Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Pofátlanul fiatalok, vigasztalhatatlanul dühösek és közben igyekeznek kedvesek lenni. A legmenőbb fiatal brit zenekarral találkoztunk a Sziget fesztiválon.
Mindig élmény valami frisset látni, még nagyobb élmény valami újtól lehidalni, az meg hogy ez az újdonság történetesen nem csak saját ízlésünket hatja meg, hanem a brit sajtó is ódákat zeng róla, a Sziget pedig – még ha a délutáni műsorsávban is – bő órát ad nekik, nekünk meg egy nyúlfarknyi interjút, kötelező programmá tette pénteken a Shame zenekart.
A Shame 20-21 éves kölykök gyülekezete, a zenéjük viszont annyira összeszedett, hogy januárban kiadott Songs of Praise című debütáló albumukat hallgatva simán tapasztaltabbnak képzelnénk őket. Ez volt az a lemez, amelyiknek hála a mennybe repítette a zenekart a brit sajtó: ott bújik meg a zenében a The Clash, a The Fall, a korai The Strokes is – nekünk viszont inkább a kezdeti Arctic Monkeys jutott eszünkbe róluk. Nem a zenéről, inkább arról a lendületről, ahogy az akkor szintén 20 éves Alex Turner 2006-ban a Whatever People Say I Am That's What I'm Not dalait végigüvöltötte.
Mi így kapásból megelőlegezzük nekik, hogy hasonló sztárokká válnak, ha időközben nem kurvulnak el vagy nem fullad ki az egész, de előtte még jól leültünk velük. És először az tűnt fel, hogy pofátlan fiatalságukat még csak leplezni sem próbálják. Másodszor pedig az, hogy mintha összes dühüket a zenében élnék ki, ahogy ülnek velem szemben, még egy átlagos brit Sziget-látogató is a csúcson levő Elvis Presley-nek tűnik hozzájuk képest.
„A düh, ami árad belőlünk, az valójában csak a felszín, próbáljuk teljesen komolyan venni magunkat” - mondják nagy egyetértésben. Majd elröhögik magukat.
Lassan egy éve vannak úton, arról korábban többször nyilatkoztak, hogy mennyit kivett belőlük a turnézás, Charlie Steen énekest egy időben pánikrohamok miatt is kezelték. „Már kezdünk hozzászokni” - mondják most, és arról beszélnek, hogy jógával, csapatépítő gyakorlatokkal próbálják magukat egyben tartani, és ami a legfontosabb:
igyekszünk kedvesek lenni.
Ez lenne az új rocksztár? - kérdezem, mire szépen – és ismét némi röhögés kíséretében - megegyeznek abban, hogy nincs mit tenni, ilyen az új rock and roll.
„Mi csak azokra az emberekre vagyunk dühösek, akik megérdemlik – mondja Charlie Forbes, a dobos, és innentől öten kezdik sorolni, mi is dühíti fel őket. Az, ami most Európában, és Nagy-Britanniában történik – főleg a Brexit – azért elég dühre ad okot. A politikusok, a fizetések közti különbségek, a londoni árak, és így tovább, sorolják megállíthatatlanul.
„Twittelhetünk emiatt, persze, de ez nem nagyon segíti a helyzetet. Forradalmároknak sem neveznénk magunkat, de néha tényleg jól esik valamilyen reakciót kiprovokálni az emberekből. Különösen azokból, akik úgy tartják, egy zenész ne politizáljon. Hülyéket pedig nem nehéz találni az interneten, szóval elég könnyű dolgunk van” - és addig is telik az idő két koncert között, tehetjük hozzá.
Amikor a következő albumról kérdezem őket, már nem ennyire lelkesek: „Egyelőre elég lassan alakul, de folyamatosan turnézunk, szóval hogy is lenne másképp. Most raktározunk dolgokat, aztán egyenesen a harmadik album jöhet, akár ki is hagyhatjuk a másodikat!”
A koncerten mindenesetre már bemutatnak két új számot. Persze, ha ezek adják majd a második album törzsét, valóban ugorhatnánk mindjárt a harmadikra. A Songs of Praise számaiban azonban továbbra sincs hiba, ahogy a koncerttel sem. Az egy dolog, hogy ugrálgat pár hülyegyerek a gitárjával, de az egész úgy szól, hogy nem tudunk belekötni, Charlie Steen pedig azon túl, hogy látható profizmussal hoz minden klisét, amit egy frontembertől elvárunk – az első szám közben beugrik a közönség közé, a vége felé leköp egy biztonsági őrt, folyamatosan, és sikerrel buzdítja a hőségtől tikkadt hallgatóságát – láthatóan zsigerből hozza a rocksztárt.
Mi meg csak abban reménykedünk, hogy nem égnek ki, mielőtt igazán nagyok lennének.
