Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy béna, tipródó bankrablóhoz sokkal könnyebb kötődni, mint egy profihoz, nem véletlen, hogy a filmipar is szívesen dédelgeti ezeket a figurákat. Cikkünkben összegyűjtöttük a filmtörténet legidétlenebb bűnözőit, olyan emlékezetes alakításokat, amelyben élvezhető módon keveredik az esetlenség és a rettenthetetlenség.
Reszkessetek, betörők!
Kezdjük egy családbarát klasszikussal. Nehéz bármi újat írni Marvról és Harryről, hiszen minden karácsonyeste találkozhatunk velük. Chris Columbus zseniálisan kapta el az arányokat a családi vígjáték és a burleszk között, a Vízi naplopóknál (akik más fordításban Vízes banditák) pedig tényleg alig vannak viccesebb bűnözők. Mint tudjuk – ki nem?! –, mivel a már-már dekadensen jómódú amerikai külvárosban minden család elutazott az ünnepekre, Harry és Marv elhatározza, hogy szépen kirámolja a lakók nélkül maradt házakat.
És persze jön Kevin, aki alig nyolcévesként elbánik velük a válogatott kínzásaival: gumilövedéket, vasalót, festékes vödröt és még forrasztópisztolyt is kapnak a fejükre a banditák, szurkot, szögeket a talpukra és forró ajtókilincset a tenyerükbe. Orvosszakértők szerint egyébként ezeket a sérüléseket valójában senki nem élte volna túl, de Harryék nem hagyhatták ott a fogukat (csak egyet), hiszen Kevinnek ennyi megpróbáltatás után szüksége volt az elégtételre, és arra, hogy feltehesse a klasszikus kérdést: „Elég volt, vagy kértek még a pofátokba?”
Fogd a pénzt és fuss!
Woody Allen klasszikusának piti bűnöző főszereplője, Virgil Starkwell, aki szappanból faragott pisztollyal akar szökni a börtönből (kár, hogy esik az eső), akinek az ékszerboltból is csak egy üveglapot sikerül elcsennie, akinek örökzöld és bármikor idézhető bankrablós jelenetében összeszaladnak a kisasszonyok, hogy megfejtsék, mit is jelenthet a cetlin a „Csak semmi cicó, nálam van a slukker” felirat.
Úgy emlékszünk a filmre, mint egy fergeteges komédiára, de a helyzet az, hogy amikor néhány éve listába állítottuk a Woody Allen-életművet, csak a nem túl hízelgő 35. helyre hoztuk ki. Megállapítottuk ugyanis, hogy jobb filmként él a fejünkben, mint amilyen valójában. A rengeteg idézhető jelenet és Kern András legendás szinkronja miatt szép az emlék, de a maga 85 perces valójában túl zavaros a film, teli amatőr hibákkal. Úgyhogy Starkwell sztorija megunhatatlan, de inkább Youtube-részletekben él tovább, mint a teljes film hosszában.
Csak egy kis pánik
Igazából Paul Vitti (Robert De Niro) alfagengszter figurája nem akkora balfék, mint a lista többi szereplője, de hirtelen rátörő sírógörcsei miatt alkalmatlanná válik a bandavezér szerepére, így kénytelen pszichológushoz fordulni. Harold Ramis vígjátékában a színész korábbi ikonikus bűnöző-szerepeinek kifordítását hozza nagy kedvvel, és De Niro tényleg marha vicces gyerekként bömbölő maffiózóként.
Üde színfoltja volt még a filmnek Vitti jobbkeze, Zselé (Joe Viterelli), ahogy hallgatag, határozott verőlegényként terelgeti Billy Chrystal pszichológus figuráját. Hozzá köthető az amúgy harmatgyenge folytatás egyetlen jó beszólása is: „Öngyilkosság volt. Hétszer hátba szúrta magát és a folyóba ugrott!”
Bankcsapda
A történet szerint két szélhámos banda éppen ugyanakkor akar kirabolni egy bankot: az egyik csapat mestertolvajokból áll, mindenféle high-tech kütyükkel nyitogatják a széfet, mert hát nagyon kell a pénz, egyikük lánya éppen most kapott fogszabályzót, átlátszót. És ott a két IQ-bajnok lúzer, Mogyoróvaj és Lekvár, akik a kínai bombák használati utasításait olvasgatják, mielőtt végrehajtanák a nagy bummot.
Ahhoz képest, hogy a film a Másnaposok és a Rossz anyák íróitól, a Jon Lucas - Scott Moore párostól jött, itt nincsenek térdcsapkodó felröhögések, a film kritikai fogadtatása sem volt túl jó, de kétségtelen, hogy iszonyúan idétlen mindkét rablóbanda. Nem biztos, hogy erre megérte felhúzni egy egész filmet. Ezen még a Patrick Dempsey által játszott karakter önjelölt mediátorkodása sem segít, repülnek a hülye megjegyzések és a szitává lőtt fülek, a bűnöző lángelmék osztozkodnak a túszokon, aztán persze kiderül, hogy senki nem az, akinek látszik.
Fargo
Senki sem tud olyan csodálatosan furcsa világot teremteni a vászonra, mint a Coen testvérek. Munkásságuk számos emlékezetes balfék bűnözőt adott a mozirajongóknak, (Égető bizonyíték, Betörő az albérlőm), mi most mégiscsak a Fargót emelnénk ki. Jerry felbérel két piti szélhámost, hogy rabolják el a feleségét, így csaljon ki váltságdíjként pénzt zsugori gazdag apósból, hogy beindíthassa saját vállalkozását.
Carl a nagydumás kisstílű bűnöző prototípusa, akinek a megformálására Steve Busceminél nem is találhattak volna megfelelőbb színészt. Gaear pont az ellentéte, egy árva szót sem szól, de mikor cselekedni kell, nem hezitál: kíméletlen pszichopataként gyilkol le mindenkit. Ha kell, akkor a holttest eltüntetésében is kifinomult módszerei vannak (avagy mire nem jó a faaprító). Igazából a fiúknak nem egy dörzsölt mesterdetektív ered a nyomába, hanem a várandós Marge, aki képes ok-okozati összefüggések megállapítására, ezzel pedig nyert ügye van.
Logan Lucky – A tuti balhé
2017-ben valószínűleg egy suttyó bűnözőt sem szerettünk annyira, mint Channing Tatum és Adam Driver alakításában a Logan fivéreket valamint Daniel Craig sittes és szőkített, nehézsúlyú fazonját, Joe Banget. Steven Soderbergh az Ocean’s-sorozat után tavaly ismét rablósztorit álmodott, de ezúttal vidéki, elsőre lúzernek tűnő kisemberek robbantják a kasszát, lenyúlják a NASCAR gigabevételét.
Az állásából éppen kirúgott Jimmy Logan (Tatum), és az Irakban egyik karját otthagyó, csaposként dolgozó Clyde Logan (Driver) elhatározzák, hogy osztanak egy kis igazságot maguknak, ha már az élet olyan igazságtalanul és fukarul bánt velük. Meglepetésünkre, az autóverseny dollárjainak megcsapolásához olyan ördögi tervet eszelnek ki, hogy attól még Daniel Ocean is hanyatt vágná magát. Egészen abszurd módon bejuttatják egyikőjüket a börtönbe, hogy a rácsok mögül egy napra meg kijuttassák a detonációs betörések szakiját, Banget.
Blöff
Guy Ritchie klasszikusa igazán csiszolt gengszterkomédia, sok-sok kreténnel. A cselekményt egy lopott gyémánt indítja be, de igazából mindegy is, milyen apropóból esik egymásnak a londoni alvilág java, a lényeg, hogy mindenki keresztbe tesz mindenkinek, és mi piszok jól szórakozunk. A bűnözői aranyérmet talán a Lenny James és Robbie Gee által megformált piti fekete zálogosok, Vinnie és Sol viszik, nagydarab haverjukkal, Tyronnal együtt.
Ők voltak azok, akik egy üresen kongó fogadóirodába törtek be, mert nem néztek utána, várható-e aznap bevétel. Aztán mikor rájuk csukódott a golyóálló ajtó, inkább belelődöztek, mintsem lenyitották volna a kilincset. Biztos, ami biztos végső elkeseredésükben levették a maszkjukat, hogy a biztonsági kamera felvételei megkönnyítsék a nyomukba eredők dolgát. Ritchie-nél azonban nem feltétlenül mindig azok maradnak életben, akik aktívan formálják az eseményeket, és nem az nevet a végén, akire az elején számítunk.
Argo
Mondhatnánk, hogy Árpa Attila 2004-es filmje a magyar Blöff, de a vadkeleti film inkább csak megpróbálja jól-rosszul leutánozni Guy Ritchie megoldásait. Az eléggé zavaros, több szálon futó sztori azért lett nézhető és helyenként szórakoztató, mert a jól megválasztott szereplők kihozzák a suttyópoénokból is a legtöbbet. Tibi, „a kemény” és piti csapata mit sem tudnak arról, mibe keverednek, amikor a megbízásukat (hogy lopjanak el egy kincs nyomára vezető ókori naplót egy múzeumból) nemcsak hogy a maguk csetlő-botló módján végrehajtják, hanem tovább is gondolják a szerepüket.
Ez a „véletlenül belekeverednek a balekok a nagyok játszmáiba”- képlet klasszikus vígjátéki alaphelyzet, és itt is működik. Tibi és csapata – Psychó, Tyson, Bodri – ahogy kell, ott találják magukat hirtelen a nagypályán, ahol látszólag esélyük nincs, de valahogy mindig túlélik. Annyira, hogy a film második részében – tíz év múlva – ugyanúgy folytassák a keménykedést.
A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
Guy Ritchie korai filmjei (nevezzük első korszaknak) alapvetően a piti lúzer bűnözők vs. alvilági nagykutyák receptre épültek. Aztán kis hullámvölgy után (nevezzük Madonna-korszaknak) filmjei vizuális jegyeit megtartva próbált hol nagyobb (Sherlock Holmes), hol kisebb sikerrel (Artúr király) franchise-okat építgetni. A ravasz, az agy… bombaként robbant anno, eszméletlenül menő zenékkel, átgondolt és jellegzetes képi világgal és akciójelenetekkel, és töménytelen mennyiségű idézhető beszólással.
Nem könnyű kiválasztani, ki a legnagyobb balek a szereplőgárdából: a füves trió, amelynek tagjai annyira profin álcázzák magukat, hogy egy belőtt csajjal és egy zsák trágyával járkálnak az utcán. Vagy a két simlis, akik ellopják a régi fegyvereket egy kúriából, és hülyeségük végül igen komolyan befolyásolja a végkifejletet. Mindenesetre a kacifántos cselekmény során minden szál összegubancolódik, a balfékségek pedig a végsőkig katalizálják egymást.
