Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
50 éve, 1967. március 6-án halt meg Kodály Zoltán. Igazi elismertsége, tisztelete, szeretete, sőt kultusza 1945 után érkezett el. Vajon viszonozta ezt a nagyfokú elismertséget? Milyen volt a kapcsolata a hatalommal? Megvalósult-e nagyszabású zenei nevelési programja?
Ahogy Dohnányi Ernő Szálasi Ferenc meghívásának tett eleget, és a filmkamerák előtt fogott kezet a nemzetvezetővel 1944 őszén, úgy a pályatárs Kodály Zoltán – Szekfű Gyulával közösen – a nemzetmentő Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal együtt vett részt Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke első fogadásán 1945 májusában. Ekkor még a korábban Amerikába menekült Bartók Béla volt az első számú értelmiségi Magyarországon, de nem sokkal később (1945. szeptember 26-án) bekövetkezett halála után ezt a pozíciót Kodály Zoltán örökölte, és mint kiemelkedő közéleti szereplő lett „utóda” a nemzetgyűlésben.
Ezt a helyet Kodály számára – Szent-Györgyi Alberthez hasonlóan – világhíre tette vitán felülivé, és miután Szent-Györgyi Albert 1947-ben emigrált, Kodály egyedül maradt. Világhírét mi sem mutatja jobban, mint a békekötés idején, 1946-ban tartott őszi nemzetközi körútja, amelynek állomása volt Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ezt 1948-ban követte egy angliai és svédországi útja.
Több nemzetközi jelentőséggel bíró tisztsége mutatta, hogy nem kizárólag zenei vonatkozású szerepet vitt, hanem utazó nagykövete és az értelmiséget reprezentáló személyisége volt hazájának. Elnöke volt a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság zenei szakosztályának, a Magyar–Román és a Magyar–Angol Társaságnak; találkozott Julian Huxley biológussal, az UNESCO vezetőjével. 1948 végén a nemzetközi Bartók-verseny zsűrijének vezetője volt, majd 1949-ben a magyar Chopin-bizottság elnöke.
Több értelmiségi nyilatkozatot is aláírt; a békekötés előtt a Magyar Művészeti Tanács kiáltvánnyal fordult a békekonferenciához, amit ő olvasott fel a rádióban 1946 szeptemberében, amelyben az értelmiség legjobbjainak háborúellenes magatartásáról beszélt, akik minden erejükkel tiltakoztak a gyilkosságok ellen, valamint arról, hogy sok magyar értelmiségi az új demokrácia oldalán áll. Békejobbot nyújtottak Románia felé is.
Kodály már 1945 elején, Budapest ostroma után a magyar demokrácia mellé állt, minden pártpolitikai elköteleződés nélkül. Az 1945. április 13-án megalakult Magyar Zeneművészek Szabadszervezetének elnöke lett. Maga vezényelte a Psalmus Hungaricust egy Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékére rendezett operaházi esten 1945 júniusában. 1945 augusztusában sebesült jugoszláv partizánok előtt tartott népzenei koncertet, 1946 júniusában megjelent a munkásénekkarok versenyén is.
Az értelmiség bizalommal fordult Kodály felé: 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia tisztújító közgyűlése egyhangúan őt választotta meg elnökének. A demokratikus köztársaság vezetői is szövetségesüknek tekintették. A Nemzeti Főtanács a Magyar Művészeti Tanács elnökévé nevezte ki már 1945. január 15-én. 1946-ban március 15-ét a Háry János című daljátékának bemutatójával ünnepelték az Operaházban.
Elismerések sorozatával honorálták magatartását. 1947. április 4-e alkalmából megkapta a Szabadság Érdemrendet. 65 évesen Kecskemét díszpolgárává választották. Kodály díszhangversenyt adott a Székesfővárosi Zenekar tiszteletére, ahol a miniszterelnök és a kultuszminiszter is megjelent, továbbá a Magyar Érdemrend nagykeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. A harmadik kitüntetése a Kossuth-díj első fokozata volt 1948. március 15-e alkalmából. Ehhez járult, hogy az ünnepi díszelőadáson mutatták be Balázs Bélával közösen szerzett négyfelvonásos daljátékát, a Czinka Pannát a Nemzeti Színházban. Kodály elérte közéleti pályájának csúcsát.
1948 vége aztán zeneoktatási módszere megvalósulásának lehetőségét villantotta fel számára. Létrejött a Bartók Béla Szövetség az ország valamennyi énekkarának és nem hivatalos zenekarának szervezete, amely 600 férfi, női és vegyeskart, 600 ifjúsági énekkart, 200 zenekart, összesen 60 000 embert tömörített, így ezzel a kórusmuzsika szakszerű irányítása egy kézbe került. Egyben a zeneműkiadás és kottaellátás is az új szervezet hatásköre lett.
Tiszteletbeli elnöke Kodály Zoltán lett, és az ő tanítványai irányították a szervezetet. 1949. október 11-én a Magyar Zeneművészeti Szövetség díszelnökének is megválasztották. Eközben a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának 1948. február 10-i zenei határozata olyan zeneszerzőket vádolt meg formalizmussal és kozmopolitizmussal, mint Sosztakovics, Prokofjev és Hacsaturján; és a klasszikus hagyományon, a népzenén, a vokális műfajokon alapuló zenei életet, a néppel kapcsolatot tartó követelményeket fogalmazott meg. Ez is Kodály művészete és pedagógiai elmélete számára biztosított zöld utat.
Ráadásul sikerült Bartók Béla művészetének egy részét is átmenteni, ahogy ezt Mihály András, az operaház „főtitkára” megfogalmazta a Szabad Népben a tézis – antitézis – szintézis hármas felhasználásával. Eszerint Bartók klasszikus népi gyökerű életműve a haladó művész harcát mutatja be a burzsoázia zavarossága és talajtalansága ellen. Az eszmény a tömegdal, amely népszerűvé teszi a tömegek között a művészetet. Ettől idegen a németes, indulószerű zene és az amerikai jazz, amely tánciskolákban lopta be magát a gyanútlan fiatalok fülébe. A tömegdal – zárta a fejtegetését Mihály – viszont kapcsolódik a szovjet zenéhez, amely népi gyökerű és hajlékonyan kezelt rövidségében is nagyvonalú zenét nyújt.
Kodály Zoltánnak tehát a hatalomtól való távolságtartásával, szuverenitásának megőrzésével sikerült zenepedagógiai programját nem egyszerűen átmentenie, hanem megvalósítania az ötvenes években.
A szerző a Politikatörténeti Intézet munkatársa.
| Shuschny Aurél interjúja Kodály Zoltánnal az 1945. májusi Képes Világban |
(Megkérdezzük, hogyan határozza meg programját?) – Azoknak akarok zenekultúrát adni, akik eddig legfeljebb rádión át és minden irányítás nélkül hallgattak komolyzenét. Elsősorban a munkásságra gondolok. Sem az Operaház, sem pedig a koncertterem nem lehet a kiváltságosak, a bérlők kis kasztjának kisajátított tulajdona. Lehetővé kell tenni, hogy a munkás is eljöhessen az operaelőadásra, hangversenyre. Ha pedig ez a mai közlekedési nehézségek miatt nem lehetséges, akkor nekünk kell művészekkel, zenekarral felkeresnünk a gyárakat, üzemeket. Célom a dolgozók minél szélesebb rétegeit bekapcsolni a muzsikába, akár mint műértő hallgatót, akár mint aktív zenészt. Zenei szemináriumokat tervezek, ahol a legkiválóbb előadók elemeznék, mutatnák be a zeneirodalom legjelentősebb alkotásait. Ha aztán a munkás megkapta a megfelelő alapot, ízlése gyorsan fejlődik. Ha egy ideig csak jót és nívósat fog hallgatni, hamarosan megtanul szelektálni és már csak az értékest fogadja el. Programom ez – és ezt minden rendelkezésemre álló módon és a legnagyobb nehézségeken keresztül is véghez akarom és véghez fogom vinni, – minél több jó munkáselőadást, minél olcsóbb helyárakkal! Az építő és újraépítő munka leginkább a munkásosztályra nehezedik, ezért rendkívül fontosnak tartom, hogy közben megfelelő szórakozásban legyen része: olyan szórakozásban, mely pihentet, üdít és – tanít! (Kodály Zoltán véleményét tudakoljuk a falusi zenekultúráról.) – Ezzel a század elejéig senki sem törődött, pedig érdemes a kérdéssel komolyan foglalkozni. A falunak külön zenekultúrája van, igen; dallama és üteme elkülönül a város zenéjétől. De a két muzsika összefogására már megtettük az első lépést. A most elpusztult népdal-anyagból komponált művek az első hidakat jelentik a zene e két hajtása között. A falu dallamvilágát felhasználó kompozíciók a magyar táj százfajta fényét és színét idézik szivárványszerűen. Keletiek, de közeli rokonok Európával, hiszen formaviláguk kivétel nélkül nyugati. „Egyik kezünket még a tatár, votják, cseremisz fogja, a másikat Bach és Palestrina” – írta egyik zeneszerzőnk a húszas évek elején. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája között híd lenni, s talán mind a kettővel összefüggő szárazföld?” Nos: ez a feladatunk! (Itt hirtelen félbeszakítja saját magát.) Látja, mégis „nyilatkoztam” – mondja mosolyogva. – Hiába. Ezek a tervek évekig érlelődtek bennem és valahogy kikívánkoztak belőlem. |
