Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sejthető volt, hogy ha a négyes döntőig eljut, a nagy közönségtámogatással rendelkező, rutinos eurovíziós Pápai Joci másodszor is kijuthat a dalfesztiválra. És így is történt. Eljutott és nyert.
A Dal, úgy ahogy van, megszűnt látványosan megosztó lenni. Már az előző években is csitultak, alábbhagytak, végül gyakorlatilag megszűntek a műsor körüli parázs szakmai viták és nagy anyázások. Annak ellenére vagy attól teljesen függetlenül, hogy aki egy kicsit is ért a zeneiparhoz, az tudja: az Eurovíziónak valójában nincs túl sok (sőt valójában szinte semmi) köze ahhoz a szélesen értelmezett popkultúrához, amit látunk, hallunk, fogyasztunk.
Az Eurovízió egy kedvesen vicces camp parádé, amelyen jókat lehet nevetni, amit, aki szereti, felfoghat jópofa játéknak, nagy kavalkádnak, nagyszabású bulinak. Ennyi és semmi több. De persze ezt már leírtuk egy párszor.
A Dal az évek alatt köztáncdalfesztiválba oltott tehetségkutató lett, ráadásul úgy, hogy évről-évre egyre kevesebb az ebben a kontextusban cikinek nevezhető produkció - és itt nyilván ne a létező klub- és fesztiválszínteret, a létező magyar poprockot vegyük inerciarendszernek. Ami pedig eljut A Dal nyolcas döntőjéig, az ma már szinte kivétel nélkül vállalható, a maga módján jól elkészített, jól összerakott, persze nem különösebben érdekfeszítő popzene.
Ráadásul nem csak pop. Az AWS tavalyi sikere után az idei évre is jutott rock/metál a döntőbe, a Fatal Error, amely egyébként, ahogyan a tavalyi győztes, ugyancsak a valóságos klubkörforgásból érkezett a műsorba. És akkor többek közt még ott volt a Nomad, a Konyha, vagy a Mocsok 1 Kölykök – őket ugyanúgy láthatjuk a klubokban, a fesztiválokon. Ha ezekről az együttesekről beszélünk, akkor érdemes arról is szót ejteni, hogy A Dal, amelynek az identitása - annak dacára, hogy elvileg eurovíziós válogató - meglehetősen tisztázatlan, kifejezetten fura szerepet is betölt a hazai zeneiparban.
A hazai rádiós palettáról beszélünk. (Itt persze főként a közpénzből működő állami zenei rádióról, a Petőfiről, melynek nem csak ambíciója, hanem feladata is kellene, hogy legyen, hogy reflektáljon arra - a formátum adta kereteken belül minél több mindenre -, ami a kortárs magyar poprockban történik.) Vagyis hogy a hazai zenei produkciók egy jelentős része, és akkor itt egészen abszurd módon kifejezetten kommersz, de legalábbis érthető, úgynevezett rádióbarát dolgokról is szó van, az elmúlt években elveszítette minden rádiós felületét. Országosakat és lokálisakat egyaránt.
Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg A Dalban olyan produkciók, melyeknek egyébként az eurovíziós kontextust, kultúrát, popkulturális definíciót ismerve valójában nem túl sok keresnivalójuk volna ebben a formátumban.
Mert nem túl sok közük van ahhoz, ami az Eurovízió maga. Azonban jelentkeznek a műsorba, mert az, ha csak pár adás erejéig is (jobb esetben több hétig), lehetőséget biztosít arra, hogy megmutassák magukat.
Ami az idei döntőt illeti, papírformagyőzelem született: a verseny egyik legerősebb dala végzett az élen, ráadásul az is szinte nyilvánvaló volt, hogy ha eljut a közönségszavazásig, a népszerű Pápai Joci behúzhatja a Tel Aviv-i repülőjegyet. A mjuzikeles zsánerű dallal hódító ifjú habcsókhercegnő, Nagy Bogi sikerén ugyancsak nem lepődtünk volna meg (fazonja is, dala is abszolút Eurovízió-kompatibilis), a nem kifejezetten karakteres Acoustic Planet döntőbe jutása viszont meglepetést okozott, ahogyan sokan talán arra fogadtak volna, hogy Kállay-Saunders András új formációja, a Middletonz vagy Oláh Gergő ott lesz a legjobb négy között.
Földindulás persze sem így nem lesz, sem úgy nem lett volna – a fontos dolgok máshol történnek a magyar könnyűzenében.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
