hvg.hu: Az Inkognitó a hétköznapok apróságain keresztül képes egészen otthonossá tenni a kívülálló számára is egy transznemű személy érzéseit. Most, hogy hét év után újra kiadták, újraolvasta a szöveget?

K. T. N.: Nem. Az Inkognitót nyolc évvel ezelőtt lezártam, és az újrakiadás kedvéért sem szerettem volna átdolgozni. Nem tökéletes regény, látom a hibáit, alighanem most jobban meg is tudnám írni, ez a sztori mégis így kerek egész. Akkor erre voltam képes, ezt most is vállalom.

hvg.hu: S ha az identitáskonfliktusokra gondol, azt a korszakát már lezárta?

K. T. N.: Nem hiszem, hogy az identitásproblémákat le lehet zárni. Az ember örökké vívódik, keresgél, mindig lesznek megoldásra váró problémái. A könyv írásának időszaka, a kétezres évek második fele mindenesetre életem mélypontja volt. Nem értettem magamat, nem találtam a helyemet, nem tudtam elfogadni a saját transzneműségemet. Rengeteg tévedés után az mentett meg, hogy kitaláltam: könyvet írok. Megpróbáltam az irodalmon keresztül szembe nézni önmagammal.

hvg.hu: És működött az írásterápia?

K. T. N.: Segített. Az azóta eltelt idő pedig végképp megerősített abban, hogy az írás révén milyen sokat tanulhatunk önmagunkról. A szöveggel történő munka, a javítás, az újraírás, a kitörlés bizonyos értelemben önreflexió, a saját gondolkodásunk ellenőrzése. S ha a szövegnek olyan személyes tétje van, mint amilyen az Inkognitó esetén nálam volt, akkor elmondhatom, nemcsak az íráson dolgoztam, hanem önmagamon is. Vagyis tisztult a kép, de nem lett szebb.

Tóth Zsófi

hvg.hu: Ezt hogy érti?

K. T. N.: Egyszerűen elfogadtam, hogy az ismerőseim, a barátaim többsége soha nem fog úgy tekinteni rám, ahogy én azt szeretném. Beláttam, hogy valami örökös befejezetlenségben és tökéletlenségben kell élnem. Kettős érzéseim vannak. Egyrészt nap mint nap tapasztalom, hogy meg tudom érteni, és bizonyos értelemben át is tudom élni a férfi és a női tapasztalatokat is. Másrészt viszont ki is vagyok zárva a valódi férfi és női tapasztalatokból. Sokszor érzem úgy, mintha nem is a világban élnék, hanem mellette, mert az igazán húsba vágó problémákat csak a nők és a férfiak érzik át, én nem. Szóval egyszerre vannak felszabadító és melankolikus élményeim. Mindebből megpróbálom a legtöbbet kihozni azzal, hogy folyamatosan reflektálok a nemek közötti átjárásra, valamennyire tudatosan mozogva ebben a szürke zónában.

hvg.hu: Számomra úgy tűnik, hogy a transzneműség sokkal inkább látható, mint korábban bármikor. Trendi témának is tartják sokan...

K. T. N.: Most minden sokkal jobban látható. A transzneműség is ilyen, hihetetlen indulatok keletkeztek a jelenség körül. A politikai jobboldal számára ez már-már az európai kultúra széthullásának szimbóluma, de a radikális feministák is erősen kritizálják a transz-identitáspolitikai mozgalmakat, sokan közülük azt is megkérdőjelezik, hogy létezik-e egyáltalán transznemű tapasztalat. Erről órákig lehetne beszélgetni, de az talán nem véletlen, hogy a transzneműek körében kiugróan magas az aránya az öngyilkossági kísérleteknek. Vagyis a létállapot, amit egyesek tagadnak, kifiguráznak, a pusztulás hírnökének tekintenek, az a transzneműek számára a kegyetlen valóság, amit valahogyan fel kell dolgozni. Még most is havonta-kéthavonta keresnek meg fiatalok, szülők, tanárok – tanácsot kérnek.  Nekem is közel tíz év telt el az életemből katatón állapotban, pengeélen táncolva. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy a transzneműségem miatt íróként nagyobb figyelem vesz körül. Azoknak azonban továbbra is különösen nehéz, akik nem budapesti vagy nagyvárosi környezetben nőnek fel. Az ország nagy részén egy transznemű minden, csak nem divatos vagy trendi. Mindez persze érthető: Magyarországon az embereknek, különösen a leszakadó vidéki régiókban elő embereknek van elég bajuk, nem várható el tőlük, hogy a transzjogokért aggódjanak.

hvg.hu: Valahogy úgy, ahogy a Budapest Pride megnyitóbeszédében mondta 2016-ban: „Állunk a kis bástyáinkon, és hangosan kiabálunk egymásnak. Mindenkinek megvannak a maga sérelmei, de mindenki csak a saját sérelmeit ismeri, mindenkinek csak a sajátja fáj.”

K. T. N.: Igen, amikor az embernek fájni kezd valami, akkor talán a legjobb, ha azokra gondol, akiknek még jobban fáj. Közel két évig dolgoztam kamaszokkal futballedzőként Pécsbányán. Ott koncentráltan szembesültem azokkal a szociális problémákkal, amelyekről addig csak az egyetemen tanultam, a médiában olvastam, vagy az ország különböző helyein járva érzékeltem azokat. Persze, az identitásproblémák is iszonyú súlyként tudnak ránehezedni az emberre, de az az intézményesített, a társadalmi struktúrából fakadó reménytelenség, a hátrányos helyzetek olyan összeadódása, amivel Pécsbányán találkoztam, szíven ütött. Szokták emlegetni a rendszerváltás veszteseit. Az igazi vesztesek az ő gyerekeik, akik mostanában kamaszodnak, épp átlépnek a felnőttek világába. Az ő valóságképüknek semmi köze sincs ahhoz a horizonthoz, amit mondjuk egy középosztálybeli fiatal lát maga előtt. Iszonyú nihilizmus és keserűség van bennük, ezek a tinédzserek olyan fanyar beletörődéssel beszéltek a környezetükben tapasztalt negatív dolgokról, legyen az a gyermekkereskedelem vagy a börtönök világa, ami számomra felfoghatatlan volt.

hvg.hu: Az identitáskérdések helyét átvették a társadalmi problémák?

K. T. N.: Nagyon szimpatikus volt, amiről Röhrig Géza beszélt decemberben egy pécsi fellépése során. Azt mondta, őt is zavarja, hogy Magyarországon van antiszemitizmus, de sajnos vannak most ennél súlyosabb problémák is. Úgy gondolom, ebben a kijelentésben nem a méricskélés a lényeg, hanem a gesztus, hogy nemcsak magunkért, a saját sorstársainkért kell kiállnunk, hanem másokért is. S persze a szociális érzékenységemben van egy erős személyes szál is. Az utóbbi időben hirtelen elég sok minden emlékeztet arra, hogy egy lakótelepről jövök, alsó-középosztálybeli, munkásszülők gyermekeként. Kamaszkoromban, a kilencvenes évek közepén minden vágyam az volt, hogy kiszakadjak abból a közegből, a rendszerváltó liberális értelmiség tagjai számomra emberileg és intellektuálisan is példát mutattak. S közben folyamatosan láttam egy másik nézőpontot is. Hogy mennyire eltér egymástól az, ahogyan a baloldali-liberális véleményformálók – értelmiségiek, publicisták, politikusok –, illetve az úgynevezett „tömeg” látja és feldolgozza a különböző társadalmi folyamatokat, jelenségeket.

Tóth Zsófi

hvg.hu: Ez azért valahol természetes is, nem?

K. T. N.: Persze, a véleményformálók a társadalmi problémákat főként elméleti, ideológiai kérdésekként látják, és ebből a szempontból vizsgálják. Ez a dolguk. Az viszont szerintem hiba, hogy nem vették észre, a mindennapok valóságában ezek az elméletek, az embereket nyomasztó problémákra adott válaszok életszerűtlenek. Én legalábbis szinte minden alkalommal ilyen vélekedésekkel találkoztam, amint kiléptem az értelmiségi, felső-középosztálybeli zónából. „Jöjjenek ide, és nézzék meg, mi van itt” – nem is tudom, hányszor hallottam ehhez hasonló kijelentéseket. Nem hinném egyébként, hogy a liberális vagy baloldali válaszok eleve tévesek lennének. A feladat inkább az lett volna, hogy megtaláljuk azokat a liberális vagy baloldali válaszokat, amelyek működőképesek és jelentenek is valamit a „tömeg” számára. Tisztában vagyok azzal, hogy az ország feudális-tekintélyelvű hagyományai vagy a demagóg szélsőjobboldal gátlástalansága miatt ez iszonyú nehéz kihívás, de legalább meg lehetett volna próbálni. Elvégre ez a politika feladata. S éppen ez az pont, ahol könnyen szétcsúsznak a dolgok: nem azonos az értelmiségiek és a politikusok szerepe, mások az eszközeik, más a felelősségük. Nem tudnám pontosan definiálni sem a „baloldali-liberális véleményformálók” körét, sem a „tömeget”, egyik sem homogén csoport. Ráadásul ebben a koordinátarendszerben nem szerepelnek az elmúlt tíz évben színre lépő mozgalmak (lokális csoportok, zöld szervezetek, újbaloldali aktivisták, progresszív politikai pártok), amelyeket sokkal inkább jellemez a társadalmi érzékenység és a szolidaritás az elnyomott, kirekesztett csoportokkal szemben. A hozzáállásuk is gyakorlatiasabbnak tűnik, csak éppen forráshiányosak, ebből következően a hatókörük viszonylag csekély, s főleg a felső-középosztály, illetve az értelmiség tagjaira korlátozódik. És ami a legfontosabb: igazságtalan lenne csak a baloldaliak és liberálisok nyakába varrni azt, hogy ennyire szétroncsolódott a társadalom, ebben a jobboldalnak iszonyú felelőssége van, s akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Számomra mégis mindennek az az alapja, hogy szembenézünk a hibáinkkal, és keressük a saját megoldásainkat.

Olvasom azokat a publicisztikákat, amelyek „lebunkózzák” az embereket, akik a „sorozatfüggőkön” élcelődnek. Sajnálom, de nekem ilyenkor kinyílik a bicska a zsebemben. Amióta élek, rendszeresen szembesülök azzal az attitűddel, hogy proli szokás, ha szereted a focit vagy a metált, ha nem olvastad „ezt”, miközben „azt” meg olvastad, ha bemész egy bevásárlóközpontba, ha autóval közlekedsz. Másrészt viszont ez az értelmiségi világ az egyetlen olyan közösség, amely feltétel nélkül befogadott transzneműként, és ez számomra a méltósággal végigküzdhető élet egyetlen lehetőségét jelentette, és jelenti ma is. De „pécsbányai” szempontból ez teljesen érdektelen.

hvg.hu: Ott szigorú farkastörvények uralkodnak?

K. T. N.: Semmi esetre sem szeretném romantizálni a társadalom perifériáján élő embereket. Az Aludnod kellene nyomorúságban élő, frusztrált szereplőiről nem mondhatni, hogy idealizáltak lennének, őket is a valóságból, gyermekkori élményekből gyúrtam. S hosszan tudnám sorolni a példákat arra, hogy mennyi tudatlansággal vagy „bunkósággal” találkoztam Pécsbányán – mint ahogy legalább ennyi meghatóan őszinte megnyilvánulással és jóra való törekvéssel is. Két kemény év volt, aminek a végére sok mindent megértettem. Legfőképpen azt, hogy mindenkinek érvényes a perspektívája.

Érthető, ha egy cigánygyerek már tizennégy éves korában világosan látja, hogy hol a helye, hogy soha nem lesz teljes jogú tagja a társadalomnak – mint ahogy azt is majdhogynem tehetetlenül kénytelen végignézni az ember, hogy egy tizenéves hogyan ad, a saját tapasztalatai alapján ráadásul teljesen logikusan, rasszista magyarázatot az őt körülvevő világra. Ezzel együtt ugyanezek a gyerekek bármikor egymás bajtársaivá válnak, ha erre van szükség, mert érzik, hogy együvé tartoznak. Ebben nincs semmi racionalitás, a kívülállók számára mindez teljesen értelmezhetetlen, nem működnek a szokásos magyarázósémák és fogalmak.

hvg.hu: Hogyan lehetne közelíteni egymáshoz ezeket a világokat?

K. T. N.: Tudom, hogy ez naivan hangzik, de valahogy meg kellene ismerni egymást. Hihetetlen, hogy milyen párhuzamos univerzumok alakultak ki ebben az országban, ami együtt jár a valóságérzékelés eltorzulásával is. Mostanában egyre gyakrabban eszembe jut egy családi történet. Tizenegy éves voltam, amikor az osztályfőnököm eljött hozzánk családlátogatásra. Apám öntudatos prolinak tartotta magát, lenézte az „ingyenélő”, „nyári szünetben nem dolgozó” tanárokat. Olyannyira, hogy tüntetőleg nem öltözött föl, alsónadrágban és atlétatrikóban fogadta az osztályfőnököt. Rezzenéstelen arccal beszélgettek egy órán keresztül. Hihetetlenül szégyelltem magam. Eldöntöttem, hogy olyan akarok lenni, mint az osztályfőnök, de bármi lett belőlem, valamennyire az apám is maradtam.