Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Breaking Bad folytatásaként beharangozott és várva várt film hangulata azonnal visszaránt a sorozatba, de mégsem több egy utánlövésnél, amelyet ráadásul kizárólag az fog érteni, aki látta az utolsó évadot. Avagy így ne készítsünk spin-off filmet rajongóknak.
Lassan hat éve, hogy befejeződött a kétezres évek sorozatreneszánszának egyik ikonikus darabja, a Breaking Bad, amelyet a rettenetes Totál szívás címmel magyarítottak. Pénteken pedig felkerült a Netflixre a Breaking Bad-film, amelyben az egyik főszereplő, Jesse Pinkman sorsát követik nyomon az utolsó évad végétől. Persze az ilyen folytatások mindig felvetik a kérdést, hogy szükség volt-e rájuk, tudnak-e még bármit hozzátenni az alkotók a kiváló karakterfejlődésekkel és akcióval lezárt utolsó évadhoz - vagy csupán némi nosztalgiafutamra elég a kétórás játékidő.
A Breaking Bad öt évadon keresztül mutatta be, mire megy egy zseniálisan okos kémiatanár az amerikai középnyugaton, ha rákot diagnosztizálnak nála. Ez a bizonyos kémiatanár, Walter White úgy döntött, metamfetamint főz, hogy a bevételből tisztes örökséget hagyjon a családjára. A gondoskodó atyai terv azonban fokozatosan félresiklott, ahogy White vérszemet kapott, és idővel valódi drognagyúrrá nőtte ki magát, aki nem riad vissza semmilyen becstelen tettől. Legyen az az ellenfelei elpusztítása, vagy a társa, Jesse Pinkman manipulálása akár azon az áron, hogy megmérgezi Jesse barátnőjének kisfiát.
A Breaking Bad azért volt iszonyú erős sorozat, mert nem csupán egy drogbirodalom építését és bukását követte le nyomasztó naturalizmussal, hanem egy ember erkölcsi széthullásának tablója is volt,
egy 21. századi moralitásjáték, amelyben olyan csábítók játszottak aktív szerepet, mint a gőg, az önzés, a nagyravágyás vagy az önáltatás.
Walter White egyszerre volt lenyűgöző és visszataszító, bátor és alattomos, rettenetesen béna és untramenő. Aki a sorozat elején még agyonhordott nagypapis alsónadrágban főzte a drogot, de később már senkinek nem állt olyan jól és fenyegetően a szemüveg és a pörge kalap, mint neki.
De Walter White ott maradt az utolsó évad végén, golyóval a hasában holtan kiterülve, miután még utoljára őszinte szeretettel megsimogatta a metfőző tartályokat. A kiszabadított Jesse Pinkman pedig hisztérikusan kiabálva és nevetve hajtott el egyik fogvatartója, Todd 78-as gyártású Chevrolet El Caminójában az Árja Testvériség telepéről, ahol rabszolgaként tartották fogva, hogy metamfetamint főzzön nekik Walter White receptje szerint.
És Jesse utolsó jeleneténél veszi fel a fonalat az El Camino: A Breaking Bad Movie, amely tulajdonképpen azt mutatja be, hogyan próbál életben maradni a sokszorosan traumatizált Jesse a következő napokban, miközben a rendőrség hajtóvadászatot indít utána, ráadásul összefut a fogvatartói haverjaival is.
Természetesen felbukkannak régi, jól ismert szereplők a sorozatból, és a számtalan újonnan forgatott flashback segít megérteni, mi mindent élt át Jesse a fogságban, és milyen mélységből kell visszakapaszkodnia, hogy egyáltalán funkcionálni tudjon. A filmet Vince Gilligan, a Breaking Bad alkotója írta és rendezte, és pontosan tudja úgy adagolni a humort és a drámát, hogy perceken belül visszarántson a sorozat hangulatába: az albuquerque-i félsivatagos táj napszítta fűcsomói közé, ahol olyan ércesen szólal meg a Jesse-t alakító Aaron Paul mély hangja.
Csakhogy legkésőbb a film harmadánál-felénél felerősödik a sejtelem, hogy ennek így a nosztalgiázáson túl nem sok értelme van.
Lehetne egyfajta grand finale, amelyben elvarrják az összes szálat. De a Breaking Bad nem a Deadwood, amelyet a harmadik évad közepén leállított az HBO, és a rajongóknak 13 évet kellett várniuk arra, hogy idén júniusban egy egészestés film keretében végre elköszönhessenek a szeretett karakterektől.
Nem, a Breaking Bad egy kivételesen jól lezárt sorozat, amelynek a fináléját az egyik legjobbnak tartják a szakmában. A Breaking Bad ugyanis nem azért ért véget, mert kifújt a szufla és az alkotók nem tudták hova tovább nyújtani, hanem azért, mert a befejezésnek ott dramaturgiailag helye és ideje volt. Amelyik szálat kellett, azt elvarrták, a két főszereplőtől érdemeik szerint búcsúztunk: a morálisan elbukó White meghalt, Jesse kapott még egy esélyt.
Az El Camino szólhatna arról, hogy mihez kezd Jesse ezzel az eséllyel, de ehelyett csupán a következő napok akcióira koncentrál, nincs falhoz vágóan ütős története, inkább mintha egy kiragadott sorozatepizód lenne.
A helyenként kicsit buta vagy ügyetlen Jesse-t karakánabb, érettebb figuraként látjuk viszont, akit kellően összeaszalt a szenvedés, a megaláztatás, a veszélyek sora, de éppen ezek miatt tudja is, mit akar, és képes eljutni a céljáig. Újra találkozunk olyan Jesse-hez kötődő figurákkal, mint Skinny Pete és Badger, a helyenként westernre hajazó akciók izgalmasak, a bűn világának abszurdan fekete humorú pillanatai ismerősek, de az annyit emlegetett morális réteg nélkül a film valójában üres. És hogy is lenne meg neki ez a rétege, hiszen a sorozatban Jesse is bejárta a maga útját az erkölcsi-etikai válaszutak mentén, és ehhez az El Camino már semmit sem tesz hozzá.
Vince Gilligannek a sorozat bemutatásának közelgő tízéves évfordulója adta az ihletet még 2017-ben, hogy készítsenek egy Breaking Bad-utánlövést Jesseről. Ráadásul olyat, amelyet szerinte sem fog érteni a rajongókon kívül senki más.
Azért nagy kár az El Caminóért, mert egyébként szívesen elnéznénk azt, hogy boldogul Jesse a világban, hogyan alakul a sorsa és ő maga. És nem is kell messzire menni a működő példáért: 2015-ben elindult egy spin-off előzménysorozat is, a Better Call Saul, amely a minden hájjal megkent, dörzsölt ügyvéd, Saul Goodman praxisának felfuttatásáról szól szórakoztatóan - és nem utolsó szempontként méltóan a Breaking Badhez. Az El Camino ehhez képest olyan, mint amikor egy fárasztó hét után elindítjuk gyerekkorunk kedvenc filmjét, és a második jelenetnél rájövünk, hogy csak az idő telik vele.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Kitálaltak a Breaking Bad sztárjai: ezek voltak a kedvenc jeleneteik a sorozatban
