hvg.hu: Bölcsészként végzett az ELTE-n, mégis elég későn jött ki az első kötete.

Szaniszló Judit: Az a vicces az egészben, hogy magyar, majd esztétika szakosként eltöltöttem az egyetemen 7-8 évet, csupa „irodalmi ember” között, de akkor még valahogy nem volt bennem a vágy, hogy írni akarok. Eléggé bezárkóztam: azt éreztem, hogy itt mindenki olyan okos, ezért én inkább csak csöndben figyelek. Persze voltak kivételek: Spiró György óráin eléggé aktív voltam, önkéntelenül feloldódtam.

hvg.hu: A blog nem ennek a bezárkózásnak az ellentételezéseként született? Hogy belül azért feszítette sok minden?

Sz. J.: Az is lehet. Az egyetem végén kezdtem el írni a blogot. Nem küldözgettem soha senkinek kéziratokat, ezek a szövegek ott voltak szabad felhasználásra. Egyszerűen kikívánkoztak belőlem. Az biztos, hogy azoknál az írásoknál, amelyek 2008-ban a Holmiban (2014-ben megszűnt irodalmi folyóirat – a szerk.) megjelentek, meg sem fordult a fejemben, hogy bárki élő irodalomként fogja olvasni őket. Az első publikációk után persze ez fokozatosan megváltozott. Bekapcsolt a belső moderáció, egyre inkább törekedtem egyfajta szerkesztettségre.

Fazekas István

Sz. J.: Én nem is próbálok úgy csinálni, mintha ez valaki másnak az élete lenne. Illetve de, viszont akkor is kilóg a lóláb: az én lábam. Vannak olyan írásaim, amelyek egy az egyben leírnak egy intim családi történést, hiába az egyes szám harmadik személy. Nekem ez a gyengeségem – ha ugyan ez nevezhető gyengeségnek –, hogy nem tudok elvonatkoztatni. Sokszor teljesen kirakom magam, szedjenek szét, másképp nem megy.

hvg.hu: Nem érezte sose tehernek azt, hogy ott áll meztelenül vadidegen emberek előtt?

Sz. J.: De, többször is. Eleinte, amíg csak a blog volt, nem fogtam fel, mit jelent az, hogy sokan olvasnak, mert sem nekem, sem az olvasóknak nem volt arcuk. Amikor egy beszélgetésen saját szövegeket kellett felolvasnom – korábbi írásokról volt szó, ezért már csak homályosan emlékeztem rájuk – olvasás közben szembesültem azzal, hogy talán túlzottan kitárulkozom olykor. Viszont azt hiszem, nem megy e nélkül – nekem nem. Ezáltal ugyan kikerülök a komfortzónámból, de amikor ilyen „durva” dolgokról írok, akkor valószínűleg a komfortzónámon belül sincs minden rendben. Talán az is benne van ebben a kitárulkozásban, hogy szeretném azt gondolni, ez másnak is gyógyító lehet. Nekem az. Legalábbis kevésbé elviselhetetlen. Abban sem vagyok amúgy biztos, hogy ezek durva dolgok. „Élni szar kicsit”, írtam valahol, és ebben szerintem az életöröm és a szorongás is benne van.

hvg.hu: Vezetett naplót gyerekkorában?

Sz. J.: Anyukám gyerekkora óta ír naplót, folyamatosan. Én ezt tudtam, és csomószor nekikezdtem, hogy majd én is. Kaptam hozzá gyönyörű keménykötésű bársonykönyveket. De 15-20 oldal után mindegyik napló kifulladt: felkeltem, nagyiéknál voltunk, hármast kaptam, stb. Azoknak a szövegeknek semmi közük ahhoz, ahogy később a blogot írtam.

hvg.hu: Jól tudom, hogy a blogírást édesapja halálakor kezdte?

Sz. J.: Nem, néhány évvel korábban. De amikor ő meghalt, annyi lenyomott emlék felszínre bukkant az utolsó napokban, hetekben, hogy azt éreztem, össze akarom őket gyűjteni, nem szabad elfelejtődniük. Teljesen váratlan dolgok, szagok, ízek, traumák is előjöttek a semmiből, új felismerések. Úgy látszik, hogy a halál előtti „megvilágosodást” néha nemcsak a haldokló éli át, hanem az is, aki ott van a haldokló közelében. Pont akkoriban hirdettek meg egy irodalmi pályázatot, ami, bár ez kicsit morbidnak hangzik, jó apropónak tűnt az írásra. Akkor ültem le először tudatosan „írást írni”.

hvg.hu: Édesapja a kötet több szövegének is főszereplője. Érezhetően fontos ez az apa-lánya kapcsolat.

Sz. J.: Apukám visszafogott, introvertált személyiség volt, minden, ami én nem vagyok. Az egyetemi bezárkózásomtól eltekintve én amúgy elég hangos tudok lenni kifelé. Talán azért is írtam róla sokat egy időben, mert az életben nem tudtam vele annyira megbeszélni a dolgokat. Az élete végén sok mindent tisztáztunk, fontos apróságokat, de a róla való írás nekem mindig is terápiás jellegű volt. Így tudtam rendbe tenni a vele való kapcsolatomat, mit ad isten, pont az élete vége felé.

hvg.hu: A „hivatásos irodalom” általi felfedezése Kornis Mihály nevéhez fűződik, aki véletlenül talált rá a blogra az interneten.

Sz. J.: Egészen szürreális volt a történet. Kaptam egy levelet Kornis Mihály aláírásával, amiről először azt hittem, hogy valaki meg akar tréfálni. Az állt benne, hogy fogalma sincs, ki vagyok, de tetszenek neki a szövegeim. Azt is hozzátette, hogy nem lepődne meg, ha Garaczi László vagy Parti Nagy Lajos rejtőzne Zetor Leila álneve mögött. Érdekes, hogy csupa férfire tippelt egyébként, persze lehet, hogy a blog direkten torzító elnevezése miatt (a blog neve combfiksz – a szerk.). Nem sokkal később kiderült, hogy tényleg Kornis Mihály írta a levelet.

Fazekas István

hvg.hu: Miért lett Zetor Leila, honnan jött ez  a név?

Sz. J.: Semmi különleges magyarázata nincs, valami abszurdat  akartam, ami egy kicsit vicces is, meg egy kicsit semmi értelme sincs. A combfikszet azért most már kicsit bánom.  Hiába van benne nyilvánvaló önirónia a ksz miatt, de ha ma kellene nevet adnom, eszembe sem jutna hasonló. A Zetor Leilát viszont ma is vállalom: egy traktor-márkát összekötni egy vadromantikus teleregényhez passzoló női névvel szerintem jó ötlet volt. Kornis egyébként a mai napig figyeli az interneten író fiatalokat, jó pár embert felfedezett már. A blogon található szövegeim később azután rajta keresztül jutottak el a Holmi szerkesztőihez, illetve a kulturpart.hu-hoz, ahol rendszeresen publikáltam.

hvg.hu: Mennyire változtatta meg az életét az utóbbi pár év?

Sz. J.: Meglehetősen. Azért persze ez nem egy hollywoodi történet, de mégis. És hát közben eltelt 16 év. Az a baj csak, hogy az a felelősség nélküli íráskényszer már a múlté, és nagyon hiányzik. Gyakran érzem azt valamivel kapcsolatban, hogy ezt egy blogban hamar megírnám, de ha irodalmi szövegről van szó, az más. Ráadásul új blogbejegyzések ma már ritkán születnek. Bekapcsol az öncenzúra, hogy most már akármit nem írhatok le. Azok a korábbi bájos esetlenségek, amik a korom miatt is megbocsáthatóak voltak, ma már nem azok. Most már csak jót írhatok, és néha úgy érzem, hogy annyira jót meg nem tudok. A díjak is bilincsbe verik az embert. Ugyanakkor – és most valószínűleg ellentmondásos leszek – kicsit zavar, hogy szinte mindig onnan indítanak, hogy én a blogger vagyok, aki nyomtatásban is megjelent. Egyrészt a könyvem nagy része nem a blogból ismert szöveg, másrészt pedig szerintem a blog elsősorban felület és nem műfaj. Ha az ember ír és tehetségesnek mutatkozik, akkor hadd legyen író, és ne blogger.

hvg.hu: Az eddigi szövegei mindig a saját életét, tapasztalatait dolgozták fel. Ki lehet vajon ebből lépni?

Sz. J.: Igen, ez az a pont, amikor megijedek, hogy mi van, ha nem tudok mást, mint magamat írni. Én nem tudok nem kitárulkozni a szövegeimben, pedig lehet, hogy ha tudnék egy kicsit meggyőzőbben rejtőzködni, könnyebben menne az írás. Van sok szövegtöredékem, de ezzel együtt nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek olyan nagyot írni, amilyet most szeretnék. Valahogy kísértenek ezek a családi motívumok: apukám, anyukám, a bátyám, az intim kapcsolatok ellentmondásosságai, a betegségek, a test és az élet dolgai, tehát az összes közhely, amivel persze tele van már a világirodalom. De hát miről írjon az ember, ha nem önmagáról?