Jan-Werner Müller: Mi a populizmus?

Nehéz lenne aktuálisabb politológiai témát találni ma Magyarországon, mint a populizmus. Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológiaprofesszora gyakorlatilag egy hosszabb esszében hasonlítja össze (Konok Péter fordításában) többek között a trumpi, erdogani, chavezi és – naná! – az orbáni rendszert.

A magyar újságolvasóknak fájóan ismerősek azok a megállapítások, hogy a populizmus – bár korántsem a felelőtlen polgárok lelkén szárad, és létezik belőle jobb- és baloldali változat is – a képviseleti politikára vetülő állandó árnyék, aminek a lényege, hogy a szereplők egyszerűen kikiáltják, hogy kizárólag ők képviselik a „nép” valódi akaratát, és a „józan ész politikáját”. Így aztán bárki, aki ennek ellentmond, az a nép ellensége, ezeket ki kell szorítani a politikai közösségből. Ebből szorosan következik, hogy a populista elutasítja a pluralizmust, hiszen nem lehet, hogy értékek, érdekek versenyezzenek a „nép érdekeivel”.

Ellenzékben a populisták támadják a népnyúzó elitet (egyébként is, ahogy a magyar miniszterelnök fogalmazott: „a haza nem lehet ellenzékben”), ám elitellenességük, hatalomra kerülve kissé bonyolódik. Hiszen csak nem lehetnek saját ellenségeik. Hibáikat ráfogják valamilyen háttérben ténykedő hatalomra, az igazi, gyűlölt elitre, állandóan válsághelyzetet, harcot emlegetnek.

E rendszerekben rendre elharapózik a korrupció, de a populisták híveinél ezek az ügyek beleférnek, hiszen a kormány a „népért” dolgozik keményen, és nem a „mások”, az „idegenek” érdekében. Müller szerint ezért is naiv az a liberális álláspont, hogy csak fel kell tárni ezeket az ügyeket, és a populisták hitelüket vesztik. Rendszerint megszállják az államot, mindenhova a saját embereiket ültetik, és könyörtelenek a civilekkel. Hogy is lehetne, hogy a civil szervezetek a népért dolgoznak, miközben ellentmondanak a nép egyetlen képviselőjének, a kormánynak? A Stop Soros-törvény hazájában különösen ismerősen cseng mindez.

A kötet fülszövege azt állítja, hogy ad némi útmutatást is a demokrácia híveinek ahhoz, hogy mit is kezdjenek a populistákkal – az a rossz hírem, hogy nagyon erős állításokkal e tekintetben nem találkoztam a kötetben. De azért mindenképp érdemes rááldozni néhány órát, hogy rendszerezve, olvasmányos stílusban pontosabb képet kapjunk a mindennapjainkról. (Libri)

B. I.

Max Tegmark: Élet 3.0

Arról, hogy mi korunk legfontosabb vitája, zavarba ejtően sok választ kaphatunk. Ha Max Tegmarkot, az MIT fizikaprofesszorát kérdezzük, akkor azt mondja: mit jelent nekünk, embereknek a mesterséges intelligencia találkozása a saját, biológiailag adott gondolkodásunkkal. A mesterséges intelligencia valószínűleg a legfontosabb mozgatórugója lesz a változásnak a 21. században. Át fogja alakítani a gazdaságot, a kultúrát, a mindennapokat, még bennünket is, ráadásul olyan módokon, amelyeket még el sem tudunk képzelni.

Az ember mindig is hajlamos volt az emberi kivételesség gondolatára alapozni az önértékelését, az MI felemelkedése viszont rákényszerít bennünket, hogy feladjuk ezt az elképzelést, és szerényebbek legyünk – állítja Tegel, aki szerint mindez valahol hasznunkra is válhat, hiszen az emberi kivételesség eszménye nemcsak fájdalom és nyomorúság forrása volt a történelmünk során, hanem a jelek szerint felesleges is az emberi jóléthez. Tegmark szerint jó lenne, ha még időben átgondolnánk, milyen jövőt szeretnénk, és ennek érdekében milyen célokat adunk a jövő szuperszámítógépeinek. Ehhez ad néhány lehetséges forgatókönyvet az optimistától a legpesszimistábbig. Fontos olvasmány, ha szeretjük felkészülten várni a forradalmakat, márpedig a mesterséges intelligencia térhódítása az lesz. (HVG Könyvek)

V. É.

Artur Domosławski: Halál Amazóniában

Meggyilkolnak egy helyi környezetvédő házaspárt az Amazonas vidékén, mert útban voltak az egyik fakitermelő cégnek. A hírt felkapja a külföldi sajtó, a nagy lapokban berzenkednek az történtek miatt. Majd a felkavart por elül, az eset feledésbe merül – csak a falusiak félnek tovább, és most már még jobban. Az őserdőben és a környező területeken ugyanis szép csöndben évtizedek óta zajlik a folyamatos humanitárius és természeti katasztrófa.

Drámai felütéssel indítja Artur Domosławski, lengyel oknyomozó újságíró krimiszerűen felépített riportkönyvét, aminek olvasmányos, lendületes stílusa már az első oldalakon beránt a dél-amerikai pokolba. Szemléletes, fájdalmasan átélhető látleletet kapunk az erdőpusztítás komplex folyamatáról, a perui aranybányák vízmérgezéséről, az amazóniai olajkitermelés során megismétlődő (folytatódó...) őslakosirtásról. A kirajzolódó kép néha olyan, mintha valamelyik sablonos politikai thrillert néznénk, csak éppen mégis húsba vágóan valóságos: a halálos fenyegetések és a megrendelt gyilkosságok mindennaposak, a hatóság összejátszik a hazai és az olvasónak is ismerős külföldi nagyvállalatokkal, és magára hagyja a kisembert. Domosławski információadagolása pont jó, nem terhel túl, viszont világosan bemutatja a kizsákmányolás gépezetének kegyetlen működését. (Typotex Kiadó)

S. A.

Naomi Alderman: Hatalom

Alderman negyedik regényét A szolgálólány meséjével szokás párhuzamba álltani – nem véletlenül. Itt is az elnyomás, a hatalom természetrajzáról van szó, csak míg Margaret Atwood (aki nem mellesleg egy program keretében konkrétan is mentora volt Aldermannak) regényében és az abból készült sokdíjas sorozatban a hatalom által elnyomott, kiszolgáltatott nők állnak a középpontban, itt épp fordítva: a nyertesek történetét ismerjük meg. És a nyertesek itt bizony a nők.

A sztori szerint ugyanis olyan képesség birtokába kerülnek, amivel bármikor legyőzhetik a férfiakat. És nem is hagyják parlagon e szupererejüket: a három főszereplő egyike bántalmazott kamaszból tomboló vallási vezető lesz, a másik maffiavezér, a harmadik törtető politikus. (A negyedik főszereplő férfi, ő az újságíró-narrátor, aki dokumentálja a történéseket.) A nők tehát átveszik a hatalmat mindenütt, a világ megfordul: a férfiak gyorsan az elnyomott oldalon találják magukat.

Eddig lehetne egy rossz feminista kiáltvány is a regény arról, hogy milyen jó lenne, ha végre a nők lennének az erősebb nem. Ám erről nincs szó, Alderman azt mutatja be, hogy épp olyan rossz lenne ez a felállás is. A kifejezetten izgalmas, néha thrillerszerű, máskor filozofikus, társadalmi regényből az jön le, hogy tök mindegy, ki van hatalmon, ki áll az elnyomó/elnyomott skála két végpontján, ugyanúgy eltorzítja, kegyetlenné teszi őket (mind az elnyomót, mind az elnyomottat). Nem túl rózsás jövőkép, igaz, nem is ígér ilyesmit Alderman. (XXI. Század Kiadó)

B. I.

Tisza Kata: A legjobb hely a városban te vagy

Terápiás verseket olvasni terápiás munka, és Tisza Kata nem kíméli az olvasót, akárcsak a hosszú hallgatás után tavaly megjelent könyvének (Akik nem sírnak rendesen), a legújabb kötetének a befogadásáért is keményen meg kell dolgozni. Ami azt is jelenti, hogy a sírást ezúttal sem lehet megspórolni. Tisza Kata ugyanis továbbra is elvetemülten hisz abban, hogy sírás még nem ment kárba, és minden sírásnak helye lesz.

Ez a könyv a szakítás és válás megpróbáltatásán viszi végig az olvasót, hat cikluson – házasság, válás, gyász, magány, minták, rehab – keresztül rajzolja meg az utat, amelyet végig kell járni ahhoz, hogy korrigáljunk és visszataláljunk önmagunkhoz. Egyúttal megküzd azzal a társadalmi alapvetéssel, hogy a holtomiglan, holtodiglan kikezdhetetlen előírás, amelyhez, ha beledöglünk is, tartanunk kell magunkat. Tisza azt mondja: nem kell beledögleni. De nem áltat azzal sem, hogy a kiszállás, a gyász, az újrakezdés könnyű. A terápiás verseit szakmai, pszichológusi tudással is alátámasztva viszont azt állítja, hogy meg lehet csinálni.

beleálltam a semmibe

két gyerekkel két oldalt

a semmi határtalan

(Scolar Kiadó)

V. É.

Forgách András: Élő kötet nem marad

Az eredetileg 2015-ben megjelent, most újra kiadott, és új fejezetekkel bővített kötet Forgách András „Javított kiadása”. Akárcsak Esterházy Péter, ő is a nagy családregénye (Zehuze) után értesült arról, hogy szülei – Forgáchnál az apja és anyja is – besúgó volt a Kádár-rendszerben. Míg azonban Esterházy a kikért belügyi aktákat kommentálta, Forgách azok alapján novellákat írt, amiket lábjegyzetel az eredeti jelentésekkel. Míg E. P. az apja ügynöksztorijából csinált irodalmat, Forgách az anyjáéból. „Ennek megrázó dokumentuma ez a könyv. Ítélet nincs.”

A kötet példátlan nemzetközi sikert ért el, kiadási jogát eddig 14 ország szerezte meg, továbbá a Heyday Films (ami többek közt a Harry Potter-filmeket és a Gravitációt jegyzi) és a Film4 (Tizenkét év rabszolgaság, a Gettómilliomos, Trainspotting) megszerezte a megfilmesítési jogokat. A 2018 tavaszán angolul No Live Files Remain címmel megjelenő könyvet pedig a Man Booker International-díjra is jelölték.

Ideje elolvasni, ha eddig nem tettük. (Jelenkor Kiadó)

B. I.

Fehér Renátó: Holtidény

A 2014-es Garázsmenet után megjelent az 1989-es születésű Fehér Renátó második verseskötete, a Holtidény. A holtidény fogalma azt az időszakot jelöli, amikor egy bizonyos tevékenység szünetel, és semmilyen jelentős dolog, esemény ez idő alatt nem történik. Ez a meghatározás pedig tökéletesen visszaadja Fehér rendbe szedett verseinek hangulatát, az az indulat (általában az elfuserált rendszerváltó generáció felé), amely Fehér közéleti líráját még az első kötetében jellemezte, a második könyvben a megtűrés, a kivárás vagy éppen a megrekedés feszengős állapotává csillapodik. Joggal mondja is a költő, hogy ez már nem közéleti, hanem közérzeti líra.

Vannak visszatérő, a Garázsmenethez szervesen kötődő motívumok, mint „Ká-Európa”, a szombathelyi gyerekkor helyszínei, úgy általában a múlt kellemetlen maradványai – „a holnap csak egy tegnap maradéka” –, az első kötetben megjelent Határsáv című versnek is itt folytatódik a második része. A hangsúly azonban ezúttal az idő befolyásolhatatlan múlásán van, a versek a lassú, értelmetlen várakozás, az elmulasztott idő, a vesztegelések, az ismétlődések költeményei, amelyekhez időnként képzőművészeti alkotások, ismert városok (Moszkva, Pompeji) és kevesebbek által ismert helyszínek (a pesti Ferdinánd híd aszfaltja) adják az életteret.

De elég is a szóból, mert egy verseskötetet úgyis a versek tudnak eladni, nem az ajánló. Itt egy részlet a Diana pihenőhely című versből:

És a parkolóban mozdulatlanná

lassít a szótlan délután, a vendég

falatozni kezd a ráérős abroszok

fölött, vizel, kávék mellé rágyújt,

tankol, vizel újra. Engedi telni el.

(Magvető Kiadó)

Cs. H.

Damion Searls: Rorschach

„Rorschach tesztjét évtizedeken át a lélek röntgenképének ünnepelték, pedig korántsem az, és eredetileg sem annak szánták. Közelebb áll a valósághoz, hogy egy páratlanul sokat láttató ablak, amelyen át a világlátásunkba tekinthetünk bele” – írja Damion Searls, az első valódi Hermann Rorschach-életrajz írója. A svájci pszichiáterről és foltjairól igencsak megoszlanak a vélemények, tény viszont, hogy a teszt pszichológiai, művészeti és kultúrtörténeti jelentősége elválaszthatatlan megalkotójától.

Rorschachot már furcsamód az iskolában is Klexnek, azaz tintapacának becézték, mivel magabiztosan rajzolt és festett: bár egy darabig habozott, hogy rajztanár legyen-e, végül úgy döntött, szeretné kideríteni, hogy lehetett-e volna segíteni apján, aki idegrendszeri betegségben halt meg. „Soha többé nem akarok pusztán csak könyveket olvasni (…) én az emberekben akarok olvasni. A legnagyszerűbb dolog, amit bárki tehet, hogy a beteg lelkeket gyógyítja.” A pszichiáter mindössze 37 éves volt, amikor meghalt, életében pedig – felesége szerint – összesen 25 frankot keresett a tintapacáival. Searls könyve nem csak egyszerű életrajz, aprólékosan kidolgozott történet arról, hogyan hódította meg a teszt a világot, és arról, mit is mond el rólunk az, amit észlelünk. (HVG Könyvek)

Cz. F.

Vámos Miklós: töredelmes vallomás

Vámos Miklós korábban úgy vélte, hogy – „ahogy az ólombetűs nyomtatás idején nevezték – az igazi novella tíz-tizenkétezer karakternyi”. Később azonban kisebbnél kisebb terjedelmű novellákat kértek tőle, és nemcsak, hogy ráállt a velős párflekkesekre, meg is tetszett neki a szűkszavúság. „Ha már lúd, legyen sovány” – írja. Ebből született a töredelmes vallomás (így, kisbetűvel) című kötet, mellyel az író igencsak feladta magának a leckét: húsba vágó őszinteséggel meséli személyes történeteit, de nem azokat, amelyekről szívesen beszél az ember.

Szó esik itt általa megbántott, faképnél hagyott lányokról és fiúkról, volt szerelmekről, meztelenségről és kiborult tejfölös dobozokról. (Valószínűleg ez az egyetlen könyv a világon, amelyben békésen megférnek egymás mellett a meleg kacsák, a rántott Oreo-keksz és még Tarsoly Csaba is.) Mégsem a szaftos részletekbe feledkezünk bele, sokkal inkább közösséget vállalunk az íróval. A szégyen, a fájdalom, a kíváncsiság természete vagy az öregedés ugyanis valamilyen formában mindannyiunk életében jelen van, az ezekkel való viszonyunk pedig feltehetően igencsak bonyolult: milyen jó, hogy nem vagyunk vele egyedül. (Athenaeum Kiadó)

Cz. F.

Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról

Michelangelo Konstantinápolyba érkezik Bajazid szultán meghívására, hogy megtervezze az Európát Ázsiával összekötő hidat. Kísérőjéül és társául egy török költő szegődik, és a sorsuk összefonódik a Török Birodalom árnyékában. Az idegen világ egyszerre varázsolja el és taszítja Michelangelót, az intrikával átszőtt alkotó nappalok és a vágyakozással terhes éjszakák érzéki sodrással vezetnek el a végkifejlet feloldásáig. A híd végül nem készül el, a látogatás viszont örök lenyomatot hagy a zseni munkáin.

A francia író, a Goncourt-díjas Mathias Énard elegánsan csapongó fantáziával dúsítja fel Michelangelo életének tényeit. Stílusa olyan finoman kecses és elragadó, mint a táncos maga, akinek prózaversszerű monológja fel-felbukkan a regény fejezetei között. Énard regénye történetbe zárt óda a szépség szerelmeseihez, akik már soha nem érinthetik meg egymást, mint ahogy Ádám sem érinti meg Istent a Sixtus-kápolna freskóján. A találkozások és ellentétek gyújtópontjában pedig maga a művész áll, akinek személyében a szépség imádata és a szerelmi imádat elválaszthatatlanul összefonódik. (Jelenkor Kiadó)

S. A.

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

Carlos Ruiz Zafón a Lelkek labirintusával bővíti tetralógiává az Elfeledett könyvek temetője sorozatát – ebben a kötetben lezárva a Barcelona zegzugos utcáit térben és időben bebarangoló történetfolyamot. A kötet önmagában is olvasható, és bárhol, akár most is rácsatlakozhatunk a szerző teremtette univerzumra, ahol a történet végtelen, a könyvek pedig ajtók, amelyeken beléphetünk.

Zafón egyszerre fest lenyűgöző és lehangoló képet a Franco-rezsim mindennapjairól, miközben régi szereplői mellé – az előző kötetekhez hasonlóan – ismét beemel újat is. Alicia önálló, erős női karakter, aki egy eltűnt ember utáni nyomozása során találkozik össze a korábbi regényekből ismert antikváriussal, Daniellel és kópé barátjával, Fermínnel.

Zafón ezúttal sem kíméli karaktereit, a politikai játszmák, az ármánykodás és a szerelem drámai csapásai között azonban fel-felcsillan a humor és a derű, ami megerősíti a szerző regényeit mélyen átitató humanizmust. (Európa Könyvkiadó)

S. A.

Ayu Utami: Saman

„Semmi baj a szerelemmel. Végtére is egy olyan űrt tölt be, ami nem ürességre termett” – írja Ayu Utami indonéz író, újságíró Saman című regényében. A most már magyarul is olvasható könyv húsz éve, Suharto uralmának vége előtt jelent meg. A 2008-ban meghalt Haji Muhammad Suharto tábornok 32 éven át vezette vasmarokkal Indonéziát, mígnem 1998-ban a széles körű elégedetlenség lemondásra kényszerítette. A lázadások azonban csak a hátterét adják a cselekménynek (Utami azért kritikusan szemléli a hatalmi struktúrát), a történet négy gyerekkori barátnő felnőtté válásáról, öntudatra ébredéséről, saját szexualitásuk megéléséről szól. Az író nem véletlenül lett az egyik legemblematikusabb képviselője az indonéz feminista prózának, aprólékosan érzékelteti, mit jelentenek a nők számára a hagyományok, a társadalmi kötöttségek, és hogy hányféle szemszögből vizsgálhatjuk az erkölcsösséget. A könyvből csak Indonéziában százezer példány kelt el. (Athenaeum Kiadó)

Cz. F.

Sir Edmund Hillary: Pillantás a csúcsról

Nemcsak hegymászóknak, de utazóknak, a magukra előszeretettel kalandorként gondolóknak, a távol-keleti kultúra iránt érdeklődőknek, az önéletrajzi írások rajongóinak is ajánlott irodalom Sir Edmund Hillary magyar nyelven is végre megjelenő memoárja, amelyet a szerző 79 éves korában írt meg még 1999-ben. Az új-zélandi hegymászó ebben felidézi élete legmeghatározóbb élményeit, így természetesen az 1953-­as Himalája­-expedíciót, amikor Tendzing Norgaj sherpával együtt történelmi tettet hajtottak végre, elsőként mászták meg az Everest csúcsát. A könyv azonban nemcsak a világ legmagasabb hegyének meghódítására fókuszál, hanem a később lovaggá ütött Edmund Hillary további kalandjairól, a gangeszi hajóútjáról, az antarktiszi és az északi-sarki utazásáról is mesél az olvasónak. Utóbbi két expedíció legalább ugyanolyan fontos volt Hillary életében, mint az everesti magasság legyőzése, ő volt ugyanis az első ember a Földön, aki a bolygó mindkét pólusát megjárta.

A májusban megjelenő könyv a sherpa kultúrába, Hillary személyes, családi tragédiájába és fanyar humorral az új-zélandi politikai életbe is ad némi betekintést, a szerző ugyanis az utóbbi területen is kipróbálta magát. A könyv egy szerény sorból származó és egészen elképesztő magasságokba jutó új-­zélandi méhész lebilincselő története. (Athenaeum Kiadó)

Cs. H.

Szél Dávid: Túl a parán

Adná magát, hogy azt írjuk, Szél Dávid rengeteg tesz azért, hogy enyhüljön kicsit a nyomás a nőkön, akikkel elhitették, hogy mindent, sőt mindent is meg tudnak csinálni (hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsük: gyerek és karrier), de a most már kétkötetes szerző valójában a nagy genderfelfordulásban megkapaszkodni próbáló férfitársaiért tesz igazán sokat. Az Apapara után itt a Túl a parán, egy újabb önreflexiókkal, társadalomkritikával és pszichológiai szakértelemmel átitatott apanapló – immár a kétgyerekes apaság örömeivel és küzdéseivel.

Szél Dávid nem kutatja az apaságot, egyszerűen csak csinálja, mindez azonban kifelé valamiért nagy dolognak tűnik. És Szél nagyon is tisztában van azzal, hogy ha egy nő csinálja mindezt, azt a társadalom magától értetődőnek veszi, ha viszont egy férfi egy hagyományosan és sztereotipikusan női terepen van jelen, akkor ott azonnal robbant, azonnal izgalmas lesz. „Anyák milliói blogolnak, aztán jövök én, és ennek hirtelen publicitása lesz. Nem örülök ennek, de én is ezt a hullámot lovagolom meg” – írja a társadalmi kódokkal pelenkázásról pelenkázásra szembeszálló szerző, aki a gyereknevelés szubjektív dokumentálásán túl egy olyan működőképes családmodellt is felvázol, amely az apa mosdik, anya főz mintába belemerevedett magyar társadalomban még mindig egzotikusnak számít. A Szél családban a felnőttek ugyanis nem elsősorban anyaként vagy apaként definiálják magukat a gyerekeiknek, hanem szülőkként, miközben egymás társaiként kölcsönösen lehetővé teszik a másiknak, hogy azt csináljon, amit csak szeretne. Ha úgy adódik, akkor azt, hogy apa gyedre menjen. (Bookline)

V. É.