Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Csuklyások – BlacKkKlansman az az első osztályú film, amelyen remekül lehet szórakozni: humora coeni, stílusa lehengerlő, cselekménye meghökkentő, ráadásul igaz történet. Ehhez jönnek még a parádés alakítások és a pörölyszerűen hatásos rendezés. És most az is jól áll a filmnek, hogy Spike Lee mindenkinél jobban tud mindent, és szerinte mindig neki lehet csak igaza. Kritika.
Spike Lee a black cinema emblematikus alakja, tudja ezt mindenki, ő is, ajjaj, de még mennyire tisztában van vele: a Szemet szemért, a Malcolm X, az Utolsó éjjel és A belső ember rendezője általában nem is fogja vissza magát, ha ki kell osztani Amerikát, a politikusokat, vagy úgy eleve bárkit, aki nem Spike Lee. Új filmjéhez legjobban illő szakmai konfliktusát érdemes talán most felidézni: annak idején azért támadta Quentin Tarantinót, mert a Django elszabadul szerinte… Nos, az nem is volt teljesen világos, mi volt a baja a filmmel, ám minden bizonnyal leginkább az, hogy egy fehér rendező merte elmondani a véleményét a rabszolgaságról, szerinte ugyanis erre nem lenne jogalapja. S ez most azért is jutott eszembe, mert a Csuklyások kicsit tényleg olyan, mintha Lee megcsinálta volna a maga Django elszabadulját. És határozottan nem bukott bele!
Cannes-ban két díjat is kapott érte, tökéletesen megérdemelten egyébként, bár az is kétségtelen, hogy a Csuklyások formailag nem mutat semmi megdöbbentőt vagy provokatívat, egyszerűen csak egy marha jó film (s mint ilyen, igazi mestermű). Végig leköti a nézőt, miközben hangulatos, jó néhányszor teljesen élvezetesen többfenekű jelenetekben elmeséli a coloradói rendőr, Ron Stallworth (John David Washington játéka igencsak méltó a fater Denzel Washington örökségéhez) egészen a közelmúltig titokban tartott sztoriját, amelynek lényege villámtréfaszerűen összefoglalható: az afroamerikai rendőr a hetvenes években néhány abszurd véletlennek köszönhetően beépült a Ku-Klux-Klánba.
Igaz, logikus okokból ő csak telefonon tartotta a kapcsolatot az árjákkal, a személyes találkozókon zsarutársa, Flip Zimmerman helyettesítette őt (Adam Driver megbízhatóan klassz alakításokkal tart a nagyon nagy színészek ligája felé). S a poén az, hogy meglehetősen simán ment nekik minden, és igen rövid idő alatt jutottak el a legfelsőbb körökig – aztán, mire a konkrét ügy végére jártak, egyszer csak szóltak nekik, hogy nagyszerű az eredmény, de akkor ezt most úgy, ahogy van, a szőnyeg alá kellene söpörni. Mert csak.
Lee mindent a vasmarkában tart: a nagyszerű színészgárdát, a cselekmény ívét, az aktuálpolitikai kiszólásokat (még szép, hogy nekimegy Trumpnak, nem is egyszer, nem is kicsit, és legtöbbször egészen bravúros helyeken és eszközökkel). Stallworth saját könyve alapján pörgeti meg a nyomozót saját identitása és a korszak polgárjogi harcai körül, de közben azt sem felejti el, hogyan kell lazának és menőnek lenni, és hogyan kell a mozi előtt tisztelegni – sőt, a Csuklyások még ennél is tovább merészkedik. A film egyik leghatásosabb jelenetében egy párhuzamos montázzsal kimondja azt, amit a fentebb emlegetett Tarantino így nem mert megtenni. Nem, nem a Django elszabadulban, hanem a Becstelen brigantykban. Spike Lee azt állítja ebben a filmben, hogy az egyik legszentebb varázslat, maga a filmművészet is főbűnös a gyűlölet terjesztésében. Igaz, ez evidens állítás, de ahogy Lee mondja ezt most, úgy még nem nagyon mondta senki. Ilyen erővel, ilyen keserűen. Ilyen döbbenetes őszinteséggel.
Terence Blanchard zenéje akkora coolság, amelyhez hasonlót ebből az évből biztosan nem tudok mondani, a dramaturgia egyszerre szolgálja a néző kikapcsolódás utáni vágyát, és intézi szokásos kirohanását az Egyesült Államok mindenkori sunyizása és képmutatása ellen – csak most valahogy minden egyes csapás indokoltnak tűnik. Illetve, nem csak annak tűnik. Hanem indokolt.
Még a film legvégén látható, bődületesen hatásvadász dokumentumfelvételek is működnek, amelyek egyértelműen azt a célt szolgálják, hogy ha eddig valakinek nem esett volna le (márpedig biztosan leesett mindenkinek), hogy Lee hogyan és miképpen szeretné az évtizedekkel ezelőtt játszódó Csuklyásokat egészen direkten rácsatlakoztatni a jelenre, legkésőbb ott szembesülhessen vele. Túltolja a végét (is), de még akkor se lehet vele vitatkozni. Mert hát, az van, hogy Spike Lee összes túlzása: most nem túlzás. Hanem fájdalmasan, elkeserítően, ördögien igazolt.
És kétségbeejtő.
