Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Csekély esély pont az a kissé tapló humorú hollywoodi vígjáték, amelyben Charlize Theron és Seth Rogen párosának köszönhetően nagyjából minden működik, ami hollywoodi – és pont azért középszerű, mert minden csak kézikönyvszerűen hollywoodi benne. De ettől még szórakoztató. Kritika.
Mutass egy fura duót, és megmondom, működnének-e egy romkomban! Jó eséllyel működnének. Nagyjából annyi kell hozzá(juk), hogy mindkét színésznek legyen humora. Meg persze még annyi, hogy ott legyen az a valami is, amit meghatározni nem lehet, csak észrevenni vagy hiányolni.
Nos, Jonathan Levine, a remek Fifti-fifti és a borzalmas Ó, anyám! rendezője jól látja, és ki is használja a viszonylag ritkán komédiázó, de tán épp ezért nagy kedvvel bohóckodó Theronban és a szívós-mackós Rogen összehozásában rejlő lehetőségeket – és annyira csak ezzel foglalkozik, hogy a műfajhoz képest is meglehetősen felszínes forgatókönyvön meg sem próbál javítani.
A Csekély esély tulajdonképpen a Sztárom a párom nagypolitikai közegbe helyezett, idealizmusát nyelvi (s néha képi) vulgarizmussal megbolondító újabb változata – ez azért sem túl eredeti ötlet ugye, mert már a Sztárom a párom is a Római vakációra volt egyfajta angolosan elegáns, de kétségtelenül frissnek ható, tisztelgésnek is beillő válasz. És a zsáner alapvetése, amely minden elrugaszkodottságával együtt képes természetesen romantikusnak hatni.
Ez a film, mondjuk, nem igazán elegáns (vagy legtöbbször nem az), alapvetés se lesz belőle, romantikája is hamiskás néha, Rogent például nem is kifinomultságáért szeretjük. De ahogy azt kell, az ő bájos darabossága kellemesen ellenpontozza Theront, aki azért szintén tud nyersebb lenni, mint amit karrierje elején gondoltak róla – többek között ezért is jó színésznő. Boldogan vállal vígjátékokat, és ez a boldogság bizony a Csekély esélyből is sugárzik. Rogenben meg az a fantasztikus, hogy úgy tud mindig imidzsben maradni, hogy nem erőszakol ki partnereiből olyasmit, ami idegen lenne tőlük. Ha úgy alakul, elvan ő vidáman magában is, anélkül, hogy megzavarná a többieket abban, amiben a legjobbak. Pazar komikus, és általában azt is el tudja hitetni, hogy nem használ szakmai fogásokat. Hanem csak úgy létezik. Seth Rogen-esen.
Itt azonban leginkább arra van szükség, hogy az Egyesült Államok elnökségére hajtó külügyminiszter, Charlotte Field megtanuljon egy-két dolgot egy-két dologról a durrbele, elhanyagolt külsejű újságírótól, Fred Flarskytól – akitől azért is fogadja el a tanácsokat, mert annak idején a nő volt a férfi bébiszittere. Aztán évtizedekkel később egy, a srác számára kínosan elsült fogadáson találkoznak.
Tulajdonképpen már akkor sem kérdés, hogy ennek bizony szerelem lesz a vége.
Merthogy az ilyen filmeknél tulajdonképpen alapszabály, hogy ne csak a vége legyen szerelem, hanem ott lógjon az a levegőben már régen – a nézőnek azt kell éreznie, hogy bármennyire is különös a párosítás, a főszereplőknek réges-régen együtt kellene már lenniük. Csak elbénázták. De micsoda szerencse, hogy a sors (a forgatókönyvírók) adnak nekik még egy esélyt, amit nem is kérdés, hogy most aztán nem fognak elszalasztani!
Mert ugye, ahogy ez lenni szokott, a politikus rájön, hogyan kell lazítani, úgy igazán kiállni az elvei, környezetvédelmi programja mellett, nem betojni a zsarolásoktól – az újságíró meg többek között azt, hogy néha nem árt borotválkozni, és önkielégítés közben ellenőrizni, hogy nem kémkednek-e utána. És boldogan élnek. És nyilván változtatni fognak rengeteg dolgon, például a közvélemény nem lesz annyira előítéletes, sokkal inkább embernek akarják majd látni a politikust, mint ígérgetőgépnek. Hát, persze.
Igen, így haladunk, és így érkezünk meg, mégpedig oda, ahova az ilyen filmek általában megérkeznek – Theron és Rogen pedig kedvelik annyira egymást színészként, és vannak olyan cukik, amikor titokban betépnek, vagy egy partiról meglógnak kicsit a Roxette It Must Have Been Love című slágerére táncolni s énekelni, hogy ne követeljük magunkban azt, ami azért még járna nekünk ezeken felül is.
Például, hogy ha már vették a fáradtságot az alkotók, hogy a 125 perces filmnek a háromnegyedét tisztességesen felépítették, akkor ne kezdjenek őrült kapkodásba a végén, és ne spórolják meg a rendesen kitalált levezetést. De megspórolják, így a Csekély esély, bár az utolsó képkockáig megőrzi érdemeit, a végére azon hollywoodi produkciók közé sorolódik, amelyek egyszer csak mintha maguk is megunnák a dolgot, s a „na jó, most már fejezzük be gyorsan” jegyében bezavarnak mindenkit a hepiendbe, és kizavarnak mindenkit a moziból.
Nincs ezzel nagy baj, de nagyjából ez az, ami miatt Theron és Rogen (vagy az olyan klassz mellékszereplők, mint a saját tévés karrierjére szellemesen reflektáló Bob Odenkirk, vagy a most ugyan nem CGI-jal de azért alaposan elmaszkírozott, a gátlástalan pénzember karakterében önfeledten ripacskodó Andy Serkis) ellenére se tud a Csekély esély több lenni, mint csak egyszeri finom, nyári limonádé.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
