Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hollywood is megirigyelhetné, most mégis magyar dokumentumfilm készült a legnagyobb magyar kényszermunkatábor egyetlen sikeres szökéséről. Michnay Gyula, azaz Jules története az Andrássy út 60-tól a Szabad Európa Rádióig terjed, de az embercsempészet, a marhavagon és a mozizás is fontos szerepet játszik benne – nem véletlenül üldözte őt és hét társát egy csaknem 30 ezer fős akciócsoport.
„Bennünket minden tettünkben nemzetünk felemelése, népünk alázatos szolgálata vezetett, ebben van erőnk, és ez biztosítja számunkra a jövendő sikereket” – ezzel a jellemző Rákosi-beszédrészlettel indul a Jules szökése című dokumentumfilm, a következő jelenetben pedig már Kiss Dániel meséli el, hogyan vitték őt az egyetemről az Andrássy út 60-ba, diák-összeesküvés gyanúja miatt.
Kiss, a filmben megszólaló további férfiakkal együtt a recski kényszermunkatáborban kötött ki, miután bejárta az internáltak jól kitaposott útját: először a Buda-déli, majd a kistarcsai táborban „szolgált”, mielőtt a Heves megyei község melletti, a magyar gulágnak is nevezett helyszínre hurcolták.
Recsk történéseit már feldolgozták néhányszor, elég csak a tábor talán leghíresebb foglya, Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvére, Böszörményi Géza átfogó riportkötetére, vagy a szintén Böszörményi által írt, Gyarmathy Lívia rendezésében készült Szökés című filmre gondolni. Utóbbi ráadásul éppen azt a történetet mutatja be, mint ez a doksi – igaz, amíg a művészfilmes sémákat gyengécske akcióritmusban tálaló játékfilm nem egy nézőbarát darab, addig a Jules szökése végig fenntartja az érdeklődést.
Papp Bojána, a film rendezője elmondta, hogy Csortos Szabó Sándor producer felkérésére vállalta el a projektet, miután Csortos évekkel ezelőtt találkozott a címszereplő Jules-lel, vagyis a létesítmény hároméves történetének egyetlen sikeres szökését végrehajtó Michnay Gyulával. „Én sem ismertem igazán a történetet, de amikor mindenki azt mondta, hogy már mindent elmondtak erről a témáról, és elkezdtünk kutakodni, meglepődve láttuk, hogy milyen kevés könyv jelent meg róla” – mondta Papp.
Leginkább memoárok, feljegyzések alapján készült kötetek készültek Recskről, de a rendező szerint egy igazi monográfiával még mindig adósak a történészek. A fellelhető levéltári aktákat sem nagyon tanulmányozták a filmben is megjelenő Bank Barbarán kívül, a készítők pedig azokra a dokumentumokra is ráleltek, amelyeket maga Michnay Gyula vallomása alapján őriztek.
Krasznay Béla, a táborban történtek emlékezetét őrző Recski Szövetség egykori elnöke így fogalmaz a filmben: „Teljesen természetesnek találtam, hogy egy ilyen rendszerben, ami kezdett kialakulni, engem internálnak, rosszabbra számítottam akkoriban”. Az ÁVO (1946-48 között a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztálya, 1949-től 1956-ig Államvédelmi Hatóság, azaz ÁVH) által gerjesztett összeesküvéseket általában a háborús és népellenes bűntett vádja előzte meg – ilyen esetekben elég volt, ha a házmester feljelentett valakit, és már járt is a hat hónap internálás.
1946 végén hozták azt a rendeletet, amelynek értelmében egy táborba kellett összpontosítani az internáltakat: ennek központja lett elsőként a Buda-déli Internálótábor. Az itteni öt ezred még viszonylag barátságos volt – Krasznay szerint a legnagyobb büntetés az ötödik ezredben érte őket, ahol egész nap semmit sem tudtak csinálni, csak ültek a matracon és beszélgettek.
Jól jellemzi a kor szétesett ideológiáját az a történet, amit a Buda-déli táborban tartott vasárnapi propaganda-előadások egyikéről mesélt Krasznay: „Valamilyen pártbizottságból jött egy elvtárs, és fölolvasta a heti brossúrát, ami úgy szólt, hogy „az imperialisták azt hirdetik, hogy Magyarországon internálótáborok vannak, márpedig mindenki tudja, hogy nincsenek. Erre olyan röhej támadt közöttünk, hogy a pacák is észrevette, hogy valami nem stimmel. Innentől megszűntek az ismeretterjesztő jellegű propaganda-előadások”.
1949 áprilisában átvette a Buda-déli létesítmény szerepét a Kistarcsai Központi Internálótábor, majd az év decemberében megalakult az Államvédelmi Hatóság. Ennek eredményeképp a kistarcsai fogolylét sokkal komolyabbra fordult: „Szürke rendőrök helyett ávósok jöttek, megszűntek a műhelyek, megszűnt a szabad mozgás” – meséli a filmben Ruby Frigyes. „A holminkat, anélkül, hogy a nevünket ráírhattuk volna, egy halomba kellett dobálni. Erre mondta az Ackermann Herman, aki Auschwitz-ot is megjárta, hogy így kezdődött”.
Később Gödöllőre hurcolták a fogvatartottakat, ahol marhavagonokba rakták őket. Először azt hitték, a Szovjetunióba viszik őket, de a vasutas rabok hamar rájöttek, nem abba az irányba haladnak. Recsk közelébe érve szembesültek az új, még kiépítés előtt álló tábor képével. „Maguknak szerencséjük van, hogy bebizonyíthatják: nem ellenségei, hanem hasznos tagjai a társadalomnak. Itt dolgozni fognak, és ha rendesen végzik a munkájukat, majd szabadulni fognak” – szóltak a fegyveresek, de ekkor már kevesen hittek a némi reményt felcsillantó szavaknak.
Bank Barbara, a film történészszakértője szerint az első barakkok és a szögesdrótkerítés megépítését, valamint a közeli kőbányában végzendő munkát egy olyan vegyes fogolykörre bízták, ahol nagy arányban voltak szellemi munkát végző emberek is, akiknek egyrészt semmi tapasztalatuk nem volt a fizikai munkához, másrészt pedig sem megfelelő eszközöket, sem elegendő élelmet nem kaptak.
„Szadista állatok voltak, azt csináltak velünk, amit akartak” – mondta az egyik internált, de Kiss Dániel részletesebben is beszámolt az őrök módszereiről. Miután az egyik szomszédja egyszerűen egyik napról a másikra éhen halt, odasúgta a másik szomszédjának, hogy innen sosem fognak kijutni, mire az beárulta őt, amit az ávósok két heti, két órás éjszakai gúzsbakötéssel jutalmaztak. „Az egyik éjszaka odafordítottak a dobkályhához, amit alaposan megraktak, és két órán keresztül égették a kezemet” – mesélte Kiss, könnyekkel küszködve.
„Nagyon vagány”, „rendes, vicces”, „elsőrangú bajtárs” – ezt már Michnay Gyuláról, vagyis Jules-ről állították az egykori rabtársak. A férfi – apja nyomdokain – egy soproni tiszti iskolában tanult, amikor zsidó nagyanyja miatt behívták munkaszolgálatra. A háború után társai szerint „hivatásos embercsempészettel foglalkozott” – ő maga ezt „szállítmányozási vállalkozás” néven említette emlékirataiban.
Ugyancsak memoárjában írt arról a napról, amikor koholt vádak alapján az Andrássy út 60-ban találta magát: „Akkor este, amikor letartóztattak, moziba készültem. Különös, de egész végig olthatatlan vágy égett bennem, hogy moziba mehessek. Talán ez a bogár is hozzájárult ahhoz, hogy folyton csak a szökésre gondoltam. Egyszerűen moziba akartam menni”.
És tartotta a szavát. 1951. május 20-án – a filmben megszólaló tábortársakról lerí, hogy jobban emlékeznek erre a dátumra, mint saját születésnapjukra –, reggel 8 és 10 óra között, hosszú előkészületek után hét társával együtt végrehajtotta a recski tábor második szökését. Az első nem volt nagy sikersztori: bár a szökött rab egészen Csehszlovákiáig menekült, miután megtudta, hogy több családtagját is letartóztatták, feladta magát.
Jules csapata az utolsó pillanatokig titokban tartotta a nagy tervet, pedig nagy összjáték kellett hozzá: a szabóműhelyből ruhaanyagokat loptak, a fűrészüzemben pedig gépfegyver-makettet gyártottak. Egyetlen út vezetett ugyanis kifelé: a bányarobbantásokhoz használt robbanóanyag-raktárt a tábor területén kívül helyezték el, és a kerítésen vágott kis résen lehetett megközelíteni, kizárólag fegyveres őr kíséretében. Ez volt Jules nagy ötlete: valakinek be kell öltöznie fegyveres őrnek.
Az akció sikeres volt, már két-három kilométerre jártak, amikor az őrök észbe kaptak – indultak is a tankok, a kocsik és a rendőrkutyák az erdőbe, de azonnal elrendelték a szökött rabok rokonainak, barátainak felkeresését, megfigyelését is. Az iskolákban és a közintézményekben kirakták az arcképüket, azzal a megjegyzéssel, hogy börtönből szökött, fegyveres rablógyilkosokról van szó, Bank Barbara elmondása szerint "20-30 ezer embert mozgósítottak a határőrségtől kezdve az ÁVH-ig és a rendőrségig, mindenki ezt a nyolc embert körözte".
Természetesen kiemelten kínos ügyről volt szó: a titkos recski táborról a legfelsőbb állami vezetőkön és az ÁVH börtönügyi főosztályán kívül senki nem tudott.
A szökés után két héttel a táborban újra megjelent a hét szökött rab, és az őrök közölték, hogy Michnayt lelőtték. Krasznay szerint ekkor mindenki biztos volt az igazságban: "Mi régiek rögtön tudtuk, hogy a Jules-nek sikerült a szökés, mert ha lelőtték volna, idehozzák. És ha valakinek esélye volt, neki volt". A többieket mindenesetre a rabok elé vetették, mondván most visszaadhatják, amit a szökés utáni napokban nekik kellett elszenvedniük. A megszólalók szerint sokat nem is haboztak a felhergelt fogvatartottak: bottal kezdték verni a visszahurcolt társaikat.
Mindenközben Michnay az embercsempész kapcsolatai révén átjutott a határon, Bécsbe érve pedig találkozott az amerikai titkosszolgálat egy magyar származású tagjával, de a kihallgatás sikertelenül zárult: olyan részletesen, olyan sok pontos név és dátum említésével mesélte el a történteket, hogy az gyanút keltett a tiszben, így két hétre bebörtönözték, mielőtt tisztázni tudta magát.
Hónapok teltek el, mielőtt a Szabad Európa Rádióban végre beszámoltak Michnay történetéről. Ezt már csak azért sem volt egyszerű elintézni, mert a rádió első egész napos műsorát 1951. október 6-án sugározta, és nagy blama lehetett volna, ha egyből egy kamusztorival nyitnak. Végül 520 recski rabtársa nevét sikerült beolvastatni a rádióban, amelynek köszönhetően nemcsak a Nyugat, de a fogvatartottak rokonai is megbizonyosodhattak a szigorúan titkos internálótábor létezéséről.
Igaz, a tábor megszüntetésére így is 1953 nyaráig, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséig kellett várni.
A Jules szökése című dokumentumfilmet május 20-án, pénteken 13.25-kor adja le a Duna Televízió.
