Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Épül az életműsorozat, és őszre itt az új nagyregény, a Hattyúk dala. Ha nem ír, akkor milongázik és zongorázni tanul. Vámos Miklóssal beszélgettünk írói fogásokról, a Kern-filmről, és arról, már nem bántja, hogy nem halmozták el díjakkal.
hvg.hu: Álmaimban valahol. Ez a legújabb kötet, ami az Európa Kiadó gondozásában megjelent az idei Könyvfesztiválra. Ez hányadik a sorozatban?
Vámos Miklós: Tizenhat jelent meg eddig, plusz egy, de az nem a sorozatban. (A Beatles és énben dalfordítások vannak és egyéb szövegek.) Az Álmaimban valahol négy, korábban már megjelent kisregényt tartalmaz, a tavaly megjelent Ének évada pedig hármat. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy kétkötetes opusz – az összes kisregényem. Az Ének évadában a szubjektum, az én az összetartó erő, a mostani kötetben pedig mindegyiknek köze van az álmokhoz. E szövegek némelyike nagyon régi, fiatalon az ember még ír mindenfélét. Örvend, ha megjelenik, és szomorkodik, ha nem. Azután egyszer csak elkényeztetett szerző lesz, mint én, akinek lényegében minden sora megjelenik. Ez ijesztő egyfelől, másfelől nagy felelősség. Ezért én minden régi szöveget átgereblyézek, egy kicsit húzok belőlük. Ennek főleg az az oka, hogy nagyon megváltozott a világ, tehát sok mindent ma már nem érdemes leírni, mert a vizuális kultúra ingyen és léhán odaadja az embereknek.
hvg.hu: Ezt a gondolatot kifejti a kötet utószavában, mint ahogy azt is, hogy ma már a párbeszédeknek sem híve a szövegekben.
V. M.: Van egy olyan kiadói vélekedés – nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is –, hogy minél több a dialógus, az olvasó annál boldogabb. Szerintem ez tévedés. A regénynek nem a dialógus a fő szövete, az a színdarab alapeszköze. A Borgisz című kisregényemben (volt) a legtöbb a párbeszéd, de amikor azt írtam, még csak húszéves voltam. Tehát egy kicsit megritkítottam a párbeszédeket ebben a kötetben. Őszintén remélem, hogy ez az utolsó változat. E szempontból egy veszély fenyeget engem, hogy valamelyik írásom filmmé akar válni, akkor újra kézbe kell vennem.
hvg.hu: Ne menjünk messzire a filmtől és attól a problémától, hogy egy már meglévő művet kellett átdolgozni. Ősszel került a mozikba Kern András filmje, a Gondolj rám, aminek az alapját a Halhatatlan című novellája adta.
V. M.: A novella megjelent a Bár című kötetben 1995-ben. Mindössze két és fél gépelt oldal. Azzal a gondolattal játszik el, hogy mi van akkor, ha valakinek azt mondják, végzetes, halálos betegsége van, ezért elrendezi az életét, ahogyan tudja, de mégse hal meg. Abszolút szerzői film ez, ami azt jelenti, hogy Kern szinte minden képkockán ott van. Ha újrakezdenénk, javasolnám neki, hogy ne legyen, kell a nézőnek egy-egy szusszanás.
hvg.hu: Nyilván volt egy nagy nyomás, ami a filmkritikákból is kitűnik: sokan humoros vígjátékot vártak, mert hát Kerntől mi mást, s a film nem igazolta be ezeket a várakozásokat, de azért – mint mondja – tett gesztusokat.
V. M.: Kétségtelen, sokan mondogatták Kern Andrásnak, hogy tőle vicceset várnak, de ezek soha nem a nézők voltak. Különböző filmes szakemberek, kritikusok. Nekem az a véleményem, ha valaki vígjátékot akar rendezni, akkor nem engem kell hívni, mert én a tragikomédia műfajában vagyok otthon. Én csak ezt tudom, nekem minden munkám olyan, hogy előbb-utóbb vagy valamilyen szomorúság, vagy kifejezetten emberhalál bukkan föl benne, de utána mégis lehet, ha nem is nevetni, de mosolyogni vagy ironikusan bólogatni. Én nem kitalálom a valóságot, csak visszatükrözöm. Történelmünkben például a legnagyobb nemzeti sorsfordulók mindig nagyon tragikusak, de más szempontból mindig komikusak, hogy ne mondjam, röhejesek. És ha ezt kifejezem, akkor én csak egy realista tollforgató vagyok. Az írók általában azt a világot próbálják kifejezni, amiben élnek. Bizonyos megszorításokkal ez még a történelmi regényre is igaz. Mert nem véletlen, hogy valaki miként tekint a mohácsi vészre 2016-ban vagy 1996-ban. És nemcsak azért, mert a történettudomány azóta fölfedte, hogy II. Lajos királyt, mielőtt belefulladt a Csele-patakba, magyar nemesek megölték. Én ezt is beleírtam, ahogyan sok hasonló, korábban másként kezelt tényt a kétezer év történelmét átfogó legújabb regényembe, melynek a Hattyúk dala címet adtam.
hvg.hu: Mennyire történeti munka ez a mű és mennyire fikció?
V. M.: Minden, amit írok, fikció, de szilárd forrásmunkákon alapul. Már az Apák könyvére is állt, hogy a benne szereplő tények hetven százalékát régi könyvekből, újságokból, iratokból ollóztam össze. Itt is ez a helyzet, de az alap mégiscsak fiktív: van egy bizonyos, általam kitalált kézirat. A hattyús kézirat (sok benne a hattyú!), aminek a nyomába eredünk a történelemben. A jelenből indulunk, senki nem érti ezt a kéziratot. (Van a világban hasonló, úgy hívják, hogy Voynich, őrzik a Yale Egyetem könyvtárában, magam is láttam. Senki nem tudja, milyen nyelven írták, és mi van benne.) Megyünk vissza az időben, mikor kié volt, s így eljutunk 0-ig, amikor Magyarországon éppen a kelták laknak. Furcsa regény, mintha az ország groteszk története volna, bár többé-kevésbé Pécsett és környékén játszódik. Kicsit a világvallások története is, minden világvallás kapott egy fejezetet benne.
hvg.hu.: Van benne tabudöntögetés? A történészek bele fognak kötni?
V. M.: Nem tudom. Nyilván akad, ami borzolhatja a kedélyeket, mondjuk például, hogy Jézus Krisztus valószínűleg nem halt meg a kereszten mégsem, hanem Pál apostollal elment Rómába, ott újranősült, és az ottani fiának az esküvőjén állítólag még élt. Ezt egy ausztrál kutatónő bizonygatja.
hvg.hu: Ezt sokan nem fogják szeretni, akik mélyen hisznek.
V. M.: Akkor forduljanak Barbara Thieringhez, s vitassák meg vele. Erről egy hatrészes BBC tévésorozat készült. Szóval ilyesmik vannak benne, de az egésznek a lényege mégsem ez, hanem valamiképp az élet értelmét próbáltam megtalálni ebben a regényben.
hvg.hu: Mikor jelenni meg a Hattyúk dala?
V. M.: Október 11-én. Budapesten és Pécsett is lesz bemutató, mert ez azért mégiscsak Pécs és környéke regénye. Az utolsó simításokat végzem. Öt évig írtam ezt a regényt, egy évig csak anyagot gyűjtöttem, elfáradtam, szeptemberig nem szeretnék csinálni semmit, csak teniszezni, evezni a Dunán, sétálni, tangózni járni. A milongát kedvelem, a legszebb helyszín erre a Műcsarnok királyi lépcsőjének a tetején a terasz. Nagyon festői, amikor beesteledik. A milonga lényege, hogy összegyűlnek táncolni vágyó nők és férfiak, épp az a poén, hogy mindig mással táncol az ember. Rögtönzés az egész, az megy nekem. Én nem akarok tangóversenyekre járni, számomra az az élvezet, amikor egy másik ember átveszi, hogy én mit szeretnék, ennek pedig az a feltétele, hogy át tudjam adni.
Ja, és szeretnék sokat gitározni, később megtanulnék kicsit zongorázni. Egyszer belevágtam, de a regény nem engedte. Majd újra nekiugrom, szeretnék megtanulni klasszikus zenedarabokat Bachtól, Liszttől, Beethoventől, Mozarttól, némelyikre eszkábálni fogok szöveget.
hvg.hu: Nagyon sikeres tévés szereplései tették igazán ismertté a nevét, miközben már évtizedek óta írt. Ezek a műsorok segítették abban, hogy íróként is nagyságrendekkel sikeresebb legyen, már ami az eladási példányszámokat illeti?
V. M.: Először volt összefüggés. Amikor elkezdtem tévéműsorokat készíteni, abban az évben jelent meg az Anya csak egy van, és döbbenetes példányban kelt el. De amikor az Apák könyve megjelent, már rég abbahagytam a tévézést, mégis messze annak volt a legnagyobb sikere – és nemcsak Magyarországon. Egyszer egy szorgalmas ember az ügynökségen, ami Párizsban van, összeszámolta, hogy másfél millió példány került abból olvasókhoz, Magyarországon olyan 400 ezer körül, a többi más országokban. Ilyen nincs és nem is lesz. Nagyon jólesett, sok hasznot húztam belőle, de ugye a külföldi eladásnál a tévé mit se számít. Tehát végeredményben a könyv vívja ki a sikert. A legnagyobb PR-erő az első 100 boldog olvasó. Elmondják másoknak, pillanatok alatt elterjed, főleg az internet korában.
hvg.hu: A sikerei ellenére nem árasztották el komoly szakmai elismerésekkel. Van egy József Attila-díja 1984-ből, miközben önnél alkalmasint jóval fiatalabb és kevésbé olvasott írók részesültek Aegon-, Prima Primissima- vagy Kossuth-díjban. Ez hogy érinti?
V. M.: Valaha bántott nagyon, de most már egyáltalán nem. 50 éves koromig a hiúságom berzenkedett, a fenébe is, miért nem adnak nekem irodalmi díjat, úgy éreztem, a teljesítményem vitathatatlan. De tudom, hogy egy kis embercsoport hozza ezeket a döntéseket, ez az ő véleményük, és én ezt elfogadom. Voltaképp igazságosnak érzem.
hvg.hu: Nem azt akarta mondani, hogy igazságtalannak?
V. M.: Nem, igazságosnak érzem. Rengeteg szeretetet kapok a könyveimért, sok pénzt, így rendben van, ha a díjakat azok kapják, akik nem állnak ilyen jól. Ez teljesen fair, nem adhat az isten mindent egy helyre. Amúgy az én pályámon és hírnevemen semmilyen díj nem tud már segíteni. Annál is inkább, mert ha tévéinterjút adok, nem egyszer odaírják: Vámos Miklós Kossuth-díjas író.
hvg.hu: Ezekkel a mondataival nem fogja belopni magát a kollégái szívébe... Amúgy a szakma elfogadja?
V. M.: Megjegyezném, olyan, hogy szakma: nincs. Magyarországon van 50 mértékadó tollforgató – ebben benne vannak a prózaírók, költők, drámaírók. Ebben az 50-ben én nagyon előkelő helyen szerepelek a közmegegyezés szerint.
hvg.hu: És ebben a bizonyos 50-es körben elismerik?
V. M.: Én velük nem bandázom, nem keresem a kegyeiket, otthon ülök és írom a munkáimat, abban a biztos hiszemben, hogy ez az én dolgom. Egész életemben írtam, nem értem rá arra, hogy más emberek vállát veregessem a kávéházban vagy a kocsmában. Ők sem veregethették az enyémet, ha egyszer nem voltam ott. És ez már így is fog maradni.
