felszakítja a mellkasát

vagyis barukh nem
az igazságot árulja
és nem is egyszerű válaszokat
bonyolult kérdésekre

barukh szerint ugyanis
az élet bonyolult
ellentmondásos
nem megismerhető
és nem megérthető
a maga teljességében
az igazságot
a teljes igazságot
csakis örökkévalócska ismeri”.

A versek formátuma már az elején adott volt. „Az utóbbi tíz évben, ha novellákat írtam, azoknak a vége sokszor futott ki egysoros mondatokra. Valami jobban kimondódik, összeáll így, ráadásul van annak egy szép ritmusa, ahogy a szavak válaszolgatnak egymással. Gondoltam, minek küzdjek a prózával, ha egyszer így jön ki? Azért, hogy rá lehessen mondani, hogy próza? És akkor eldöntöttem, hogy ezek szabadversek lesznek. Az elején jobban megviselt, amikor valaki szóvátette, hogy miért mondom, hogy ez vers, amikor ez nem az. De bárminek nevezhetjük, nem ez a lényeg” – véli.

Reviczky Zsolt

Hogy mit csinál egész pontosan, azt Nyáry Krisztián úgy definiálta, hogy „sivatagi magyar irodalom”, amellyel Barukh maga is megbékélt. Ma már költőnek tartja magát, ám hosszú és rögös út vezetett idáig, azt pedig különösen a szívére vette, amikor egy kommentelő azt írta rá: önjelölt költő. Mára ezt a két szót olyannyira a magáévá tette, hogy ezt adta első kötetének címéül.

„Korábban nagyon azon volt a fókusz, hogy számomra a versírás hogyan terápia, de a visszajelzésekből úgy tűnik, hogy sok más embernek is az. Ami a legjobban segít abban, hogy azt tudom mondani, költő vagyok, az az, hogy tudom, mi a költő dolga, és azt a dolgomat teljesítem” – mondja, de máris visszakérdezünk: mi a költő dolga?

„Oda tudom ezt visszafuttatni, hogy ülünk a barlangban a tűz körül, és a történeteken keresztül feldolgozzuk, elmeséljük, továbbadjuk az életünket. Elmondom, hogy mit érzek, és ez másoknak is segíthet abban, hogy kezdjenek valamit azokkal az érzéseikkel, amiket esetleg nem tudnak megfogalmazni maguknak sem. A felszínre hozzuk őket. Nekem óriási tapasztalatom van abban, hogy hogyan kell mindenféle érzéseket nagyon mélyre nyomni, és semmi jó nem sült ki belőle. A nyilvánosság azért kell, mert az én életemben nagyon sok bűn kapcsolódik ahhoz, hogy nem voltam önmagam. Rengeteg bűnt követtem el, többször hazudtam, ami nem volt szándékos.

Közben vagy utólag rájöttem, hogy mit csináltam, így ez részben bűnvallomás is: szükség volt rá, hogy azok az emberek, akiknek ártottam, tudják, hogy ezeket nem ráztam le magamról csak úgy.

Feloldozást nem vártam tőlük, a mai napig nem. Az egy ajándék, ha megtörténik, de mindenki súlyos csomagokat cipel, és ha egy, a másik számára nagyon sérülékeny pillanatban csináltam rosszat, akkor azt nem tudja csak úgy megbocsátani.

Ha valakit megbántasz, fáj neki, hogyne fájna. De szerettem volna elmondani, hogy ez nekem is fáj. Amúgy azt gondolom, hogy megvan a helyünk és a dolgunk, és bűn elvenni a felnőttektől és a gyerekektől, hogy ezt megtalálják. Megpróbálunk mindenkit ugyanolyannak összerakni, sablonokban gondolkodunk, számlákat fizetünk, megállás nélkül dolgozunk, mert akkor leszünk rendes emberek: szerintem ez borzasztó nagy károkat okoz. Az az elemi kötelességünk, hogy megtaláljuk a helyünket a világban, onnantól kezdve lehet eldönteni, hogy jót teszel-e, vagy sem, jó ember akarsz-e lenni vagy sem.”

Reviczky Zsolt

Nem mindenkinek tudott drukkolni

Barukh több versében is beszámolt a magyar politikai-kulturális elittel szembeni erős ellenérzéseiről, annak idején, az SZFE-blokád apropóján többször írt arról, hogy a hallgatókért nagyon tud drukkolni, a felnőttek egy részének már nem. Az SZFE-vel bonyolult a kapcsolata, annak idején az ELTE médiaszak mellett felvetődött oda is a jelentkezése. Végül szociológia szakon kötött ki, de a kilencvenes évek elején az Egyetemi Színpad munkatársa volt, majd néhány hónapig az igazgatója. „Akkoriban sok emberrel dolgoztam együtt a régi főiskoláról is, benne voltam ebben a körben, és belülről nem tetszett, mert az akkori liberális elit patriarchális volt, szexista és borzasztóan képmutató, és aminek a tagjai közül néhányan egészen az egyetem szétrobbantásáig ott ültek.

Az egyik versemben is írom, hogy egymillió vörös fonal kötött a magyarországi liberális szekértáborhoz, de az SZFE ügyét nem lehetett pusztán a jó és a rossz harcaként értelmezni.

Amikor Máté Gábor azt mondta a korábbi, Katonában történt zaklatási üggyel kapcsolatban, hogy »ő nem biztatna senkit arra, hogy ilyen ügyekkel előálljon«, akkor szerintem nem lehetett azért drukkolni, hogy ez a szemlélet tovább fennmaradhasson” – mondja Barukh, és hozzáteszi: erre persze nem az lett volna a megoldás, hogy szétverik az egyetemet, mert azt viszont szörnyűnek tartja, amit Vidnyánszkyék csináltak.

Reviczky Zsolt

Ő úgy látja, Magyarországon nincs még egy ember olyan éhséggel, mint amilyennel Orbán Viktor bedarálja az országot. „Nem egy másik éhes ember kell, aki legyőzi Orbánt, hanem egy másik éhes ember, akinek tisztességesek a szándékai. Én úgy érzem, az SZFE-vel kapcsolatban is ugyanez volt a helyzet. A hierarchikus berendezkedéssel, a folyamatos igazodási kényszerrel általában így van.”

Többek között ezért is gondolta úgy, hogy nem lesz lojális senkihez azért, hogy kiadják a könyvét, ráadásul sokszor ír melegekről, transzneműekről, ami a jelen állás szerint már nem sok helyen lenne befogadható.

Ha gyűlöletre gyűlölettel válaszolunk, abból nem fog kijönni semmi jó

Ahhoz képest, hogy a kiköltözésük idején Barukhnak fontos volt, hogy távol legyen a magyar közéleti eseményektől, az elmúlt időszakban már nem csak figyelemmel kíséri azokat, hanem ír is róluk. Felmerül a kérdés, hogy miért nem választotta inkább a teljes hátraarcot, és ha már így alakult, nem kérik-e a számon a kommentelői amiatt, hogy ő, aki már elmenekült, könnyen követel más politikát, kultúrát Magyarországon. Barukh azt mondja, ő már elment, így semmit nem követel, akkor követelne, ha itt maradt volna.

„Csak elmondom, mit érzek és mit gondolok. Az a baj, hogy amit Orbán csinál, az már rohadtul nem belügy. A kínaiak és az oroszok segítségével cincálja szét az EU-t. Amikor elkezdtem írni, nagy szövetségese volt Netanjahunak és Trumpnak. Nagyon nincs rendben az új, kirajzolódó világrend, de a szüleim itt vannak, és azért szeretnék még haza-hazajönni. Természetesen érint a dolog” – mondja, hozzátéve, hogy bár nem hisz abban, hogy ezen lehetne már változtatni, de szeretné, hogy minél kevésbé legyen rossz.

„Amikor az van, hogy napokig jár valami a fejemben, akkor tudom, hogy ezt most le kell írni. Szájer József soha életemben nem érdekelt, eszembe nem jutott volna, hogy írjak róla, de amikor ott lógott az ereszcsatornán, abban a helyzetben, kiszolgáltatottan, nem tudtam nem az esendő embert látni. És szerintem a lényeg ezek mögött az, hogy ha gyűlöletre gyűlölettel válaszolunk, abból nem fog kijönni semmi jó, azzal csak a regnáló hatalmat erősítjük.”

Barukhnak jelenleg hatezer követője van, és egyelőre nem tudja, meddig folytatja a nyilvános terápiáját. Azt mondja, nagyon sok üledéket lekapart már azokból a dolgokból, amelyek az elején foglalkoztatták, mert azzal, hogy kiírta őket magából, lekerült a súly a válláról, de legalábbis másképp lát rá a múltra. „Az olvasószám nem nagyon foglalkoztat, az érdekes inkább, hogy mikor lódul meg, mikor esik vissza. A közéleti témáknál sokan jönnek, de olyat meg csak azért nem írok, hogy jöjjenek. A cél az, hogy valami olyan konstrukciót találjunk ki, hogy ebből meg lehessen élni. Egy izraeli tévécsatornához most beadhatom a pályázatomat, abból is származhat egy kicsi bevétel. Azt mindenképpen szeretném, hogy Izraelben héberül tudják olvasni a verseimet, mert az a gyökéreresztésnek egy fontos élménye lenne: ha nem csak építőmunkásként, a gyerekek szüleiként lennék jelen a társadalomban, hanem ezen a módon is.”

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: