Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
13 év alatt 21 "újkori" tehetségkutató futott a hazai kereskedelmi televíziókban – bátran állíthatjuk, hogy a formátum, melynek nagy része zenei műsor volt, óriási hatást gyakorolt a 2000-es évek hazai szórakoztatóiparára. Idén már csak az X-Faktor van a placcon, ám ennek ellenére, vagy éppen ezért érdemes áttekinteni az elmúlt csaknem másfél évtizedet. Az X-Faktor kreatív producere mellett egy versenyzőként és zsűritagként is érintett popénekest, egy popkultúra-szakértőt és egy zenei újságírót is kérdeztünk.
"Magyarországon az első ilyen tehetségkutató a 2003-2004-es évadban a Megasztár volt, amit Tóth Vera nyert meg", meséli Schiwert-Takács László, az RTL Klubon futó X-Faktor kreatív producere. "Azóta elég sok ilyen formátum megjárta Magyarországot, a Megasztárból hat volt, az X-Faktorból a hetedik évad megy. Volt ezeken felül négy Csillag születik, egy Got Talent, egy Voice, egy Rising Star és egy Star Academy."
De hogy tehetségkutatók-e ezek a televíziós műsorok valójában – ez időről időre vitatéma.
Schiwert-Takács szerint "a tehetségkutatás nevű spanyolviaszt" nem a magyar televíziózás és nem is Simon Cowell (az X Factor angol atyja – a szerk.) találta ki. A kreatív producer azt mondja, azért gondolja "csacskaságnak" ezeket dilemmákat, mert azoknak a művészeknek egy jelentős részét, akiken a jelenlegi középkorosztály és náluk idősebbek is felnőttek, ugyancsak tehetségkutató műsorokból ismerhették meg az emberek. Ki mit tud?-nak hívták ezeket, vagy Táncdalfesztiválnak. "Nyilván könnyű visszagondolni Koncz Zsuzsára, meg Kern Andrásra, de abban a tíz évadnyi műsorban elindultak több ezren, és abból nyolc-tíz ember lett, aki igazán meg tudott tapadni a szórakoztatóiparban".
Lévai Balázs producer, filmes, műsorvezető, popkultúra-szakértő ezt nem épp így gondolja: "Ezek nem zenei tehetségkutatók", mondja, "hanem hatalmas költségvetésből készülő televíziós showműsorok, amelyekben történetesen fiatalok énekelnek. Persze ez nem zárja ki tehetségek feltűnését, de az elsődleges cél ezekben a műsorokban a nézők képernyő előtt tartása. Minden, ami a műsorban történik, kizárólag ezt a célt szolgálja. Ráadásul az iszonyatos felhajtás, a drámai körítés, a kicentizett dramaturgia irreálissá teszi az énekesek valós megítélését, legtöbbjük sajnos az asztalnál meghalna. Mikor a végén lekapcsolják a villanyt és lebontják a díszleteket, legtöbbjük ott áll védtelenül az erdő közepén és fogalma sincs, merre induljon. Arra már nem kap forgatókönyvet."
"Míting van, utasítás nincs"
Nos igen, az X-Faktorral, a Megasztárral és társaikkal kapcsolatos egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy mi bennük a valóság és a szerkesztettség viszonya. Mennyire igazi történetek azok, amiket a műsorban látunk?
"Ez nem egy fikciós műfaj", szögezi le Schiwert-Takács, és hozzáteszi,
"a formátum sikerének egyik titka, hogy sosem nyúlnak bele kívülről".
Azt mondja, hogy a televízióban az a kegyetlen, egyben pedig az a sikeres televízióműsor titka, hogy "megmutatja a valóságot".
"Valós történetekből dolgozunk, de vannak keretek, szabályok. Az előválogatások után a kör leszűkül arra a pár száz emberre, akik már a mentorok elé állnak. Utóbbiak semmit nem tudnak a fellépőkről, ahogy a műsorokban látható gesztusaik vagy interakcióik sem úgy jönnek össze, hogy én a háttérből irányítom őket", meséli Schiwert-Takács. "Abban, hogy azt gondoljuk, minden mögött van valami, nagy szerepet játszik a múltunk hagyatéka, ráadásul az aktuális kor törekvései is arról szólnak, hogy nyúljunk bele mindenbe. A szerkesztői tudás és képesség kizárólag a megfelelő emberek kiválasztásában és a megfelelő helyzetek létrehozásában rejlik. Ez viszont ki van találva, de grammra."
"Mítingek vannak, de utasítások nincsenek", mondja Puskás Peti, aki a Megasztár 3. szériájában vált ismertté, ma pedig a klubokban és a fesztiválokon is sikeres The Biebers frontembere, idén pedig immár második alkalommal az X-Faktor mentora. "Megnézzük a külföldi adásokat, elemezzük, hogyan beszéljünk, hogyan foglaljunk össze valamit akár egy mondatban, meddig lehet elmenni, miből lehet szituációkat teremteni. Természetesen vannak helyzetek, amikor utólag lelkiismeret-furdalásom van, amikor azt érzem, hogy talán túllőttem a célon, de ha csak azt mondom, hogy igen vagy nem, az nem egy műsor."
Schiwert-Takács azt is mondja, "nulla olyan alkalom volt", amikor rákényszerített volna valakire valamilyen döntést. "Az előadó mondhatja azt, hogy ezt vagy azt nem szeretném elénekelni. Nekem csak vétójogom van – mondhatom azt dalokra, hogy ezt vagy azt nem szeretném, mert már hasonló típusú műsorban szerepelt, mert elcsépelt, vagy mert nem énekelhet mindenki hasonlókat. Ezt hívják szerkesztésnek. Volt olyan is, hogy valaki hisztizett, hogy valamit ki sem akar próbálni, amire én azt mondtam, hogy menj el az énektanároddal, próbáljátok ki a számot, és ha nem tetszik, akkor majd nem lesz. És sokszor végül annyira jól állt neki az a bizonyos dal, hogy őrjöngve, tapsolva üdvözült meg mindenki. De olyan is volt, hogy valaki bele akart állni egy dalba, amit én utáltam, aztán addig erőszakoskodtak, hogy azt mondtam: menjél, égjél porig vele, végül a közönség imádta, megőrültek érte. Én is tévedhetek – mondja a producer.
Egy tiltólista van nála, mondja, nem lehet előadókat, zenekarokat, vagy stílusokat szidni. "Kortárs költészetet is lehet kib*szott sz*rul csinálni és mulatós zenét is lehet nagyon jól", így Schiwert-Takács.
Itt "egy nagy dolog nagyobb fölfordulást csinál"
Azonban akárhonnan is nézzük, és akármit is gondolunk erről a formátumról, ezek a műsorok meghatározták, megváltoztatták, sőt bizonyos értelemben alapjaiban rengették meg a kétezres évek hazai könnyűkultúráját.
"Az elmúlt 10-15 év tévés tehetségkutatói inkább tévéműsorként voltak hatásosak, azt mutatták meg, hogy bárhol megbújhat egy nagy énekhang, lehet az a szomszédod is. Erre fel lehet építeni egy sokaknak izgalmasnak ható versenyt, amiben a fejlődés is megmutatható", ezt már Dömötör Endre, a Recorder magazin, az egyetlen hazai nyomtatott zenei lap főszerkesztője mondja. "A Megasztár előtt évekig nem volt erre profi műsor, akkor viszont egy-egy jó szereplőválogatással ez hirtelen érdekes tudott lenni, főleg mert a mainstream popzene a 2000-es évek elején borzasztó állapotban volt itthon."
Schiwert-Takács szerint a zenei piac átalakulása nyomán az történt, hogy többé már nem elsősorban a zene lett a termék, hanem az előadó.
"A zenéért a régi értelemben már nem lehetett annyi pénzt kapni, mint korábban, a bevétel jó ideje az élő koncertekből jön", mondja a televíziós. "A tehetségkutató műsorok szétrombolták a piacot, hiszen nyilvánvalóan nagyon nehéz azzal versenyezni, amit egy országosan nézett műsor a saját képernyőjével, a social media-felületeivel és a sajtójelenlétével nyújtani képes. Az addig ismert (leginkább pop) előadók egy része háttérbe szorult, mert nagyobb érdeklődés mutatkozott azokra az előadókra, akik ott a tévében majomkodtak. Sokan hőbörögtek, hogy na, jöttek ezek a senkik a sehonnan, de az mondjuk 10 év múlva derül majd ki, hogy ki az, aki állva marad, és ki az, aki nem. A műsorok mindenesetre jól megpörgették a piacot, és versenyhelyzetet hoztak létre. Főleg egy olyan kis országban, mint Magyarország, ahol egy nagy dolog nagyobb fölfordulást csinál."
Egy nagy lépés vagy sok kicsi?
Az is gyakori kérdés, hogy mi történik a műsorokban egy időre az érdeklődés homlokterébe kerülő kiscsillagokkal. Viszonylag kevesükből lett a tehetségkutatós mézeshetek után saját jogán is igazán fontos előadó. De egyáltalán elvárható-e ennél jobb arány?
Dömötör Endre szerint leginkább a túltermelés miatt lett kevés tehetségkutatósból igazán fontos előadó.
"Azoknak a korai megasztárosoknak volt a legnagyobb esélyük a karrierre, akik még úgy-ahogy légüres térbe érkeztek a 2000-es évek első felében, közepén"
– mondja.
"Minden sikeres előadó és zenekar bejár egy saját, természetes utat indulással, dalszerzéssel, koncertezéssel, lemezírással", mondja Lévai Balázs, "lépésről lépésre fejlődnek, az öt nézőtől az ötszázig, az ötszáztól az ötezerig. Ezt a folyamatot nem lehet átugrani, miközben ezek a show-k ezt hitetik el a győztesekkel. Ráadásul a tévéműsor nézője nem azonos a koncertjegy-vásárlóval".
Schiwert-Takács szerint "egy tehetségkutatóban megjelenni lehetőség, de kérdés, hogy hány olyan ember van, aki eljött az egyik ilyen műsorba, és utána a zenéből tud élni. De ott van például Oláh Gergő, aki Karancslapujtőről jött, ahol közmunkásként gereblyézett, most pedig már a zenéből tartja el magát. Senki ne mondja nekem, hogy ez nem egy karrier".
"Akiknek a volt tehetségkutatósok közül a műsor után egyáltalán összejött, azoknak is 7-8 év kellett ahhoz, hogy igazán sikeressé váljanak. Caramel a Lélekdonorral lépte meg azt a bizonyos szintet, Rúzsa Magdi is csupán az elmúlt 2-3 évben, a Lotfi Begivel közös munkái és a rádiós slágerei után vált igazán sikeressé, de Bocskor Bíborkának vagy nekem is évek kellettek ahhoz, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. A tehetségkutatóban szereplő tizenéves fiataloktól nem lehet elvárni, hogy pikpakk rájöjjenek, hogyan kell zenélni, hogyan kell karriert csinálni" – mondja Puskás Peti, aki több fronton is érintett a kérdésben.
És hogy mit hoz a jövő...
Lévai szerint "a helyes, éneklő fiatalokban mindig lesz fantázia", és Dömötör Endre is hasonlót mond: "Most lehet, hogy jobban mennek a főzős tehetségkutatók, de a zenések is visszatérhetnek majd. Pillanatnyilag látszólag minden szegmens kikutatva, de néhány év múlva ismét lesz bőven jól zenélő kisgyerek és jó hangú énekes."
Schiwert-Takács azt mondja, hogy az, ami az első évad X-Faktora után ment, azaz, hogy csináltak egy dupla telt házas Aréna-koncertet, most már nem menne – az újdonság varázsa elillant. Persze ha érdeklődés nem volna, a műsor már nem lenne a képernyőn. "Az X-Faktor esetében igen egyszerű piaci versenymodell létezik: nézik vagy nem nézik? Azt gondolom, az ilyen típusú zenés szórakoztatóipari, félig-tehetségkutató, félig-reality műsoroknak lesz relevanciájuk még egy jó ideig. Jön a fiatal, szegény, kétgyermekes fiú, és a szemünk előtt válik olyan előadóvá, akiért izgulsz, akinek a története magával ragad, akinek a produkciója érzelmeket vált ki belőled."
