Ha most azzal kezdeném, hogy ilyen lemezt nem vártunk Nick Cave-től, pontosabban a Nick Cave and The Bad Seedstől, akkor azzal valószínűleg nem mondanék semmit. Vagy éppenséggel nem mondanék eleget. Hiszen persze, hogy nem vártunk, de ugyanígy nem vártunk volna olyan nagylemezt sem 2016-ban, mint amilyen a Skeleton Tree lett. Olyat, amit legfeljebb egyedül, csendben és nyugalomban és egyben lehet végighallgatni, de akkor sem biztos, hogy megy. Vagy, ha megy, akkor – hiába szép és gyönyörű – nagyon, de nagyon fáj.

Persze, hogy nem lett az a lemez szokásos és persze, hogy fáj hallgatni – de van, akinek sokkal jobban fájt. Az alkotónak, aki, bár az album készítésének még Arthur fia tragikus halála előtt fogott neki, ám a lemezbe, melynek munkálatait brutálisan metszette keresztbe a baleset, végül természetesen beledolgozta minden fájdalmát, kétségbeesését, minden lehetetlenséget, minden megválaszolhatatlan kérdést.

A szinte gitárok nélkül, főleg Warren Ellis furcsa zörejeiből, kísérletezgetéseiből összeállított lemezt a traumafeldolgozás újabb fázisai követték: a One More Time with Feeling című dokumentumfilm, de ugyanígy ennek, mármint a vesztességgel való küszködésnek és megküzdésnek volt a része az, hogy Cave Red Hand Files néven internetes oldalt indított, ahol rajongói kérdéseire válaszolt, minden kötöttség nélkül, s ennek valós idejű kiterjesztéseként fogható fel az a turné is, ami a Conversations címet viseli, és melyen az énekes-dalszerző csupán egy zongorán játssza el dalait, és egyébként a közönséggel beszélget.

Mint valami nagy közös traumafeldolgozó estek, olyanok ezek az események. „Semmi nem romolhat el, mert minden elromlott” – mondta az egyik ilyen fellépésen Cardiffban, amikor arról beszélt, hogy minden este, mielőtt színpadra lép, beszél a fiával.

Mindezeknek a logikus (már ha ebben a térben működik a logika) folytatása a most megjelent Ghosteen című nagylemez, amelyet Nick Cave és alkotóközössége Los Angelesben rögzített. Az albumról, vagyis arról, hogy új dalokon dolgoznak, először a zenekarvezető felesége, Suzie Bick számolt be blogján. Azt írta, ezek a dalok a férje lázálmai. Igen, el tudjuk képzelni.

És akkor most kellene jönnie annak, amiért lemezekről írunk, azaz, hogy így vagy úgy elmeséljük és értelmezzük azt, amit a lemezen hallottunk – csak ez most nem annyira könnyű. Nem azért, mert a Ghosteen nem hasonlít semmire, amit Nick Cave-től eddig hallottunk, hiszen húzott, kanyarodott ő már meglepőket pályafutása során, és akkor itt nem csak a már említett Skeleton Tree-re gondolunk, hanem mondjuk az 1990-es The Good Sonra, ami Cave pályafutásának akkori kontextusában legalább annyira bizarr módon hangzott (ráadásul a címével most furán rezonál a Ghosteennal).

Nem ezért.

Hanem azért, mert amit a lemezen hallunk, mármint úgy összességében, az nehezen leírható. A szférák zenéje, filmzene a mennyországhoz, ilyenek jutnak eszembe, és ha majd meghallgatják vagy már hallották a lemezt, akkor talán egyet fogunk érteni abban, hogy kicsit sem túlzás vagy túlcukrozása a hallottaknak, ha ilyen kifejezésekkel próbálkozunk. A Ghosteen fájdalmasan szép. Tényleg. Fájdalmas és szép. Annyira szép, hogy rettenetesen fáj.

Hihetetlen képek között haladunk a két részre osztott lemez bő egy órája alatt. Köztes tájon járunk élet, szerelem és halál, szomorúság, megbékélés és feloldozás, jelen idő, múlt idő és egy időn kívüli valóság, élők és holtak, létezők és kitaláltak vagy megálmodottak között. És mindezt még alá is húzza a klasszikus dalstruktúrát felülíró, hömpölygő, analóg szintetizátorokra, elektronikus zajokra, zongorára, nagyon kevés ütőhangszerre írt zene, melynek elkészítésében nem valószínű, hogy a teljes Bad Seeds közreműködött (a dobos Thomas Wydler egész biztosan kevéssé). A lemez társproducere, a multiinstrumentalista Warren Ellis eddig is fontos szerepe viszont annál inkább felértékelődött.

Az albumnyitó Spinning Songban Elvis és Priscilla Presley bukkannak fel mitologikus vagy mesebéli figurákként, a Bright Horsesban mezőről elszabadult lángoló lovak, a szerelem lovai száguldanak végig egy városon, mint egy álomban, de „a lovak csak lovak és a mező csak egy mező” és „betegek és fáradtak vagyunk attól, hogy mindent csak annak látunk, ami”, „mindenki rejtőzik, mindenki gonosz”, „nincs hiány elnyomókban és bolondokban”, énekli Cave. Milyen igaz. És ha már Cave meg az ének – sosem használta ennyire sokszínűen, bátran, kísérletező módon az énekhangját, mint ezen a lemezen.

Jézus motívuma bukkan fel a Waiting For You című dalban („Várlak, hogy visszatérj”, magyarázni sem kell), majd az azt követő Night Raidben és a Sun Forestben is – a Night Raidben az anyja ölében fekvő Krisztus képe lóg egy hotelszoba falán; „csak egy sóhaj vagyunk egy haldokló csillagból”. A Sun Forestben álomszerű képek váltogatják egymást: búcsút intő gyermekek indulnak egy lépcsőn fel a Nap felé, miközben lovak nyerítenek égő fák, füstölgő mezők és elfeketedett pillangók között. Apokalipszis most. És hát nem kevésbé nem-evilági az égen úszó, nap körül keringő galleon hajók képe a Galleon Shipben.

Maga a lemez címadója, a kis szellem is megszólal. „Mellettetek vagyok. Keressetek!”, ismételgeti az énekes a Ghosteen Speaks című dalban, „Nos, azt hiszem, hogy miattam gyűltetek itt össze” – ez a lemez egyik leghideglelősebb dala. De ugyanúgy az a lemez első felét, a „gyerekek” szekciót lezáró, stílszerűen a mitológiai tengeri szörnyről, az Antikrisztust megtestesítő, a hajósokat elragadó Leviathanról elnevezett szám, „I love my baby and my baby loves me”, ismételgeti a csend felé haladva a dal. A lélegzet pedig eláll.

A Ghosteen második része, a „szülő” dalok összesen három szerzemény, igaz ezek hosszabbak, a középső, a Fireflies pedig nem is éneklős szám, hanem egy spoken word darab. Az album címadó dala talán a lemez legszívszaggatóbb, egyben legfelemelőbb pillanata, táguló, emelkedő, az égbe reptető, aztán összeszűkülő kompozíció, valószínűleg úgy ahogy van, az egészet ide kellene pötyögnöm fordításban, de inkább azt javaslom, ki-ki itt olvassa el a szövegét. „Egy kis szellem táncol a kezemben, lassan forog körbe-körbe, világító kör a kezemben, táncol, táncol, táncol körbe.”

Az anyja ölében fekvő Jézus és a haldokló csillag képe tér vissza a Night Raidből Firefliesba – ez a már említett spoken word szerzemény; „Semmit sem tudunk előre, semmi sem tervezhető, egy csillag csak egy csillag emléke, szentjánosbogarak vagyunk, pulzálunk halványan a sötétben, mi itt vagyunk, te ott vagy, ahol vagy. Az albumot a lázálmok lázálma, a több mint húszperces, alig leírható, elképesztő tudatömleny, a Hollywood zárja le.

Cave többek közt megidézi a buddhista mesét Kisáról, aki haldokló gyermekét szeretné megmenteni úgy, hogy mustármagot kér egy olyan házból, ahol nem halt meg senki. De ilyen ház nincs – ebben a mesében sem. „Mindenki elveszít valakit. Mindenki elveszít valakit. Hosszú az út, hogy megtaláljuk a lelkünk békéjét. Én pedig csak várok, hogy eljöjjön az időm. Várok, hogy eljöjjön a béke.” És akkor itt a pont.