Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Trónok harca utódjaként emlegetik, pedig nem az öldöklés és a politikai intrikák uralják az HBO legújabb fantasy sorozatát. Az Úr sötét anyagaiban az ember lelke állatalakot ölt, és egy kislány az elrabolt barátja után indul a varázslatos északra, ahol az égbolton túlról egy másik világ sejlik át. A mesés felszín mögül pedig húsbavágó morális és filozófiai kérdésekkel sorozzák meg a nézőket.
Milyen lesz annak a regénytrilógiának a feldolgozása, amelynek végén az egyik nagy tét az, hogy vajon meghal-e az Isten?
Ez a kérdés azóta ott motoszkált bennem, amióta először olvastam, hogy sorozatot forgatnak Philip Pullman Az Úr sötét anyagai-trilógiájából.
A felvetés már csak azért is releváns, mert ezzel a projekttel egyszer már megpróbálkozott a filmipar, és 2007-ben csúfos bukás lett a vége, Az arany iránytű elhasalt a pénztáraknál. Az átlag néző számára egy újabb kiválasztott gyermek tematikájú fantasy volt abban a dömpingben, amit akkor még javában a Harry Potter-filmek uraltak. Pullman rajongói pedig azt kifogásolták, hogy a film készítői nem mertek beleállni a regény erőteljesen ateista, illetve minimum egyház- és valláskritikus álláspontjába, és ezzel kiherélték a történetet.
A brit Philip Pullman regényei a 12 éves Lyra kalandjait követik, aki az első kötetben egy alternatív Oxfordból a messzi északra indul, hogy kiszabadítsa elrabolt barátját. Az árva Lyrát az oxfordi elefántcsonttoronyban élő tudósok nevelik - már amikor nem éppen az egyetem tetőin csavarog. A lány igazi kiskamasz, aki hol éleslátóan mutat rá egy-egy helyzet igazságára, hol naivan elcsábul a szépen hangzó ígéretektől.
Persze nincs fantasy jóféle rejtély nélkül: a lány nagybátyja, Lord Asriel a különös Por nevű anyag és párhuzamos világok után kutat, amelyek létezését a katolikus egyházra emlékeztető, uralkodó szervezet, a Magisztérium tűzzel-vassal próbálja eltitkolni vagy eretnekségnek bélyegezni.
Miközben a regények fokozatosan feltárják Pullman komplex univerzumát, egyre nyomasztóbb és komorabb fordulatokkal tárgyalják a morális és teológiai kérdéseket.
De ugyanígy foglalkoznak az igazság és a hatalom ellentmondásos viszonyával, a kutatás, a gondolkodás és az akadémiai munka szabadságával is.
Egy érdekes és szeretetre méltó csavarral pedig Pullman láthatóvá teszi az ember önmagával való kapcsolatát, hiszen Lyra világában az ember lelke állatalakban, úgynevezett daimónok formájában testesül meg. A daimón és ember kapcsolata szent, érzelmileg és fizikailag is erősen kötődnek egymáshoz, és csupán pár méterre tudnak eltávolodni egymástól. Mindennek persze nem kevés szerepe lesz a történetben.
Pullman szavai - mint a jó mesemondónál - kétfelé futnak: a kiskamaszokat elszórakoztathatja a kölyök főhős és a cuki állatok serege, míg a felnőttek és a nagykamaszok összetett, érett problémákon töprenghetnek.
És úgy tűnik, az HBO és a BBC közös műsora könnyedén megoldotta a feladatot, hogy Pullman erőteljes és egyben érzékeny vízióját átemelje a képernyőre. Például olyan mélyen emberi jelenetekben, mint amikor a kis Lyra megkérdezi egy társát, az öreg Coramot az úton, hogy mi történik, ha nem tetszik neki a daimónja végső formája. A gyerekek daimónjai ugyanis változnak, és hol ilyen, hol olyan állatként mutatkoznak meg, ahogy a ők maguk is megtapasztalnak sokféle élethelyzetben, mire végül kiforr a személyiségük. Coram pedig ezt válaszolja, miközben aranybarna macska daimónját figyeli:
Sok ember azt szeretné, ha oroszlán lenne a daimónja, és végül egy pudli kutyával kell beérnie. Most már egy szőrszálat sem változtatnék meg Sophonaxon. De ez nem azt jelenti, hogy néha nem álmodok arról, hogy valami más lett.
Az HBO GO-n elindított sorozat első évada az első regény, az Északi fény eseményeit dolgozza fel, és nemcsak hű marad a történethez, hanem képes megragadni a jellegzetes Pullman-féle atmoszférát is: játékos, ötletes, tele varázslattal és egyre több fojtogató árnyékkal.
Annyi biztos, hogy ha a sorozatnak sikerül megőriznie ezt a színvonalat, akkor már az első évad vége is pokolian megrázó lesz. És mivel berendelték a második kötet, A titokzatos kés feldolgozását is, jó esély van rá, hogy Az Úr sötét anyagaiban szépen a feje tetejére áll, amit a teremtett világról és a Teremtőről gondolunk.
Az első évad lassan indul, beletelik úgy három epizódba, mire igazán húzása lesz a cselekménynek. Kicsit olyan, mint egy daimón, amely még a végleges alakját keresi.
Közben viszont ráérősen gyönyörködhetünk Lyra steampunkos hangulatú világában, amelyben ismerik az elektromosságot, de számítógépük és mobiljuk nincsen. Még mindig léghajókon utaznak, és a hófödte, kietlen tájon beszélő páncélos medvék és boszorkányok tanyáznak, az északi fényen túlról pedig egy másik világ tűnik át az égen.
A Lyrát alakító, 14 éves Dafne Keen simán elviszi a hátán a show-t, természetes és erős játéka felidézi, mennyire egyenrangú partnere volt Hugh Jackmannek a 2017-ös Loganban.
A lány nagybátyjaként James McAvoy elég keveset szerepel az első epizódokban, és (egyelőre) nem is az a hideg és kegyetlen alak, mint a regény lapjain. Az ellenfelét, Mrs. Coultert játsszó Ruth Wilson viszont vérfagyasztó, miközben bemutatja egy olyan ember érzelmi hullámvasútját, aki lelkileg annyira sérült, hogy az már másokra is veszélyes.
Pullman regényei sűrűek és sötétek, de nem azért, mert a fél világot kivérezteti bennük, hanem mert a tárgyalt emberi és intellektuális problémái annyira ismerősek.
Viszont éppen ezért kár is azt várni a sorozattól, hogy betöltse a Trónok harca helyén tátongó fantasys űrt. Mert hiába így harangozzák be, nem pótlék, mint a futottak-még-kategóriás filmek és regények voltak a Harry Potter-láz idején. Az Úr sötét anyagai a maga jogán is megérdemli a figyelmet, bár leginkább azoknak való, akiket a mesésebb tálalás nem tántorít el, hogy meglássák a történetben felvetett húsbavágó dilemmákat.
Ha pedig valaki hentelésre vágyik, az inkább a részben Magyarországon forgott A Vajákot nézze, amely december 20-án érkezik a Netflixre.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
