Byung-Chul Hantól Jordan Petersonon át Francis Fukuyamáig tömérdek filozófus gondolkozik azon, mi a jelenünk és jövőnk kognitív térképe, mi határozza meg tudatunkat, így végső soron döntéseinket, preferenciáinkat, ideáljainkat itt Európában, és mindez milyen jövőt eredményezhet. Miként épül fel hosszú távon egy identitás, és hogyan képes ezt a mitológia támogatni? Miért a mozgókép a legfontosabb mitológiateremtő erő a 20. század közepe óta?

A kérdések kulcsfontosságúak: a posztmateriális, információs társadalom korában a tiltások, lehetőségek, ergo a kerítések és kapuk rendszere már nem fizikai, hanem tudati ügy. Han kifejezésével élve, a pszichohatalom korszakát éljük, hiszen pusztán információ hatására teszünk, vagy nem teszünk valamit, s így a tömeg meggyőződése, mítoszai, hittételei azok, amelyek mozgatják a különböző jelzőkkel ellátott tömegdemokráciákat. Cselekedni ma annyi, mint információt kibocsátani (gondoljunk a közösségi médiára, az orosz vagy amerikai dezinformációs stratégiákra), azaz benyomás alapján szavazni, dönteni, választani: zenét, filmet, identitást („a szellem second-hand piacának pultjain turkálunk”, Petri György 1987), joghurtot, mosóport, politikai identitást.

Ebben a pillanatban válik létfontosságúvá a kontextus, a szerkesztés elve, az egymás mellé helyezett üzenetek közös többletjelentése. Az információs társadalom mai helyzetében tézisem szerint a múlt kibeszéletlen, elhallgatott vagy elhallgattatott, feldolgozatlan traumatikus történései biztosítják az alapot a mindenkori jelen pozíciók, és jövő birtoklásához. Következtetésem szerint Magyarországon a jelen (és láthatóan a jövő) közgondolkozásának útjában a múltfeldolgozás (nevezzük nevén: múltfeldolgozatlanság, elhallgatás) áll, amely hiányosan vagy kulturálisan egyoldalúan konstruál múltképeket, és melynek legfőbb csatornája a múlt és jelen társadalmi és történelmi kérdéseit nem tisztázó, vagy munkáját nem komplexen elvégző emlékezetpolitika és zászlóshajója: a magyar film.

Nyitó jelenet: már késve kezdődik?

Nagy, univerzális mitológiákat a politikán túl a mozgókép tud a legerősebb érzelmi töltettel és legszélesebb tömegeknek kínálni, hiszen a film, azzal, hogy láttat, nem állít, hanem bizonyít. Emlékképeink egy korszakról filmek szegmensei, így válik a film történelemformáló erővé. Amíg egy kiállítást néhány ezren, egy filmet akár százezres nagyságban néznek meg.

Az első, nyíltan a holokausztról beszélő német film Harald Brauntól, 1947-ből, a Tegnap és holnap között, vagy a nyolcvanas évek puha diktatúrájáról beszélő Mások élete (2006), Florian Henckel von Donnersmarc-tól ilyen mély, traumatikus sötétkamrákba világítottak be, mutattak rá hibás paradigmákra, téves-hazug múltképekre.

Thomas Vinterberg, Születésnap (1998) című alkotásának a fókuszában a pedofília kínzóan aktuális társadalmi jelensége áll. A dán alkotó direkt és kíméletlen nézőpontja olyan közel viszi a nézőt a drámához, amilyen erejű megközelítést kevesen képesek felépíteni.

IMDb / Nimbus Films

A központi finanszírozású magyar film ezzel szemben, nézetem szerint többnyire kerüli a kényes helyzeteket: nem szeret (néhány kivételtől eltekintve) akut, társadalmilag és történelmileg fontos témához nyúlni. Hagyományosan karikaturisztikus önáltatással lakatja jól a társadalmat szembenézés-elemző mediáció helyett. A mai napig jót mulat mindenki Bástya elvtárson, amivel fel is menti egyúttal: milyen vicces egy tömeggyilkos, milyen vicces a szocializmus terrorja.

Ez a fel nem fogott és fel nem dolgozott múlt okozza, hogy még ma is a humor relativizáló hatásával készülnek alkotások. Ilyen, a múlthoz való viszony a volt vasfüggöny-országokban ma ritka, ha nem elképzelhetetlen. Ez egy emlékezetpolitikai hungarikum, amely történelemhamisításával tovább traumatizál, és festi át a múlton keresztül jelen identitásunkat. Makk Károly, Déry Tibor-adaptációja, a Szerelem is ezekről a kegyes hazugságokról, pestiesen „kibekkelésről” szól.

A keleti blokk többi országához képest nálunk elmaradt a vasfüggöny utáni korszakban az erős, éles, szembenéző film a szocializmus diktatúrájával. Alkotóknak és finanszírozóknak egyaránt komoly felelőssége van abban, hogy számtalan XX. századi trauma nem jelent meg filmen.

Így vigyázd a mítoszodat?

Minden kulturális alkotás egy csoport mitológiai körében értelmezhető, hiszen a csoport kultúráját közös mitológiája határozza meg: identitásképző emlékek, történések, hiedelmek vagy átélt traumák. Egy-egy új mű a közös konszenzuális mitológiai értékrend ismétlése, változata. Olyasmi, mint egy-egy filmes univerzum, amelynek újabb és újabb résztöredékével áll elő mondjuk a Marvel egy film kapcsán.

A XX. századi magyar történelemben nagy számban vannak jelen különböző mitológiák, melyek adott esetben ugyanannak a történésnek más-más oldalát látják: gondoljunk csak Trianonra, a holokausztra, a szocialista diktatúrára, a nacionalizmusra, a liberális kapitalizmusra vagy a globalizációra. Ezeknek a mitológiáknak az összessége a realitás. A közönség alapvetően a saját mitológiájára kíváncsi, hiszen éppen ez az egyben tartó ereje, a csoport fennmaradásának záloga. Nagyjából úgy, ahogy a saját politikai nézete szerinti médiumot hallgatja, hogy identitásában ne érje abúzus nap mint nap az ellenoldal részéről – ezért a diskurzust azok a művek tudják elindítani, amelyek nagyobb egészként képesek a valóságot megragadni, minél nagyobb szegmensnek igazzá tenni. Véleményem szerint a legizgalmasabb viszont az a pillanat, amikor a csoport rájön, hogy új mitológiákat is meg tud érteni, képes integrálni és diverz nézőponttal, komplexebb valósággal gazdagodik.

Fontos megtanulnunk Magyarországon, hogyan bánjunk mások mitológiájával, hiszen társadalmi veszélye van mások mitológiáját eltörölni, átírni, elhallgattatni. Közös felelősségünk a valósággal szembenézni, és mi más feladata volna a közös pénzünkből létrejövő alkotások finanszírozóinak?

Elmaradt katarzis?

Nézzük legközelebbi múltunkat, amely a legnagyobb hatást gyakorol ma ránk: a Kádár-kori évek diktatúrájának drámaisága fehér folt a magyar film térképén. Egy film sem mutatott rá a korszak hőseire. Születtek (a 60-as évektől 90-ig) ugyan filmek, amelyek társadalmi vagy egyéni kontextusokat vizsgáltak, de az ideológiai elnyomás, öncenzúra és cenzúra, a diktatúra működésének hiányos ismerete vagy épp tudatosan torzított képe, titkos dokumentumok ismeretének korabeli hiánya képtelenné tette az alkotókat arra, hogy szabadon és valóságosan gondolkodhassanak a korról. Bódy Gábor különös halála csak egy példa arra, hogyan nem tisztázódott a korszak és emlékezete, traumáink velünk élnek. A korai Tarr-filmek, Gazdag Gyula és Ember Judit alkotásai nem láthattak rá történelmi távlatból a korra, nem ismerhették a nyilvánosságra került levéltári aktákat, amelyek ma az ABTL-ben vannak. Hogyan is gondolkodhattak volna a korról úgy, ahogy a jelenből tehetnénk? Legfőképpen pedig: miért nem gondolkodik a magyar film erről a korról?

IMDb / Családi Tűzfészek

A Keleti blokk diktatúráiban beálló csend és elnyomás a feldolgozatlanság oka, ahol a színes identitásokért büntettek, az elfojtáson és megbélyegzésen dolgozott az egész államapparátus. Ezekben a barakkokban nem holokausztfeldolgozás történt, hanem annak a kommunista propagandába való beemelése, az antifasizmus kisajátítása a szocialista propaganda oldaláról. Ki a felelős azért, hogy nincs a múltunk lejegyezve?

Az irodalmi porond ugyan nem hemzseg, szabadságfoka miatt mégis több fontos alkotást termelt ki magából: Forgács András Élő kötet nem marad című szövege, vagy Esterházy Péter Javított kiadása foglalkozik a szocializmus korszakának diktatúrájával, de a tömegek számára hozzáférhető, személyes hangú és nézőpontú, nem zsánerrel vagy humorral relativizáló, hanem a téma és karakter drámai problémáival foglalkozó filmek teljességgel hiányoznak. Éppen az hiányzik, ami képes a tömegek megszólítására. Miért? Ha diskurzusokon keresztül rögzítenénk a múltat, az emlékezetet, ha a szembenézés folyamatát mentálhigiénés feladatként kezelnénk, létre tudnánk hozni olyan virágzó kulturális közeget, amely a demokratikus gondolkozás és kulturális többnézőpontúság hajtómotorja. (Természetesen olyat, amely mások szabadságát nem veszélyezteti.)

Etikus verseny?

A totális rendszerek természetének megismerése és megismertetése egy ilyen országban, mint Magyarország nem politikai játszótér. Oldalsemlegesnek kell lennie. Felelőssége van mindenkinek, aki erőforrások, közpénz felett diszponál, és az értelmiségnek az a dolga, hogy újra és újraértelmezze a valóságot, aszerint, hogy mi mindent tudunk meg a múltunkról, nem pedig az, hogy egykor igaz, vagy vágyott igaz állításokhoz ragaszkodjon. A múltat fel kell dolgozni, és ehhez az egyik legerősebb médium a film, aminek az alapja egy emlékezet- és kulturális stratégia, ami nem egyik pillanatról a másikra, de változtatja a társadalom kognitív állapotát, rámutathat arra, miben hihetünk, rámutathat téveszméinkre. Az emlékezet birtoklásáért, a múlt felfogásáért folyó versenyt etikussá kell tenni, transzparensen kell döntenie azoknak, akik a tudatunkat és emlékezetünket befolyásoló művek finanszírozásáról döntenek. Ha ez nem etikus, az emlékezetünk és így a jövőnk sem lesz az.

A szerző reklámszakember, dizájner, filmes, a Republic Advertising&Branding kreatív igazgatója.