hvg.hu: Kétségkívül az itt és most felhangját teszi hozzá Fassbinder 1974-es társadalmi melodrámájához a migránsozós- sorosozós előválasztási politikai kampány. Amikor 2015-ben Erdélyből áttelepült Magyarországra, éppen a menekültellenes plakátkampány fogadta.  Ezek az  élmények is átszűrődnek az alakításában?

B.K.B.: Erdélyi  magyarként én is bevándorló vagyok,  egy másik országból érkeztem, másik kultúrából, itt próbálok érvényesülni, megélni. Ezzel együtt máshonnan, az elfogadás, a másság oldaláról közelítettem meg a szerepet. Szomorú, furcsa jelenségnek tartom, hogy több mint negyven évvel  a németországi bevándorló kérdés után Magyarország ott tart, hogy Soros György fotójával riogatja az embereket, ahelyett, hogy követendő példának tekintené a németeket a másság kezelésében, elfogadásában. A félelem megeszi a lelket lényegében két ember  találkozásáról szól. A marokkói vendégmunkás, Ali és a nála jóval idősebb német takarítónő, Emmi kíváncsiak egymásra. A nő felhívja magához a fiút egy kávéra, semmit nem akar tőle, csak beszélgetni. Mindketten rohadtul magányosak. A nő számára  arról árulkodik a fiú szeme, hogy megbízhat benne, ebből bontakozik ki a szerelem kettejük között. A környezetük kikezdi a kapcsolatukat. A találkozás, a helyzet megélése a fontos.

Bányai Kelemen Barna

Fazekas István

hvg.hu: Milyen külső kapaszkodókat keresett az arab férfi idegenségének az érzékeltetéséhez?

B.K.B.: Az egyetlen furcsaságot az jelentette, hogy olyan kultúrát igyekszem ábrázolni a színpadon, amiről keveset tudok. A szerepre készülve kommunikáltam itt élő arabokkal, próbáltam ellesni valamit az életükből, a személyiségükből. Azt tapasztaltam, hogy egyenesen néznek egymás szemébe, egy pillanatig sincs félrenézés, elnézés vagy mellébeszélés.

hvg.hu: Két éve csatlakozott Alföldi Róbert „ színészcsapatához”. Milyen új színeket, rétegeket hív elő a közös munka?

B.K.B.: Alföldi Róbert először a Bányavirágban látott, a Nemzeti igazgatójaként meghívta a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadását. Amikor partnert keresett Bánfalvi Eszter mellé a Makrancos Katába, eszébe jutottam. Azt hiszem, azóta gondolkodik bennem. Kronológiailag, emberábrázolásban is passzoló szerepeket bízott rám, Petruchio után Ionesco Makbettjében, a Volponéban, a  Hegedűs a háztetőnben, A félelem megeszi a lelket követően pedig a Salemi boszorkányokban Proctor szerepét. A terhelhetőségemet, a bíróképességemet is próbára teszi. A Volponéban például gyorspróba szerűen, háromszoros tempóval kellett játszanom. Ali szerepében minimális, visszafogott, figyelő játékkal kell hitelesnek lenni, cirádés poénos szövegek helyett a jelenlétre koncentrálni.

hvg.hu: Határon túli magyarként  nyilván hordozza magában az idegenség érzetét. Színészileg mit tud meríteni ebből az alapélményből?

B.K.B.: A darabból vett idézettel szólva, Ali megkívánja a kuszkuszt, mert kell valami otthoni, amibe bele lehet kapaszkodni. A gyökereket nagyon nehéz elengedni. Számomra az emberi kapcsolatok jelentik a gyökereket. Magyarországon valamiféle kiszolgáltatottságot érzek attól, hogy nem itt szocializálódtam. A bürokráciában  nehezen ismerem ki magam mindazzal együtt, hogy az ügyintézés jóval hatékonyabb, mint  Romániában.  Színészként viszont abszolút elkényeztetett helyzetben érzem magam.

hvg.hu: A szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának tagja. Az Ivanov próbái közben zajlott Jordán Tamás igazgatói meghurcoltatása, a közönség szimpátia tüntetése. Felmerült a menni vagy maradni kérdése?

B.K.B.: Azt gondoltam, hogy az utolsó leszek, aki elhagyja a süllyedő hajót. Elszántságot, elkötelezettséget vállaltam a szombathelyi társulat iránt, a végsőkig kitartottam volna Jordán Tamás mellett, a legtöbb amit tehettem az volt, hogy aláírásommal támogattam őt, mint a legmegfelelőbb embert a színház vezetésére. Dühítő érzés volt látni, hogy bizonyos emberek mit meg nem tettek volna azért, hogy ne ő legyen az igazgató. Utólag kiderült, hogy mint sok esetben, a személyes bosszúállások játszottak közre, amelyben  a hatalmon lévőknek van nagyobb mozgástere.

hvg.hu: Egykori anyaszínházában, Marosvásárhelyen is előfordultak hasonló helyzetek?

B.K.B.: Romániában a politika nem engedi meg magának, hogy ilyen mértékben beleszóljon a kulturális életbe. Vannak ilyen próbálkozások, de azok nem ennyire átláthatóan fekete- fehérek. Gáspárik Attila igazgatót is érték támadások, mindenféle vádakat próbáltak rábizonyítani,  még az antikorrupciós ügyészséget is ráküldték, de nem találtak semmi hibát a rendszerben. Az alpolgármester éppúgy támadta őt, kikérte magának, hogy magyar ember vezessen egy román kulturális intézményt, amit  a román állam támogat.

hvg.hu: Székely Csaba Bánya-trilógiája leleplező képet fest az öngyilkosságba, alkoholizmusba, korrupciós ügyekbe keveredő erdélyi magyarságról. A magyarországi szélsőjobb beáramlása az erdélyi átlagembereket is behálózta?

B.K.B.: Érdekes jelenség, hogy Erdély sokak szemében utópisztikus tündérországként él. Az erdélyi táj szépségei tényleg hordoznak valamiféle szakralitást, de az utópia mögött egy több száz éves takaródzás áll. Dicséretes hagyomány a kalotaszegi népviselet, a néptánc, de közben egye inkább teret kap az a vonal, hogy leromlanak, elporlanak, összedőlnek régi templomok, kúriák, kastélyok. Ugyanez érvényes az emberekre is. Kihalnak falvak, a lakosok kitelepednek, mert nem tudnak megélni.  Marosvásárhely is lassan lekerül a térképről, a busz és vasútjáratok minősége egyre rosszabb ahelyett, hogy fejlődés mutatkozna. Külső ellenséget, mumust  persze mindig könnyű találni. Azok, akik nem csak a hírekből, a médiából tájékozódnak, pontosan látják, hogy egy összetett folyamatról van szó, és nem a köztársasági elnököt vagy a sűrűn váltakozó miniszterelnököket kell hibáztatni.

hvg.hu: A nemzetáruló, hazaellenes retorika Erdélyben is működik a másként gondolkodókkal szemben?

B.K.B.: Úgy tűnik. Lassan én is a nemzetárulók közé tartozom. Egyes Facebook-kommentelők szerint ugyanis Alföldivel dolgozni bűn, a sátántól való.

Fazekas István

hvg.hu: Mi okozott nehézséget a magyar színházi mentalitás, működés elsajátításában?

B.K.B.: Szimpatikusnak tartom azt a módszert, hogy Magyarországon betartják a tíztől kettőig terjedő próbaidőszakot, amit közös megegyezéssel lehet meghosszabbítani. Erdélyben a színházak rendelkeznek úgymond a színészekkel. Nem tudjuk előre, hogy a következő évadban mit fogunk játszani. Bizonyára hozok magammal erős  színeket a román színjátszásból, ami abban nyilvánul meg, hogy  berobbanva játszunk, amiből vissza kell faragni. A magyar színészek ezzel szemben sokat kérdezősködnek és lassan építik fel a szerepet.

hvg.hu: A tehetség elég valuta ahhoz, hogy megvédje a macsó, szépfiú skatulyától, vagy azért nem árt olyan értő rendezők kezébe kerülni, aki ellene mennek a sztereotípiáknak?

B.K.B.: Mindig küzdöttem a skatulyázás ellen. Soha nem gondoltam  magamra szépfiúként, bár a szerepeimet tekintve, a Bánya- előadásokat leszámítva, Marosvásárhelyen ezt a vonalat képviseltem. Jobban szeretem a kisembert hozni. A hősökből is inkább az esendőséget akarom megmutatni, a kis szokásokat, tikkeket. Folyamatosan arra törekedtem, hogy ne ragadjak bele a kényelmes szerepkörbe. Magyarországon akarva- akaratlanul is van egy megfelelési kényszerem. És hiszek valamiféle pozitív tanításban a színészet által. Nem nagy szavakkal, gondolatokkal, hanem munkával. Ebben az irdatlanul elcsúszott világban fontosnak tartom a konkrét találkozásokat, beszélgetéseket. Hogy például el tudjam mondani az erdélyi barátomnak, hogy   tévesen gondolkodik a melegekről. A média, a tévécsatornák, a plakátok, a reklámok megfoghatatlan, hangzatos szövegeiből hiányzik a találkozás, a véleménycsere, a valódi kommunikáció.