Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hobo Blues Band, Skorpió, Syrius, Tátrai Band, Boom Boom, Latin – csak néhány Tátrai Tiborhoz köthető zenekar a sokból. Több mint 50 éve van a pályán, és több mint 50 lemezen gitározik a most 68 éves zenész-zeneszerző. Magát tücsöknek tartja, és úgy véli, a politikának nincs helye a művészetben. Interjú a hétfő este Artisjus zenei életműdíjat átvevő gitárossal, aki még azzal is derűsen együtt tud élni, hogy kézbetegsége miatt egyre nehezebb gitároznia.
hvg.hu: Tavaly Petőfi Zenei Életműdíjat kapott, idén pedig az Artisjus jutalmazta életművét. Mennyire tartja fontosnak ezeket az elismeréseket?
Tátrai Tibor: Ha belegondolok abba, hogy leéltem egy életet, azt végigmelóztam, és most egy szakmai grémium ilyenformán összegzi a munkám, az nagyon megtisztelő. Ilyen nem esik csak úgy, az égből. Én magam nem építek múzeumot, nem dicsekszem, de jól esik, ha kollégák azt mondják, hogy „hát, apám, jót pörögtél!”.
hvg.hu: Most is pörög tovább, tele van koncertekkel, egy csomó zenekarban játszik.
T. T.: Így van, semmi mást nem csinálok máshogy, mint eddig. Muzsikálok barátokkal, ez a legfontosabb számomra, és ebből valahogy mindig kialakul valami. Meg kell mondjam, nagyon szerencsés vagyok, mert egész életemben csak azt csináltam, ami dőlt belőlem, és szerettem csinálni. Nem volt kényszer a helyes út, a pénz vagy a hatalom keresése. Ezek engem abszolút nem érdekeltek.
hvg.hu: Hogy kezdődött ez a most kitüntetett életpálya? Ha jól tudjuk országos ifjúsági bokszbajnok volt, amikor egyszer csak a gitár kiütötte a sportot az életében.
T. T.: Egy normális, tisztességes angyalföldi kamaszgyerek ki akar tűnni a társai közül, ha van benne kraft. Nagyon fiatalon már a BVSC-ben birkóztam, de megsértődtem valami versenyen, és elhatároztam, hogy bokszoló leszek, mert ott „aki áll, az győz, aki fekszik, az veszít”. A birkózásban ez nem így van, persze később rájöttem, hogy a bokszban sem mindig, még később, hogy a zenében sem.
A hatvanas években az volt a zene számunkra, amit a rádióban hallottunk. Hetente egyszer volt Komjáthy György műsora, de abban is csak a nagyon könnyű popot engedték játszani. Engem a Shadows együttes fogott meg. Az a gitárhang engem abban a pillanatban kivégzett, amint meghallottam. A nyári keresetemből és nagymamám pénzéből (vele éltem, mert a szüleim eleresztettek) vettem az első gitáromat, 14 éves koromban, emlékszem 800 forint volt. Még mindig megvan, a falamat díszíti otthon. Vettem rá egy pickupot is, és így össze tudtam kapcsolni a rádiókészülékkel. Hol szólt, hol nem, de ez már elektromos gitár volt!
Összeismerkedtem egy nálam két évvel idősebb sráccal, aki már jobban benne volt a zenében, és természetesen azonnal zenekart alapítottunk. „Te is tudsz valamit pörcögni, én is tudok valamit pörcögni, akkor pörcögjünk együtt!” Ő tájékozottabb, képzettebb volt, ragadtam rá, eltanultam tőle mindent. Nem jártam zeneiskolába, mindent magamtól tanultam, és persze ellestem másoktól, amit tudtam. Közönség előtt először az iskolai zenekarral játszottam egy ballagáson, néhány Shadows- és Beatles-dal volt a repertoárunk, legalábbis, ahogy azokat a rádióból leszedtük. És nem volt kérdés: bejelentettem, hogy abbahagyom a bokszot, akkor már a zene mindent vitt az életemben.
hvg.hu: Néhány év múlva már Radics Béla körébe tartozott, sőt a zenekarában is játszott.
T. T.: Életem egyik legmeghatározóbb élménye, hogy egy haverom levitt egy Sakk Matt-bulira. Ez volt az első alkalom, hogy „zenét láttam”. Ahogy a zenekar játszotta az akkori pop-, rockdalokat és a Bill Halley rock and roll számokat, irgalmatlan benyomást tett rám.
Az a pillanat örökre szólt.
Onnantól rendszeresen jártunk a koncertekre, második-harmadik alkalommal már – a haverom révén – oldalt állhattam a színpadon, onnan, testközelből csodálhattam Radics Béla gitározását. Nem tudom, hogy csinálta, de ő minden zenét valahogy be tudott gyűjteni, ami akkoriban kisebb csoda volt, és persze le is tudta szedni a dalokat. Hamar barátok lettünk Bélával valahogy, befogadott, beengedett a lakásába, vihettem a gitárját, én meg szívtam magamba mindent, ami ezen a csatornán jött. Villámgyorsan elkezdtem kerülni az iskolát is, az nem volt annyira izgalmas. 16 éves koromban abba is hagytam végleg.
hvg.hu: Milyen iskolába járt?
T. T.: Vegyipari szakközépbe. Imádtam a kémiát. Laikus szinten mind a mai napig érdekel a tudomány. De a muzsikálás kiütötte ezt is az életemből.
hvg.hu: A Radics Béla-barátságból az lett, hogy hamarosan bevette a zenekarába, méghozzá amolyan második szólógitárosnak.
T. T.: Igen, 4-5 nótában is engedett rázni (szólózni – a szerk.) a koncerteken, és ez nagy csoda volt abban az időben. Pláne egy ilyen zseni mellett.
hvg.hu: Ez mikor is volt?
T. T.: 16 éves koromban.
hvg.hu: Tehát két év alatt annyira megtanult gitározni, hogy már a kor egyik legfontosabb zenekarába is bevették. Hogy csinálta?
T. T.: Mondom, mindent magamba szívtam, amit tapasztaltam. Akkoriban még nem volt internet, meg videós gitáriskola. Az volt, hogy alig vártam, mikor jön át a haverom, hogy együtt zenéljünk, és mutasson valamit. Aztán Bélától és másoktól is igyekeztem mindent ellesni. Többek között az Orszáczky Jackie-ékkel gitározó Mogyorósi Lacitól. Ebből a körből ismertem meg azt is, milyen sokféle jó zene van a világon. Radicsnál hallgattam a Deep Purple-t, Jimi Hendrixet és a Creamet. Jackie Frank Zappát, Captain Breefhartot, King Crimsont hallgatott, Pataki Laci Bartókot meg Bachot. Mivel nem volt belém építve semmiféle fék vagy iskola, ezért teljesen normális volt számomra, hogy ez is, az is érdekes lehet. Aztán belecsöppentem a Syriusba, ahol megtanultam, hogy mikbe „ér” belenyúlni, hogy lehet kísérletezni a zenével, és hogy a határ a csillagos ég.
hvg.hu: Tehát Bartóktól Jimi Hendrixen át a Shadowsig vagy Zappáig a legkülönbözőbb inspirációk érték fiatalon. Ez a nyitottság magyarázza azt is, hogy a pályafutása alatt a legkülönbözőbb stílusú zenekarokban tűnt fel?
T. T.: Mondjuk inkább, hogy a tudatlanság bátorsága magyarázza ezt. Magyarországon nem volt olyan, hogy blues-múlt, vagy jazz-múlt, ami kijelölte volna a pontos cölöpöket, hogyan kell ezeket a zenéket játszani. Nekünk kellett kitalálni a saját hangunkat. Ezért pofátlanul és tudattalanul belenyúlkáltunk mindenféle stílusokba. Egy jó bluesgitáros ráadásul mindenféle stílushoz tudott kapcsolódni. Így alakult ki, hogy szólista lettem, és a magam útját jártam. Emlékszem, amikor – már a Skorpió-korszakban – bejött a Van Halen, és abban állandóan az úgynevezett tapping technikával villogott a gitáros, rá két évre minden magyar zenekarban, stílustól függetlenül, minden gitáros tappingelt.
Én viszont eldöntöttem, hogy meg sem próbálom, mert belevisz egy divathullámba. És nem veszek le semmilyen más divatos technikát sem, inkább én magam próbálom kitalálni, hogyan játsszak. Ezért volt az is, hogy amikor például Frenreisz Karcsi megkeresett, hogy csináljunk zenekart, mondtam neki, hogy rendben, de legyen az egy trió. „Jó reggelt kívánok, három vadállat felmegy a színpadra, és tör-zúz.” Nem volt ilyen addig Magyarországon. Ez lett az Új Skorpió. És bejött, nagyon működött. Mint ahogy később a Tátrai Band is működött, pedig az teljesen más stílus, megszólalás, zenei mód volt, mint egy trió. Nem az a kulcskérdés, hogy melyik zenekarban mit muzsikálsz, hanem hogy melyikben hogyan.
hvg.hu: Sőt lett egy duó is, a Latin.
T. T.: Az is tök véletlenül alakult. Meghívtak a tévébe valami műsorba gitározni, de mivel én soha nem gitároztam egyedül, meghívtam a Totyát (Szűcs Antal Gábort – a szerk.). Barátok vagyunk, hajlandó volt akusztikus gitározni, pillanatok alatt összerántottunk négy-öt dalt. Amikor lement a tévében, este már csörgött a telefon, hogy hol lehet megvenni ezt. Két hónapra rá megcsináltuk a lemezt, ami pillanatok alatt aranylemez lett. Kurrens dolog volt, annyit játszottunk, amennyit bírtunk. Ráadásul akkoriban a csajok kikoptak a blues- meg rockkoncertről, 90 százalékban csak fiúk jártak ezekre. A Latin után azt láttam az Old Man’s Pubban (ahol évekig minden hétfő az enyém volt; volt hogy a Boom Boommal, volt, hogy a Magyar Atommal, volt hogy a Latinnal játszottam), hogy visszatértek a csajok, kiegyenlítődött az ivararány.
hvg.hu: Rengeteg zenekarban játszott a több mint ötven év alatt, mindegyikre nem is lehet kitérni egy ilyen interjúban. A Hobo Blues Bandet viszont semmiképp nem hagyhatjuk ki. Annál is inkább, mert a Vadászat című lemez a magyar rocktörténet egyik legfontosabb darabja. (A hvg.hu minden idők legjobb magyar lemezei listáján is nagyon előkelő helyen végzett.) Minek kellett összeállnia, hogy megszülethessen ez a dupla album?
T. T.: Én még a Skorpióban toltam, amikor Egon (Póka Egon – a szerk.) egyszer, úgy éjfél körül feldúlva beállít hozzám, hogy „Tibusz, holnap gyere játszani a stúdióba, mert kirúgtam a gitárost”. A második albumot csinálták, az alapjait már felvette a zenekar, de valamin összevesztek. Mondjuk, azt tudtam, hogy régen birkózik már a gitárosaival Egon, mert nem voltak elég jók neki. Másnap bementem, és különböző díszítéseket, meg ráadásokat játszottam fel. Így kerültem először vendégként, aztán tagként is a HBB-be. A Vadászat előtt még megcsináltuk a HBB Még élünk és Bill Rossz vér című lemezét. Ezekben is gátlástalanul belenyúlkáltunk a különböző stílusokba.
Egyszer jött a Laci (Földes László, Hobo – a szerk.), letett az asztalra egy paksamétát, hogy ez lenne a Vadászat szöveganyaga, elmondta, miket gondol, hogyan kéne megvalósítani. Kiosztottuk Egonnal a dalokat. És dőlt az ötlet belőlünk! Akkor valahogy úgy összetalálkoztunk Egonnal, hogy kiegészítettük egymást minden módon, mintha egy agy lettünk volna két testben. Így kezdtük el a zenéket megcsinálni, ha lett valakinél egy vázlat, akkor összeültünk, megbeszéltük. Senki nem szólt rá a másikra a legvadabb ötleteiért sem, mindet kipróbáltuk, semmire nem mondtuk, hogy hülyeség. Mondok egy példát. Laci kitalálta, hogy Weber Vadászok kórusát csináljuk meg. Kitaláltuk, hogy szerezzük meg annak a partitúráját, és gitározzuk fel az összes hangszer összes szólamát. Így is lett. Ha meghallgatod, nem mondod, hogy az mi, de ott 140 gitár szól. És ez csak egy 20 másodperces rész a lemezen.
hvg.hu: A Vadászat sportcsarnokbeli bemutatójára az akkori szervező, az ORI állítólag nevetséges gázsit állapított meg a fellépőknek. Tényleg fel sem vették?
T. T.: Pénzről, hatalomról nem szívesen beszélek, mert nagyon gáz dolgok. De valóban, 1200 forintot kaptunk volna a full telt házas koncertért. Ez annyira felháborító és megalázó volt, hogy nem is vettük fel a pénzt. Felháborodásunkban meglátogattuk a koncert előtt az ORI illetékes elvtársnőjét, ő meg csak annyit válaszolt, hogy „akkor nem kell megcsinálni a koncertet”. Ha a hatalom vagy a pénz rátelepszik a kultúrára, azonnal megváltoztatja. Ez engem mindig megvisel.
hvg.hu: A rendszerváltás előtt a hatalom mondta meg, hogy ki játszhat, mennyiért, kinek lehet lemeze, kiket adhat le a rádió, tévé. Ki a tűrt, ki a tiltott, támogatott. Azt hittük, hogy ennek vége, de ma is erősen beleszól a hatalom abba, hogy ki kap állami pénzt egy-egy koncertre, lemezre, kinek a dalai nem mehetnek a rádióban, tévében.
T. T.: Az első ember, akit politikusként hallottam rádióban beszélni, az a Rákosi Mátyás volt. Úgyhogy engem nem lehet eladni semmilyen dumával. Politika mindig van, és mindig lesz, és ez mindig együtt jár a korrupcióval. Ezt kettőt nem lehet külön kezelni. Én boldog ember vagyok, hogy semmi közöm ehhez, hogy én zenész vagyok.
Tücsök vagyok, és nem hangya. És a tücsök-boogie, az jó boogie.
Van mindig olyan, aki tücsök, de elkezd hangya is lenni. De az ő dolga, az ő lelkiismerete bánja. Nekem az a szimpatikus út, hogy van a zene, van a politika, van a tudomány, van a mezőgazdaság, stb., és mindenki csinálja a maga dolgát. „Cipőt a cipőboltból!” Az egész persze úgy működik, hogy kapunk információkat, és arra reagálunk. Nem mindegy, hogy ki informál, hogyan informál. Az biztos, hogy a muzsika tisztességesebben teszi ezt. És nincs a zenében nagy szükség a pénz, a hatalom birtoklására. Foglalkozhat politikával zenész persze, mint ahogy bárki, de nem szükségszerű.
hvg.hu: Lehet tudni, hogy van egy kézbetegsége, ezt hogy éli meg gitárosként, hiszen a keze a fő „munkaeszköze”?
T. T.: Nagyon rohadt dolog ez a betegség, az a neve, hogy Dupuytren-kontraktúra. Lényege, hogy fokozatosan begörbülnek az ujjaim, a végére teljesen behajlított állapotban rögzülnek. Elég durva módon műtik: fölvágják, kikaparják belőle az ínszalagokról azt, ami összehúzza és összevarrják. Aztán várni kell hónapokig, hogy begyógyul, vagy sem. Hosszú a felépülés. És volt már nekem ilyen kilenc! A jó hír az, hogy a betegség velem öregszik, és lelassul, nem hajtja magát annyira, mint 15-20 éve. Ezzel együtt kell tudni élni. De tény, hogy behatárolja a játékot. Ki kell tudni nyújtani a kezet, hogy rendes távolságokat tudjál átérni. Van is olyan akkord, amit nem tudok már bizonyos fekvésekben lefogni, új fekvést kell neki találni. De mindig eszembe jut Django Reinhardt, akinek a bal kezén három ujja volt, és fogalmam sincs, hogy tudta lejátszani azokat a zseniális és virtuóz francia roma-jazzeket, amelyek ismertté tették.
hvg.hu: Ha ki kellene emelni a több mint fél évszázados életműből három dolgot, ami az önnek a legfontosabb, mi lenne az?
T. T.: Nehéz erre válaszolni, mert amikor csináljuk, akkor nem tudjuk, mennyire fontos, amikor megcsináltuk, akkor meg nagy lesz az arcunk. Amikor a Vadászatot csináltuk például, szó sem volt arról, hogy ez lesz az utókor által nemesnek és dicsőnek tekintett album. Amikor csinálunk bármit, mindig a legjobb szándékkal vagyunk, az már más kérdés, hogy mivé válik, miután megjelenik. Van olyan album, amit a gitárhang miatt szeretek, van, amikor egy emberi kapcsolat hozta meg zenileg az eredményét, és erre emlékszem szívesen. A HBB-ben valóban a Vadászat volt a legfontosabb. De például a Tátrai Band első lemezét, az Illúziók nélkült is nagyon szeretem, pedig az gyakorlatilag elveszett az űrben.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
