Cold open

Már az egyik első montázsnál érezhető volt, hogy az Orange Is the New Black lesz az a sorozat, amire nem is annyira titkon éhezett már a 2013-ra igazi ínyenccé váló sorozatrajongó-tömeg. Egy szőke, kékszemű, jómódú nőt látunk midenféle kádakban, luxusfürdőkben ejtőzni, aztán jön a durva váltás, ahogy a vágás után már a börtönben zuhanyzó és az emlékeibe menekülő nőt keményen kitessékeli a minden sztereotípiát megtestesítő, nagydarab, fekete, női rab. Mintha csak azt üzennék a készítők: "üdvözlünk, itt minden előítéleteddel szembesítünk, de ne aggódj, együtt nevetünk majd magunkon".

Az Orange Is the New Black beletrafált az akkori közhangulatba. A sorozatmezőny egyre telítettebb lett, és bár több széria épp csúcsidőszakát élte, egyre elszaporodtak az ismerős, unalmas megoldások. Olyan volt, mintha az amerikai sorozatipar azután, hogy a negatív hősöket állította a legjobb drámák középpontjába, megtorpant volna az újabb előrelépés, a még bátrabb határsértés előtt.

Ebben az időszakban a hamar kritikuskedvenccé váló, de egy idő után csak örök ígéretként feledésbe merülő sorozat, a Weeds (Nancy ül a fűben) ötletgazdája (és pár rész erejéig a Gilmore Girls és a Jóbarátok írója), Jenji Kohan épp új tervét mutatta be az HBO-nak, a Showtime-nak és a Netflixnek. Utóbbi azzal nyerte meg magának Kohant, hogy szokatlan módon pilot nélkül berendelték az első évadot, és teljes mellszélességel támogatták pénzügyileg a forgatást. Hogy mit mondhatott Kohan, ami ennyire meggyőzte a döntéshozókat, soha nem derül ki, de azt maga is elismerte, hogy kicisit csalnia kellett az első évaddal.

Netflix

Ha ugyanis a valós tervét vázolja fel (egy női börtönben játszódó dráma, amely erősen politikus lesz, tele a rasszizmust, feminizmust érintő témákkal, társadalomkritikával, homoszexuális vagy transznemű nőkkel, időskori problémákkal), azt a még mindig sokszor prűd gyártók úgyis kockázatosnak ítélték volna. Ehelyett bedobta - saját szavaival élve - a trójai falovat: a börtön színes és nem épp píszí kavalkádjába bevezető Piper Kermant (azaz az őt játszó Taylor Schillinget), a New York-i, menő, gazdag, látszólag problémamentes életet élő szépséget.

Piper Kerman saját élményeken alapuló könyve (amely a női börtönök világát szubjektív szemszögből mutatja be) volt az Orange alapja, de Kohan és írótárasai az elejétől fogva laza adaptációban gondolkodtak, és folyamatosan távolodtak el Piper karakterétől és a könyvtől is.

Pilot

Az első évad hatalmas sikerrel debütált, a Netflixet mint gyártót ekkor ismerte meg igazán a szélesebb közönség. Ez lett a másik Netflix-csúcsszéria, a House of Cards kisebb költségvetésű, de emberibb párja.

Perszel lehet azon vitatkozni, hogy mennyire segítette az Orange sikerét, hogy egyből végig lehetett nézni, nem kellett heteket várni az új részekre, utólag ez már teljesen lényegtelennek tűnik. Az Orange végre a képünkbe vágta jelenkori társadalmunk minden álszentségét és visszásságát, és mindezt kegyetlenül fekete humorral vegyítette.

Az első évad főként még a Piper Chapmanre keresztelt főhősről, az ő beilleszkedéséről, múltjáról szólt, de már ekkor érezhető volt, hogy Kohan nagyobbat álmodott. Addig sorozatokban alig látott típusú mellékszereplőket (idős, mogorva kínai nő? transznemű hős? orosz bevándorló? latin és fekete női bandák? mi ez itt, tejóég?) kezdett egyre inkább az előtérbe tolni. Az Orange így a második évadtól kezdve már nyíltan nem Piperre épült, hanem a sorozatok világában bátor húzással évadonként 10-15 karakterrel is mélyeben foglalkozott.

Ami pedig már csak hab volt a tortán: az írói csapat nem akart azzal az egyszerű eszközzel élni, hogy a börtön lakóit jókra és rosszakra osztja. A szereplők múltját bemutató flashbackeknek köszönhetően volt, akiről csak sok-sok rész után derült ki, miért vált számítóvá, aggresszívá vagy hazuggá a börtönben.

Lényegében az Orange lett a televízió történetének legnagyobb sikert elérő érzékenyítő programja. Nyilván nem tüntette el egy csapásra a faji, nemi vagy egyéb előítéleteket, de legalább önvizsgálatra késztetett - akár csak tudat alatt - rengeteg nézőt. Eközben még kifejezetten szórakoztatóan, humorral is mutatta be a szereplők hibáit, jellemvonásait vagy a börtönlét viszontagságait.

Cliffhanger

Kohan és csapata, ahogy már a Weedsben is, a kezdő évad után sötétebb irányba terelte a börtön falai között játszódó és a visszaemlékezős részeket is. Egyre inkább nevetségessé vált, hogy az Orange rendre a vígjátékok között szerepel az aktuális Emmy-jelöltek között.

A második évadban ugyanis Piper helyett már leginkább az egyik új főszereplő, Vee körül összpontosult a cselekmény: a manipulációival a börtön irányításáért harcba szálló személyiség miatt a második évad leginkább a börtönön belüli hierarchia felborulása, és Piper egyre ellentmondásosabbá váló személyisége miatt maradt emlékezetes.

Azonban Kohanék a harmadik etapra megint csavartak egyet az Orange hangulatán, és a sorozat történetének leglassabban ható, de legjobb évadát alkották meg. Ezek a részek ugyanis messze a legerősebb flashbackeket villantották fel a fegyencek múltjából. A leszbikus Big Boo, a heroinfüggőségével küzdő Nicky vagy az addig csak poénként feltűnő idős kínai nő, Chang mind-mind nagyon emlékezetes és akár különálló sorozatért kiáltó részeket kaptak, miközben az egész évad a börtönbéli hit kérdését boncolgatta.

A nemrég befejeződött negyedik évadban pedig az elkerülhetetlen vérfrissítés is megtörtént, több új szereplőt kaptunk, mint eddig bármikor, a hangsúlyok is eltolódtak, és talán az eddigi legkegyetlenebb drámát tolta az arcunkba az írócsapat. Nem csoda, hogy már a következő három(!) évadot is berendelték a sorozatból.

Netflix

Reboot

Az Orange-ot stílusa és speciális helyszíne miatt túl nyilvánvaló lenne közvetlenül lekoppintani, de a mai kritikuskedvenc sorozatokban rendre tetten érhetőek a sorozat témaválasztásai vagy egyéb stílusjegyei. A Transparent rendhagyó családtörténete például sokban emlékeztet Sophia, az Orange transznemű karakterének bemutatására, de az UnReal nők közötti hatalmi vetélkedései is rengeteget merítettek a Netflix sikerszériájából. Arról nem is beszélve, hogy az Orange az addigi amerikai sorozatokhoz képest szokatlanul nyílt, a fennálló rendszert kritizáló hangneme nélkül valószínűleg a Mr. Robot sem arathatott volna akkora közönségsikert.

Azt azonban hozzá kell tenni, hogy Kohanéknek is volt bőven miből meríteniük: az 1997 és 2003 között futó Oz című, férfibörtönben játszódó produkció is igazi formabontó kultszériának számít, amellyel könnyen lehet, hogy később találkozunk majd a listán (ez egyelőre maradjon meglepetés).

Easter egg

A sorozat emblematikus nyitó képsorai, amelyen csak női szempárok szegeződnek a nézőre, miközben Regina Spektor dala szól, valódi fegyencekről készültek, a börtön udvarán játszódó jeleneteket pedig egy használaton kívüli pszichiátrirai intézetben veszik fel.

Az is kevésbé ismert tény a rajongók előtt, hogy a drogfüggőségével küszködő Nicky mellkasán lévő fertőzésnyom nem vizuális trükk: a Nickyt alkító Natasha Lyonne maga is drogfüggő volt, egy túladagolás nyomát viseli a mellkasán.

De talán még ezt is übereli a tény, hogy az Orange nyílt harca az LMBTQ jogokért még a stábtagokra is felszabadító hatással van: az egyik író, Laura Morelli férjét hagyta el a Samira Wileyért, a Poussey-t játszó színésznőért.

Az új évezred legjobb sorozatai, 1. rész: Szívek szállodája

Bár 2007-ben véget ért, azóta szinte le sem került a magyar tévéadók műsoráról a Szívek szállodája, ami felejthetetlen karaktereivel és pörgős párbeszédeivel kavarta fel a családi sorozatok állóvízét a kétezres évek elején. Az 1080p Top 20-ban az új évezred eddigi legjobb sorozatait vesszük sorra - a 20. helyezett a Gilmore Girls.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!