Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Keresztapa-trilógiát és az Apokalipszis most című filmet rendező Francis Ford Coppola életpályája az egyik legszélsőségesebb ívet járta be Hollywood történetében: ilyen elsöprő sikereket és méretes bukásokat senki sem produkált az amerikai filmben. Coppola a hetvenes években kibontakozó Új Hollywood gazdag nagybácsijaként egyszerre próbált teljhatalmú filmcézárrá és öntörvényű művészfilmessé válni – Hollywood nem tolerálta ezt az ellentmondásos figurát.
Coppola Detroitban született 1939-ben, olasz bevándorlók második gyermekeként. Szicíliai gyökerei egész életében fontosak maradtak, a család összetartása nem csak a leghíresebb filmjében, A Keresztapában volt központi motívum, hanem magánéletét is meghatározta. Tulajdonképpen egy egész filmes klánt nevelt ki a Coppola famíliából: A Keresztapa egyik zeneszerzője édesapja, Carmine volt, húga, Talia Shire a film egyik fontos mellékszerepét alakította – ő később a Rockyval vált igazán híressé –, ezen felül unokaöccséből, Nicolas Coppolából is sztárt faragott a nyolcvanas években: őt manapság Nicolas Cage-ként ismerjük.
A családi filmbizniszt lánya, Sofia vitte tovább a kétezres években (ő az Elveszett jelentés és a Marie Antoinette rendezője), sőt Coppola unokája, Gia is filmrendező lett. És akkor azt még nem részleteztük, hogy Talia Shire fia Jason Schwartzman, aki többek között Wes Anderson filmjeinek visszatérő színésze. Szóval mozgalmasak lehetnek a karácsonyok Coppoláéknál.
Coppola eleinte színházrendezőnek készült – ez érezhető későbbi filmjein is, az Apokalipszis most és a Drakula kimondottan operai magasságokat súrol. A hatvanas években viszont felvették a UCLA filmszakára, ahol az egyik legaktívabb diák volt, egészen fiatalon belevetette magát a melóba, és a B-filmes producernél, Roger Cormannél vállalt mindenféle aljamunkát. Később a zseniális producer – aki hasonlóképpen Scorsesét, Jonathan Demme-et és James Cameront is kinevelte – rendezői munkával bízta meg: Coppola úgy is vállalta a megbízást, hogy szinte semmi pénzből kellett egy olcsó, jól eladható horrort forgatnia. Ez lett a Dementia 13, Coppola első filmje, ami végül is nem térítette ki a filmtörténetet a pályájáról, de fontos tanulópénz volt az ambiciózus fiatal számára, ráadásul a diáktársai szemében igazi sztárrá vált, hiszen egy egészestés film megrendezése sokak számára később is csak álom maradt.
Coppola a Felnőtt fiú vagy már című ifjúsági filmjével diplomázott, amivel gyorsan felkeltette a szakma figyelmét – Geraldine Page-et, a film egyik mellékszereplőjét Oscar-díjra is jelölték, majd a Warner Brothers kérte fel Coppolát, hogy egy régi vágású musicalt forgasson Fred Astaire-rel – a Szivárványvölgy viszont nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a film megbukott a mozipénztáraknál.
Coppola ezután belefogott a hetvenes évek amerikai filmjét leginkább meghatározó vállalkozásába: megalapította a függetlenfilmes stúdióját, az American Zoetrope-ot. A stúdió székhelyét San Franciscóba helyezte, pont annyira messze Hollywoodtól, hogy kellően távol essen a filmipar csillámporos mocsarától, de azért közel maradjon a tűzhöz. A stúdió egyik első produkciója Coppola pártfogoltjának, George Lucasnak az elszállt sci-fije volt (THX-1138) – a filmet részben pénzelő Warner stúdió teljesen kiakadt a végeredményt látva, ráadásul a film iszonyatosat bukott a kasszáknál.
A kockafej útja az autóbalesettől a Star Wars-univerzumig – George Lucas portréja
Coppola függetlenségi harca rögtön bukni látszott, az American Zoetrope következő projektjeit senki sem akarta finanszírozni, legkevésbé az önmagát átvertnek érző Warner Brothers stúdió. Lucas volt az, aki a csőd szélén álló Coppolát rábeszélte arra, hogy rendezze meg A Keresztapát, egy maffiózós bestsellerből írt forgatókönyvet. A Paramount felkérését napokig nem akarta elfogadni a rendező, olcsó ponyvaregénynek tartotta az alapanyagot.
Miután kényszerből belement a projektbe, olyan döntéseket hozott, amivel rendesen kiakasztotta a producereket: először is a film főszereplőjévé tette Al Pacinót, a szinte teljesen ismeretlen színészt, aki korábban csak egy drogos utcagyereket alakított a Pánik a Tű parkban című realista drámában. A másik döntése hasonló port kavart: Don Corleone szerepére azt a Marlon Brandót szemelte ki, aki híresen kekeckedős, kezelhetetlen figura volt – Corleone szerepére olyan nagy nevek álltak akkor sorban, mint például Frank Sinatra, de a céltudatos Coppola mindenkit hazaküldött.
A Keresztapa azóta legendává vált: a film a hetvenes évek elejének egyik legnagyobb kasszasikere volt, ami forradalmasította a gengszterfilm műfaját: szinte shakespeare-i magasságokba emelte az addig lenézett zsánert. Ráadásul Coppolának sikerült a lehetetlen: A Keresztapa második része többszörösen túlszárnyalta az elsőt. Állítólag a rendező ötlete volt, hogy az első rész címét megtartva csak egy egyszerű kettest tegyenek utána: ezt a zseniálisan egyszerű marketingfogást valószínűleg az exploitation-pápától, Roger Cormantől leste el. Coppola a csúcsra ért és végre azokkal a filmekkel kezdhetett foglalkozni, amivel szeretett volna: megrendezte az európai művészfilmek és az amerikai politikai thrillerek remek keverékét, a Magánbeszélgetést – amivel elnyerte első Arany Pálmáját a cannes-i filmfesztiválon.
Coppola lett a hetvenes évek legjelentősebb művészfilmes cézárja: negyven éves koráig öt Oscar-díjat és két Arany Pálmát nyert, ráadásul durván meg is gazdagodott – a hihetetlen sikersorozatát még az Apokalipszis most katasztrofális forgatása sem tudta megszakítani. Vietnami háborús vízióját a Fülöp-szigeteken forgatta, a film munkálatai azóta legendássá váltak: Marlon Brando elhízott és nem volt hajlandó megtanulni a szerepét, Martin Sheen infarktust kapott, egy hurrikán lerombolta a film teljes díszletét – és akkor még csak a leglátványosabb balhékat emeltük ki (egyébként a felesége, Eleanor nagyon izgalmas dokumentumfilmet készített a kissé stresszes forgatásról). Coppola még a magánvagyonát is belerakta az elszálló költségvetésbe: ám hihetetlen módon a film anyagilag is megtérült. Erre kevesen fogadtak volna akkoriban, hiszen az Apokalipszis most sokkal közelebb áll egy avantgárd vízióhoz, mint egy heroikus és szórakoztató háborús filmhez.
A nyolcvanas évekkel köszöntött be az első igazi váltásidőszak a rendező számára. Coppola 1982-ben mutatta be a különböző technológiai kísérleteket felvonultató szerelmesfilmjét, a Szívbélit – aminek a költségvetése annyira elszállt, hogy banki kölcsönöket kellett felvennie. A film iszonyatosat bukott, a kritikusok szinte az egész világon gyűlölték – kivéve Svédországban és Franciaországban, ott imádták Coppola túlstilizált filmjét. A Szívbéli a költségvetésének töredékét tudta csak visszatermelni: ez a kudarc Coppola stúdióját is magával rántotta a mélybe.
Az évtized hátralévő részében a rendező arra kényszerült, hogy a lehető legolcsóbban forgasson, így forgatta le gyors egymásutánban a Rablóhal és A kívülállók című ifjúsági filmjeit. Az évtized Coppola számára igazi pangást jelentett: sem anyagi, sem kritikai sikert nem tudott letenni az asztalra: a Gengszterek klubja, a Tucker, az autóbolond és a Fájdalom kövei nem voltak értéktelen filmek, csak valahogy a közönség nem harapott rá úgy, ahogy a hetvenes évekbeli sikerfilmjeire.
Coppola a kilencvenes években megpróbált utoljára feltámadni a hamvaiból: az évtized elején leforgatta A Keresztapa harmadik, befejező részét. A film nem volt rossz, csak éppen nem érte el a korábbi részek zsenialitását, ráadásul egy komoly szereposztási hibába is esett a veterán rendező: a film egyik kulcsszerepét lányára, Sofiára osztotta – a később inkább rendezőként brillírozó Coppola-csemete alakítását nagyon durván lehúzták a kritikusok – hozzá kell tenni, teljes joggal. Coppola következő filmje a Drakula volt utolsó igazán izgalmas alkotása, az operai látványvilágban tobzódó, szinte pszichedelikus horrorral bizonyította, hogy a tehetsége nem hagyta el. A rendező az évtizedet két feledhető filmmel, az Esőcsinálóval és a Jackkel zárta, amikre senki nem volt különösebben kíváncsi – utána tíz évre visszavonult a rendezéstől.
A rendező a kétezres éveket lánya támogatásával töltötte, illetve a Zoetrope stúdió újraélesztésén dolgozott. A család legfőbb bevételi forrásává vált ekkorra Coppola borászata: a hetvenes években felvásárolt földek az évezred végén kezdtek el igazán gyümölcsözővé válni, a Coppola-borok kimondottan kapóssá váltak a kaliforniai éttermekben. A kétezres évek második felében az egész nemzetközi filmvilág meglepődött, amikor Coppola egy évtized után bejelentette, hogy filmet forgat: ekkor kezdődött a rendező kései korszaka, amikor saját borászati vagyonát forgatta bele kimondottan személyes és gyakran elvont művészfilmekbe.
A Youth without Youth, a Tetro és a Twixt című legfrissebb munkái eléggé megosztották a kritikusokat, ám abban mindenki egyetértett, hogy Coppola bátran visszatért fiatalkora bevállalós, kísérletezős korszakához.
