Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Újra műsoron van a monodráma, amelyben Molnár Piroska Goebbels egykori titkárnőjét alakítja. Az igaz történet szerint a gyors- és gépírónő soha nem érezte magát bűnösnek, amiért a háború utolsó éveiben a náci propagandaminiszter sleppjéhez tartozott, és azt állította, hogy nem tudott a németek háborús bűneiről sem. Hihetünk-e Brunhilde Pomselnek? És lehet-e a lojalitást a tudatlansággal mentegetni?
Márciusban nyilatkozott arról az egyik legnagyszerűbb magyar színész, Molnár Piroska, hogy hamarosan nyugdíjba vonul. Ezt az évadot még végigcsinálja – mondta –, utána abbahagyja. Így lett méltó jutalomjáték az egyik utolsó színdarab, amelyben még néhány alkalommal láthatjuk őt: az Orlai Produkció Egy német sors című előadását Máté Gábor rendezésében játsszák a nyáron. A darab bemutatóját még a járvány előtt megtartották, de a veszélyhelyzet miatt ennek az előadásait is gyorsan be kellett fagyasztani, és csak a nyár második felétől kezdődhetett meg a darab felelevenítése.
Nagyon valószínű, hogy az első júliusi előadásra a nézőközönség egy jelentős része úgy ment el, hogy február óta nem volt színházban. A maszk viselését a legtöbb ember magától értetődőnek vette a színházteremben is, egyébként viszont minden olyan volt, mint régen: tömött széksorokban, akár pótszékeken is, majdhogynem üresen hagyott ülések nélkül vártuk az előadást a Hatszín Teátrumban.
Egyszer csak egy kerekesszékben betolták Molnár Piroskát, mint Brunhilde Pomselt a színpad közepén elhelyezett íróasztalig. Kigyúlt feje fölött a gigantikus méretűre nagyított olvasólámpa, amely így inkább egy vallató lámpára emlékeztetett. Majd elkezdett mesélni. Molnár Piroska az egész előadás alatt egyszer sem mozdult az asztala mellől, a százvalahány éves Brunhildévé átlényegült színész nem csinált más, mint egy csésze tea, papírok és íróeszköz társaságában, magát egyre jobban belelovalva, egyre zaklatottabban elevenítette fel karakterének sokat vitatott, ellentmondásokkal teli életét.
És ez az, amire nem mindenki képes, csak a legnagyobbak: egyedül, megállás és támogató díszlet nélkül úgy mesélni, hogy közben lent a nézőtéren, vagyis a nézőben történjen meg a dráma.
Brunhilde Pomsel a 2017-ben bekövetkezett haláláig az egyik utolsó túlélője volt azoknak, akik a náci vezetést közelről látták működés közben. Először az állami rádióban, majd a háború utolsó három évében a Propagandaminisztériumban, gyors- és gépírói tapasztalatai miatt Joseph Goebbels egyik titkárnőjeként alkalmazták.
A megadás előtti utolsó napokban Goebbels feleségével és annak gyerekeivel együtt húzta meg magát a Birodalmi Kancellária egyik bunkerében, míg tőlük néhány méterrel arrébb Adolf Hitler várta a végítéletet.
Pomselt az oroszok nem sokkal később a buchenwaldi táborba szállították, itt raboskodott öt éven keresztül. Szabadulása után az új berlini állami rádiónál helyezkedett el, 60 évesen ment nyugdíjba. 100 éves kora környékén kezdett egyre többet szerepelni a nyilvánosságban, a legnagyobb külföldi lapoknak adott interjút, hogy tisztázza magát:
hiába volt a rendszer kiszolgálója, halvány fogalma sem volt a népirtásról.
Az idős nőre egy dokumentumfilm rendezői is felfigyeltek, és a vele készült beszélgetések alapján filmet forgattak róla, majd a halála után megjelent a visszaemlékezése is, amelyen végső soron a dráma alapul.
Mert Brunhilde Pomsel tökéletes drámai alany. Teljesen átlagos, hétköznapi képességekkel megáldott ember, egy dolgozni akaró nő, akit fiatal korában elbűvölt a berlini nagyvárosi élet, és aki rosszkor született rossz helyre, fiatalon egy rossz kapcsolatba került.
Ám évekig tartó cinkosságát a fajgyűlölő hatalommal mégsem szabad egyszerűen a sors számlájára írni. És érzi ezt ő is, gyötri a számára megmagyarázhatatlan forrásból táplálkozó lelkiismeret-furdalása. Hiába állította azt egész életében, hogy vele csupán „megtörténtek a dolgok”, „egy pont volt” a rendszerben, egy jelentéktelen irodai bútordarab; nem igaz, hogy nem lettek volna választási lehetőségei, döntései során pedig az engedelmesség és az előmenetel jegyében a nácikkal való lojalitást választotta, asszisztált egy bűnös rendszer fenntartásához.
Azt gondolta, hogy ő maga semmilyen emberiség elleni bűnt nem követett el, hacsak nem éppen azt, hogy ostoba volt, és fejét gyávaságában a homokba dugta. Ha így állunk – mondta Pomsel – akkor viszont a többi német is ugyanolyan vétkes, mint ő maga.
Pomsel drámai létkérdése tehát az, hogy lehet-e a tájékozatlanságra, az információhiányra hivatkozva felmentenünk magunkat a cinkosság alól.
Ő felmenti magát, kérdés, hogy a néző mit gondol erről.
Az egykori titkárnő személye az utókor számára azért is érdekes lehet, mert sorsa élő történelmi keresztmetszetként lefedte az egész huszadik századot. Az 1911-ben született, poroszos neveltetésben részesülő nő életének alakulásán otthagyta a nyomát az I. világháború, majd a második világégés és a szovjet fogság.
Történetéből kiderül, hogy mennyi ideig tartott egy légitámadás, mennyi alkohol fogyott a bunkerekben, hogy tűnt el alig több mint fél óra alatt egy berlini utca egyik fele, mire feljött az óvóhelyről.
Magát nem vallotta antiszemitának – hiszen voltak zsidó barátai, egyik szerelme és a legjobb barátnője is zsidó származású volt –, ám szóhasználatában mégis tetten érhetők a korra jellemző rasszista gondolati struktúrák. Sokszor a lappangó rasszizmus naiv megnyilvánulásokban tör utat magának, Molnár Piroska tolmácsolásában pedig nem egyszer groteszk humorként ülnek az ilyen mondatok: „Csak egyszer láttam négert, azt is állatkertben (hatásszünet...) látogatóként” – hangzik el a megállapítás, a színész pedig kivárja a villámhatást, amíg felszisszen és zavarában elneveti magát a közönség.
Ahogy nagy bölcsen szokták mondani, az élet sosem annyira fekete-fehér, mint ahogy azt utólag láttatni szeretjük. Így Brunhilde Pomsel életébe belefért, hogy zsidókkal barátkozott, de náci szeretője volt. Hogy délelőtt egy zsidó biztosítási ügynöknek gépelt, délután egy nemzetiszocialista párttagnak. Az is belefért, hogy mikor maga belépett a Pártba, a zsidó barátnője kísérte őt el.
Aki azonban azért nézné meg a darabot, hogy zaftos pletykákat tudjon meg Goebbelsről vagy, hogy belelásson a birodalmi álhírgyár működésébe, az csalódni fog. Néhány részlet derül ki csupán. Goebbels gyakran behozta a gyerekeit a minisztériumba, és általában véve jól fésült, elegáns férfi benyomását keltette, akiből azonban – mikor agitálni kellett – előbújt a félelmetes „gonosz gnóm” – ahogy Pomsel fogalmazott. Rózsaszín ágyba csábította el a prominens színésznőket, a minisztériumon belül négy, állandóan körülötte forgó személyi referensét pedig „Goebbels alsógatyáinak csúfolták”. Brunhilde Pomsel feladata elsősorban gépelés és számok kozmetikázása volt a kiengedendő sajtóközleményekben.
Abból tudjuk, hogy működik a darab, hogy miközben hallgatjuk Molnár Piroskát, folyamatosan kérdéseken kattog az agyunk. Egyáltalán hihetünk-e ennek a nőnek, amikor azt állítja, hogy ő nem tudta, mit művelnek a nácik a zsidókkal? Ismert sok háborús statisztikai adatot (hiszen maga manipulálta őket), de nem tudott egyáltalán a háborús bűnökről? Lehetséges ez? És az, hogy olyan keveset tudott, hogy még a sarki közértes is jobban értesült nála? Hihető, hogy bevette sok más honfitársához hasonlóan, hogy a zsidókat csak azért viszik el, hogy elnéptelenedett falvakba költöztessék őket? Tényleg csak egyszerű politikus volt a szemében Goebbels vagy titkon szimpatizált vele?
Az önéletrajzírás csalóka műfaj, mert a jelen narratívájának segítségével idézzük fel a múltat, és az emlékek képesek az alakváltoztatásra. Pláne, ha az ember 60-70 év múltán emlékezik vissza. A New York Times a cikkében kiemeli, hogy Pomsel is hol így, hol úgy idézi fel a történteket. Volt, hogy azt nyilatkozta, 1933-ban lépett be a Pártba, nem meggyőződésből, hanem azért, hogy el tudja vállalni a munkát a rádiónál, máskor viszont azt állította, hogy azért lett párttag, hogy átemeljék a rádióból Goebbelshez. Minden esetben vállalja azonban opportunizmusát, mely a saját logikája szerint bocsánatos bűn. Bocsánatos, hogy karrierje érdekében lett hű Goebbelshez.
Tegyük fel, hogy elhisszük neki, hogy a buchenwaldi fogságból visszatérve, a nürnbergi perek során hallott először a nácik által elkövetett szörnyűségekről. De ha így is történt, azt nyilvánvalóan erősen sejtette, hogy Goebbelsék miféle emberek, hogy ártatlanokat üldöznek. Hisz látta, hogy eltűntek a zsidó családok a környékről, kollégák a munkahelyéről. Tudott róla, hogy a homoszexuális rádióbemondót koncentrációs táborba vitték, hogy legjobb zsidó barátnője egyik napról a másikra eltűnt. Tudta, hogy mikor a kezén átment a háborúellenes röplapokat terjesztő, végül nyaktiló általi halálra ítélt Sophie Scholl aktája, az szörnyű dolgokat rejt, de (vagy valószínűleg épp ezért) nem merte kinyitni.
A nézőben pedig felmerülhet: ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat Pomsel helyébe, akkor mi hol húznánk meg magunknak a határt? Meddig mennénk el? Beleférne, hogy a biztos megélhetés érdekében párttagok legyünk? Mi lenne az utolsó csepp a pohárban?
Meddig lehet arra hivatkozva ellavírozni egy igazságtalan rendszerben, hogy velünk „csak megtörténik” a történelem?
És mikortól nem elég már ez az érv egy cselekvésre képes személy esetében? Egyáltalán mennyire lehetett cselekvőképes személy a diktatúrában Brunhilde? Meddig szól az ő története a tapasztalatlan fiatal nő pályaválasztási döntéseiről, és mettől beszélünk félelemből vagy elkötelezettségből hozott döntésekről? Egyáltalán ítélkezhetünk-e egy ember felett, akit nemhogy nem ismerünk, de még csak nem is az ő korában éltünk?
A darab mindenképpen először ítélkezésre, majd az eggyel egészségesebb önvizsgálatra kényszerít. Ezek a kérdések pedig más kontextusban, a saját jelenlegi életünkre kivetítve is működhetnek.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Molnár Piroska: Nem hiszem, hogy van ember, aki komolyan venné Kövér Lászlót
