Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nyolc évvel ezelőtt visszavonult a rendezéstől, de neve még mindig fogalom. Az idén negyedszázados legemlékezetesebb filmje, a monumentális Sátántangó, ez alkalomból felújítva mutatják be a berlini filmfesztiválon. Tarr Béla elmesélte a hvg.hu-nak, hogy egy gerincműtét vár rá, nagyon hisz a fiatalokban, és hogy egy japán festmény lökte a Sátántangó felé.
Tarr Béla kultusza töretlen. Juliette Binoche és Isabelle Huppert Instagramjáról bazsalyog ránk, Scorsese áradozik róla, Brad Pitt rajong érte. A neve fogalom, orrpiercinges kaliforniai lányok viselik a pólójukra nyomva, és azok is folyton emlegetik a Twitteren, akik életükben nem jártak még retrospektív vetítésen. A Werckmeister harmóniákból annyi GIF készült, hogy akár a Tumblrön végignézhetjük a filmet, és az is biztos, hogy Bergman, Antonioni és Tarkovszkij hárman nem tudnak felmutatni egy olyan nagyszerű mémet, mint ez az alábbi, amelyen R2-D2 és C-3PO Víg Mihály társaságában bandukol a magyar pusztában.
Csak 55 éves volt, amikor pályája csúcsán, egy frissen kapott Ezüst Medvével a zsebében felhagyott a filmezéssel, de azóta sem lopja a napot. A most zajló berlini filmfesztiválon ünnepélyes keretek között bemutatják Tarr 25 éve készült, az évforduló alkalmából gyönyörűen felújított hét és fél órás mesterművét, a Sátántangót, hogy aztán a film restaurált verziója körútra induljon a világban. „A hét és fél óra az nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie” – írta a Sátántangóról Esterházy Péter.
hvg.hu: Amikor azt hallja, hogy 25 éves a Sátántangó, akkor mit érez?
Tarr Béla: Azt, hogy megöregedtem. Előttem van egy gerincműtét. Belül nem vagyok öreg, csak ez a rohadt test nehezebben funkcionál.
hvg.hu: Semmi jó nincs az öregedésben?
T. B.: Most nem érzem azt, hogy bármi jó lenne benne. Talán az ember kicsit bölcsebb, meg nyugodtabb. Megengedőbb is vagyok, de azért nem mindennel. Van bennem energia még mindig.
hvg.hu: „A filmkészítés olyan, mint a drog, és még mindig junkie vagyok” – mondta nemrég. Mivel csillapítja az elvonási tüneteket az utóbbi nyolc évben?
T. B.: Tanítok különböző intézményekben a világban, csináltam egy nagy kiállítást Amszterdamban, most készítünk elő egy projektet Bécsben a Festwochennek, ami furcsa keveréke lesz a színháznak, a kiállításnak és a mozgóképnek, élő zenével.
hvg.hu: A színházi rendezés nem érdekli?
T. B.: Nagyon sokan azért szeretik a színházat, mert a pillanat művészete. Ami egyik este megtörténik, az a következő este már más. Engem meg pont ez zavar. A filmnél megszoktam, hogy amikor megszületik a jelenet, betesszük a dobozba, és az örökre úgy marad.
hvg.hu: Pár héttel ezelőtt azt mondta a francia rádióban, „még mindig azt hiszem, hogy a világ megváltoztatható”. Követi a magyarországi híreket?
T. B.: Hát hogyne, magyar vagyok.
hvg.hu: És tud bizakodó lenni?
T. B.: Ha az ember felhagy a reménnyel, akkor akassza föl magát. Semmilyen más megoldás nincs, kell hinni abban, hogy az emberek alapvetően normálisak.
hvg.hu: Mit kezd azzal a dühvel, amit olyankor érez, amikor olvassa a híreket?
T. B.: Düh milyen alapon lehetne bennem? Inkább szomorúság, hogy hogy jutottunk el idáig. Őszintén: én sokkal jobban szeretnék Magyarországon élni, Magyarországon dolgozni, és ez az ország még mindig a hazám. Ennyi. Hiszek az új generációban, hiszek abban, hogy az emberek még egyszer ugyanazt a hibát nem követik el.
hvg.hu: Az elmúlt negyven évben volt olyan pillanat vagy időszak, amikor úgy érezte, jó irányba mennek a dolgok?
T. B.: Volt negyven évem, ami az úgynevezett szocializmusban telt el, az nem volt egy leányálom. Azután jött húsz év, amikor hálistennek az ember nem foglalkozott politikával. Nem kellett foglalkozni vele. Négyévente elmentél választani, és ennyi volt a dolgod, mert valójában a dolgok működtek. Lassan-lassan, döcögve, dadogva kialakult egyfajta demokrácia, egyfajta normális élet. Csak a munkámmal foglalkoztam, csak néztem, hogyan zajlik az élet, és nem voltam politikailag semmilyen módon aktív. Aztán egyszer csak jött valami, ami kicsit megborzongatta az embert.
hvg.hu: „Nincs otthon dolgom, és ez rossz” – mondta nemrégiben egy francia interjúban. Mit szeretne itthon csinálni?
T. B.: Legszívesebben újra kinyitnánk a T.T. Filmműhelyt, és segítenénk abban, hogy a magyar és a külföldi fiataloknak keretet adjunk, levegőt adjunk. És nem csak fiataloknak, mert amikor bezártuk, ott volt Gothárnak a forgatókönyve, Pálfi Gyurinak, Mundruczónak, Kocsis Áginak és egy csomó embernek. Életem legborzalmasabb napja volt, amikor mindenkinek visszaadtam a forgatókönyvét, és azt mondtam, hogy hát, ennyi volt, bocsánat, de én kiszállok.
T.T. Filmműhely: Tarr Béla és Téni Gábor 2003 és 2012 között működő produkciós cége, amely olyan filmek megszületését segítette, mint A londoni férfi és A torinói ló, valamint a Johanna (Mundruczó Kornél), a Final Cut – Hölgyeim és uraim (Pálfi György), a Töredék (Maár Gyula) és A halál kilovagolt Perzsiából (Dr. Horváth Putyi). |
hvg.hu: Tanítani nem szeretne az egyetemen?
T. B.: A Színház- és Filmművészeti Egyetemre még nem hívtak, hogy tanítsak.
hvg.hu: Ma beszéltem Enyedi Ildikóval, aki azt mondta, nagyon szeretné, ha ön tartana kurzust az egyetemen.
T. B.: Szarajevóban csináltunk egy filmiskolát, négy év volt az életemből, de sikerült egy fantasztikus csapatot kinevelni. Azt tapasztaltam ott, hogy dolgozni egy csapattal csak nagyon intenzíven lehet. Napi 24 órás munka, éveken keresztül. Az volt a jelszavunk, hogy no education, just liberation, tehát nem tanítani, hanem fölszabadítani. Szívesen megcsinálnám újra a saját filmiskolámat. Most azon gondolkodunk, hogy esetleg Amszterdamban vagy bárhol máshol, elkezdjünk valami hasonlót. De jobb lenne Magyarországon. A saját ágyamban aludni, menni öt buszmegállót, vagy csak egyet, és ott dolgozni nyugodtan.
hvg.hu: Ez a felszabadítás hogyan zajlott?
T. B.: Ó, hát ez az én titkom. Szarajevóba a világ minden részéről jöttek fiatal filmesek. Jött a szingapúri gyerek, és hozott az első találkozásunkra egy vastag forgatókönyvet, ami valami családról szólt a boszniai háborúban. Néztem a szemébe, és azt kérdeztem tőle, hogy és hol vagy ebből te. A gyerek azt mondta, hogy neki a szingapúri filmiskolában így tanították, hogy írjon forgatókönyvet. Azt mondtam neki, a francba, engem az érdekel, hogy te ki vagy, és tudod mit, csinálj egy ötperces önportrét, és gyere vissza. Ezt a könyvet meg vidd innen, mert én ezt ki se nyitom. Elment, három nap múlva hozott egy fantasztikus önportrét, ami igazi film volt. És utána már az egész dolog már magától ment.
Meg kell értetni velük, hogy az a fontos, amit ők látnak, és az, ahogy ők látják. És legyenek szívesek mutassák meg úgy, ahogy ők érzik. Ennyi az egész filmkészítés, a többi, az blabla, szofisztikált marhaság. Egy szabad ember nagyobb fantáziával rendelkezik, egy szabad embernek van világa, egy szabad ember elér mindent. A szabadság a legfontosabb dolog, az élet minden területén szabadnak kell lenni.
hvg.hu: Cigarettázik még?
T. B.: Persze, hogy cigizek, hát hogyne, nem akarok megdögleni cigaretta nélkül. Azon hezitálok, hogy ki fogja fizetni a temetésemet: a magyar állam, ami jár nekem a Kossuth-díjam apropóján, vagy pedig a Philip Morris a cigaretta miatt. Szerintem a Philip Morris jobb temetést csinálna.
hvg.hu: „Nem filmet akartam csinálni, hanem megmutatni, hogyan láttam a dolgokat” – mondta sokszor. Ezt az elvet mostanában én két magyar filmesnél látom megvalósulni: Reisz Gábornál és Nemes Jeles Lászlónál. Érez velük rokonságot?
T. B.: Ha hiszed, ha nem, egyszerűen nem jutok el egy magyar moziba. A kis Jelesnek az utolsó filmjét nem is láttam, Reisznek egyiket sem. Talán majd most a műtét után, meg nyáron több időm lesz.
hvg.hu: Nem is látott mostanában olyan magyar filmet, ami az ízlése szerint való volt?
T. B.: Nem. És erről nem szeretnék beszélni. Mindenkinek egy élete van, filmet akar csinálni, csinálja. Ha ez az ára, ez az ára. És nem akarok ennek a része lenni. Öreg ember vagyok, makacs is, meg most már meg is engedhetem magamnak, hogy azt mondom valamire, hogy nem.
hvg.hu: Két évig dolgozott a hajógyárban a gimnázium után. Mit tanult ott az életről?
T. B.: Gyakorlatilag az volt az én főiskolám, ott értettem meg rengeteg dolgot. Huszonkét évesen megcsináltam a Családi tűzfészket, és az már egy felnőtt film volt. Nemrég néztem újra, most sem jön az agyamba, hogy hogy az úristenbe vettem én a bátorságot ehhez.
hvg.hu: A mai fiataloknak is jót tenne egy kis fizikai munka?
T. B.: Nem a fizikai munka a lényeg. Én azt mondom minden fiatal filmesnek, akivel együtt dolgozom, hogy először az életet kell megtanulni, nem a filmezést. Mert ha az életet tudod, akkor a film, a forma, a stílus megtalál téged. Mert mit csinálsz? Éled az életed, látod a dolgokat, átereszted magadon. A valóság, a te személyiséged, a fantáziád és az energiád összeadódik. Megszületik benned egy kényszer, hogy mindezt megoszd másokkal. Ha így gondolkodsz, nagy esélyed van arra, hogy jó filmet csinálj. De ha ülsz egy íróasztalnál, dermedten bámulod a laptopodat, és csak azon töröd a fejedet, hogy mi az, ami dögös, akkor vesztésre állsz, mert magadból indulsz ki, ahelyett, hogy a világból indulnál ki. A világ az, ami fontos, és te annak a része vagy.
hvg.hu: 1984-ben járt először Japánban. Azt mondta, hogy azon az úton bátorságot kapott, hogy radikálisabb legyen. Mi történt ott?
T. B.: Annak az útnak az volt a döntő pontja, amikor egy 90 éves professzor elvitt engem egy kiállításra. Ott lógott a falon egy hatalmas kép, tök fehér az egész, csak két fekete pont volt rajta. A professzor azt mondta, egészen biztos vagyok abban, hogy neked, aki Nyugatról jössz, ez a kép a két fekete pontról szól. Mert az a sztori. Nekünk viszont a fehérről szól. Ez nagyon megmaradt bennem. Utána még megnéztem egy igazi, eredeti, 9 órán át tartó nō színházi előadást. Átértelmeződött bennem egy csomó minden. Amikor fölültem a repülőre, és fölszállt az a hatalmas gép, a fülhallgatóban Wagnert hallgattam, akkor úgy nagyjából összeállt minden. Rájöttem, hogy nincsenek szabályok, hogy nem fogjuk vissza magunkat.
„Egy húsvéthétfőn történt, amikor én nagyon későn (…), reggel hat óra, hét óra körül (…) feküdtem le tök részegen, és (...) ahogy lefeküdtem, és elaludtam, rögtön valaki irtóra dörömböl az ajtón. Húsvéthétfőn, de embertelen korán. Egy vadidegen, nyegle, vékony csávó állt az ajtóban, hogy ő most olvasta el a könyvet, a Sátántangót, a könyveDET, és rögtön tegezett, ami valahogy engem zavart, és hogy azért jöttem ki rögtön, hogy szóljak, hogy én ezt meg akarom filmesíteni. Mondom, nem” – Krasznahorkai László az első találkozásáról Tarr Bélával A báró hazatér című dokumentumfilmben |
hvg.hu: Ön hogy emlékszik vissza a Krasznahorkai Lászlóval való találkozásra?
T. B.: Balassa Péter adta oda nekem a Sátántangó kéziratát. Egy éjszaka alatt elolvastam, tudtam, hogy remekművel állok szemben. Úgy emlékszem, már másnap felhívtam Krasznahorkait, hogy szeretnék vele találkozni.
hvg.hu: Egyből mondta, hogy oké a részéről, hogy ön filmet csináljon belőle?
T. B.: Egyből nem. Mutattam neki a filmjeinket, mert ő nem nagyon látta őket. Lassan meg kellett ismerni és szokni egymást.
hvg.hu: Hogy élte meg a Sátántangó forgatását? Víg Mihály szerint olyan volt, mintha ön a fejjel lefelé fordított gízai nagy piramist egyensúlyozta volna a homlokán.
T. B.: Ilyen gyönyörű hasonlatok, amilyeneket a Miska mond, nem jutottak eszembe. Én csak azt éltem meg, hogy minden hajnalban föl kell kelni, kimenni, állni a sárban-szarban, és megpróbálni formát és stílust adni az egésznek. Én erre figyeltem. Mindenki azt mondta, hogy ez öngyilkosság. Hét és fél órás filmet csinálni, nem történetet mesélni, hanem csak mutatni – ahogyan Krasznahorkai mondja – „hogy telik ez a kurva élet”.
hvg.hu: Most, hogy felújították a Sátántangót, megint végignézte?
T. B.: Igen, a végső korrekciókat én adtam meg. Az amerikaiak előfényelték, és utána ott ültünk három napig a laborban, végigmentünk a filmen, és snittről snittre bekorrigáltuk. Most úgy néz ki, ahogy annak ki kell néznie.
hvg.hu: És milyen volt újra látni?
T. B.: Jó. Kifejezetten élveztem.
hvg.hu: Sok rendező szokott úgy beszélni a régi filmjeiről, hogy már máshogy csinálná. Azt érzem, mintha ön nem változtatna rajtuk.
T. B.: Semmit, egyiken sem. Mert addig mi soha nem adtunk ki a kezünkből semmit, amíg nem gondoltuk azt, hogy ez megvan. Soha. Olyan nem fordulhatott elő. Ha valami nem stimmelt, akkor újra kellett forgatni. Ha nem volt rá pénz, akkor meg kellett szerezni rá a pénzt. Annyira nem vagyok hülye és beszámíthatatlan, hogy azt mondjam a szarra, hogy az jó.
Másrészt tudnod kell, hogy ott volt mindig Hranitzky Ági, aki állandóan kontrollált, Krasznahorkai is mindig ott volt a véglegesítésnél, és Miska is. A filmezés kollektív tevékenység, tehát az a „brand” amit „Tarr”-nak mondanak, az valójában négyünket jelenti. Például, Víg Miskának mint zeneszerzőnek nem kellett volna kijönnie A torinói ló díszletépítésére. De kijött, mert minden, amit lát, minden, amit gondol vagy érez, az beépül abba, amit csinálni fog. Ezzel persze nem csak a film lett gazdagabb, hanem mi is akik csináltuk. Sokat tanultunk egymástól.
hvg.hu: Mondta, hogy a Werckmeister harmóniák sosem jön létre, ha nem találja meg Valuska szerepére Lars Rudolphot. Volt olyan filmterve, ami azért nem jött létre, mert nem találta meg hozzá a főszereplőt?
T. B.: Amikor befejeztünk egy filmet, az felvetett megint egy csomó új kérdést, amiken elkezdtünk gondolkodni, és mert az új kérdésekre nyilván új válaszokat kell adni, mert a régi válaszok már nem működnek, ezek előre nyomtak minket. Mindig úgy születik meg egy film, hogy látod a dolgokat, találkozol valakivel, kapsz inspirációt. A Werckmeisternél Laci odaadta Az ellenállás melankóliájának a kéziratát, elolvastuk, fantasztikusnak tartottuk. Évekkel később Berlinben csináltam egy workshopot az ottani főiskolán, egy csaj castingolta a filmjét, és elhívta rá Larsot. Én csak odamentem megnézni, hogy mi az ördög történik itt, és észrevettem, hogy a sarokban ül és vár egy gyerek. Kérdeztem, hogy az meg ki. Mondták, hogy Lars Rudolph utcazenész. Ottragadtam, néztem, hogy hogy reagál, és utána mondtam neki, hogy akarok vele egy kicsit dumálni. Elmentünk az utca túloldalán lévő kocsmába, elkezdtünk beszélgetni, és egyértelmű volt. Felhívtam Krasznahorkait még aznap este, és mondtam neki, hogy megvan a Valuska. Az ő személyisége majdnem teljesen adekvát volt azzal, amit Krasznahorkai megírt. Kellett egy valós személy, mert különben az a zseniális regény ottmarad az olvasó kezében, és soha nem lesz belőle film.
hvg.hu: Nem volt egyetlen megvalósulatlan filmterve sem?
T. B.: Nem volt. Amit meg akartam csinálni, mindent megcsináltam.
hvg.hu: El tudja képzelni, hogy még rábukkan egy olyan emberre, akivel kapcsolatban azt érzi, muszáj lefilmeznie? Például az amszterdami kiállításhoz csinálta azt a tízperces kisfilmet (az alábbi videóban 14:15-től bele lehet nézni) a Muhamed nevű harmonikázó kisfiúról. Az ilyesmi volt?
T. B.: Nem. Azt éreztem, hogy valami hiányzik a kiállítás végére. Akkor még Szarajevóban dolgoztam, és megláttam az utcán ezt a gyereket, aki harmonikázik és kéreget. Azt éreztem, na, igen, ez hiányzik oda. Három óra alatt felvettük, és kész, ott van. Már sokan könyörögtek, hogy hadd vetítsék le, de teljesen egyértelműen nem. A kiállításra készült, aki látta, látta, aki nem, nem. Nem szeretném külön vetíteni, mert ez egy logikának és egy folyamatnak a része.
hvg.hu: Tarantino azt mondta, a tizedik filmje után abbahagyja a rendezést. Ön szerint meg fogja tudni csinálni?
T. B.: Ha akarja.
hvg.hu: Ön tudja, hogy milyen nehéz abbahagyni.
T. B.: Nem nehéz az, ha valóban azt gondolod, hogy megcsináltad azt, amit tényleg akartál. Ez egy folyamat volt, filmről filmre egyre tisztult a forma, egyre mélyebbre mentünk, egyre világosabbá vált minden. És akkor elérkezik az a pont, amikor azt érzed, hogy innentől kezdve bármi, amit csinálsz, ismétlés. Én azt meg baromira nem szeretném, nem akarlak untatni téged egy másolattal. A torinói ló után mit tudok még mondani?!
hvg.hu: Mégis ritka, hogy egy filmes ennyire tudatosan hagyja abba a csúcson. A rendezők legtöbbször addig forgatnak, amíg csak bírják.
T. B.: A filmrendező valójában egy elegáns, burzsoá foglalkozás. Van egy kis nehézség a film elkészítése közben, de utána vörös szőnyeg, satöbbi. Egy cirkusz. Van, aki úgy érzi, hogy a kamera mellől fog meghalni, én meg úgy érzem, hogy egy nagy dolognak a végére értünk. És ez nem baj, én már csináltam azóta egy kiállítást, most készülök erre a bécsire, plusz megpróbálok egy új generációt előbányászni és fölvértezni erre a világra.
Azon gondolkodom, hogy esetleg írok egy könyvet erről az egészről, amit gondolok, amihez természetesen csinálok majd egy csomó fotót. Most van egy francia kiadó, akivel erről tárgyalok. Nem unatkozom, nem vesztegetem az időt, nem tékozlom el az életemet. Nem érzem magam boldogtalannak attól, hogy a filmezést abbahagytuk, sőt, szerintem én is szabadabb lettem. Jó érzés, hogy valamit befejeztem.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
