A kasztráció persze nemcsak a sztárstátusz előfeltétele volt, hanem egy nagyon kemény, színpadon kívül csupa megpróbáltatással teli, megalázó élethelyzet velejárója is. A legtöbb kasztrált énekes előadói pályája befejeztével meg is halt, életük – hacsak nem voltak a kor Bowie-jai – leginkább a magányé és a depresszióé volt.

A kasztráltak művészi örökébe a XX. századtól a kontratenorok léptek, akik immár nem műtéttel megváltoztatott fiziológiai helyzetükből, hanem sajátos hangfekvésükből adódóan lettek közkedvelt előadók.

A legismertebb, még gyermekkorában kasztrált énekes a Farinelli néven futó Carlo Maria Broschi volt, akiről kiváló életrajzi film is készült Beatles-formátumú sikoltozással és szapora női elalélással körítve.

Nevezett úr a 18. századi Angliában például annyira sikeres volt, hogy magát a nagy Handelt állította egészen más pályára. Kasztráltunk Londonba érkezéséig ugyanis a kiváló zeneszerző egy rivális operatársulatot üzemeltetett, amit Farinelli egymaga döntött be, így Handel kénytelen volt átnyergelni az oratóriumok színpadára. Az karizmatikus énekes később királyok és császárok bizalmasa lett, VI. Ferdinándot még politikájának irányváltásaiban is hatása alatt tartotta a kor gigantikus popsztárjaként, míg V. Fülöp spanyol királyt simán meggyógyította énekével a legendák szerint.

Az utolsó – Vatikánban tevékenykedő – kasztrált énekes Alessandro Moreschi volt, akinek fennmaradtak felvételei is, igaz, emezek tanúsága szerint nem volt annyira szórakoztató előadó, mint korábbi pályatársai. Emitt egy albumnyi felvételébe is belehallgathatunk:

A furcsa művészeti örökséget továbbvivő kontratenorok egyáltalán nem kasztrált-imitátorok, hanem csupán olyan előadók, akik a korábban kasztrált zeneirodalomnak aposztrofált műveket is elő tudják adni. Néhány évtizeddel ezelőtt még sokan tartózkodóan fogadták őket, annyira szokatlan volt a hangjuk, manapság azonban a legnépszerűbb énekesek közé tartoznak, sokan közülük valódi popsztár-státuszba kerültek újra.

A kontratenorok, akik egykor csupán katedrálisok kórusaiban kaphattak helyet, mára az operaszínpadokon is szívesen látott vendégek. Nemcsak azért, mert így az eredetileg férfiaknak írott szoprán szerepek újra férfiak előadásában láthatóak és hallhatóak, hanem azért is, mert hangjuk különös minőségével hasonlóképpen varázsolják el a mai közönséget, mint ahogy a kasztráltak nyűgözték le a 17–18. századi operarajongókat.

Philip Jaroussky – aki kirobbanó sikerű fellépést pipálhatott ki pár éve a Zeneakadémián – sokat tett a kontratenorokat csodabogárnak tartó szemlélet háttérbe szorításáért. Ő is kritizálja a "duplaneműséget" sugalló értelmezéseket, s amikor legutóbbi magyarországi koncertje után a kontratenorság lényegéről kérdezték, azt mondta, hogy konratenornak lenni körülbelül annyi, hogy talán egy kicsit gyereknek kellene maradnunk.

"Azt is szokták mondani – folytatta –, hogy ez a hang közelebb van az éghez, így egy álmodozó alkatnak megfelelő hangfaj. Olyan álmodozóé, aki nem nőtt fel, hogy megóvja magát az élet csalódásaitól."

Definíciónak elégedjünk meg ennyivel, azzal meg főleg, hogy mindezt most pénteken letesztelhetjük Michael Chance-en a Zeneakadémián.

Az, hogy Chance brit, nem véletlen. A hagyomány szerint a kontratenorok, vagyis a fejhangon, falzett technikával éneklő férfi énekesek elsősorban Anglia katedrálisainak zeneéletében játszottak fontos szerepet már a reneszánsztól kezdve, s onnan terjedt át a tradíció a kontinensre. Bár a szigetország énekegyütteseiben valóban fontosak voltak a magas szólamokat éneklő férfiak, korántsem igaz, hogy Európa más nagyvárosainak katedráliskórusaiból hiányoztak volna a korábbi évszázadokban.

Amiben ugyanakkor Anglia biztosan meghatározó szerepet játszott, az a kontratenor hangfaj 20. századi újrafelfedezése és népszerűsítése, amely elképzelhetetlen lett volna a pályáját a Canterbury katedrális énekeseként kezdő Alfred Deller nélkül.

Dellernek köszönhető, hogy a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől fogva mind többen vállalkoztak arra, hogy kontratenor szólistaként lépjenek fel, elsősorban templomi és koncerttermi hangversenyeken. Aztán hogy az operaszínpadon csak a hetvenes-nyolcvanas években bukkantak fel, az részben annak is köszönhető, hogy Deller egyáltalán nem volt "színész alkat".

A következő generációk persze már nem ódzkodtak attól, hogy jelmezbe bújjanak, de színészi játékát, zenei tehetségét, illetve hangi adottságait tekintve egyaránt kiemelkedik a mezőnyből az a péntek este hozzánk látogató, színésznek is elég jó, ráadásul Grammy-díjat is magáénak mondható úr, akit Michael Chance-nek hívnak.

A nem is annyira hűvös brit úr – aki koncertje után beszélgetni is fog a nézőkkel, illetve vallászenei kurzust is tart jövő héten az akadémia hallgatóinak – nem akárki, ő az angol nyelvű barokk vokális repertoár egyedülálló művelője és hovatovább négy évtizede a nemzetközi zenei élet olyan szereplője, akinek nevéhez legendás felvételek fűződnek: John Eliot Gardiner produkcióinak egyik állandó szólistájaként közreműködött például Bach kantátáiban, passióiban, h-moll miséjében, Monteverdi- és Händel-operákban.

Emellett olyan más nagyságokkal dolgozott együtt, mint Trevor Pinnock, Franz Brüggen, Ton Koopman és Nicholas McGegan. Ritka alkalom, intim és személyes közegben csodálhatjuk meg költészetet és zenét elválaszthatatlan egységbe olvasztó különleges világát, amelyben a főszerepet a tíz év híján négyszáz esztendeje elhunyt reneszánsz lantos dalszerző, John Dowland, és a más irányból, de hasonló területre érkezett romantikus zeneszerző, Franz Schubert alakítja.

Valódi zenei mixtúrát hallhatunk tehát pénteken, lesz múltidézés és újkeresés, javíthatatlan romantika és konok jövőbenézés, és persze, minek tagadnánk: valódi, extrém képességek bemutatója is.