Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az első 100 százalékig digitális technikával készült animációs film 1995 novemberében került a mozikba, és a Pixar azóta is ontja magából az eredetibbnél eredetibb alkotásokat – a stúdió védjegye, hogy a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt élvezhető meséket készítenek. Szörny Rt., Némó nyomában, Fel! – 20 év alatt 15 egészestés animációval rukkoltak elő, ezeket tettük most sorrendbe a legrosszabbtól a legjobbig. A cikk végén ön is szavazhat a kedvencéről!
„Amikor a filmet néztem, azt éreztem, hogy a mozis animáció új korszakának hajnalán járunk, ami a rajzfilmek és a valóság legjavára épül, egy olyan világot létrehozva, amely valahol a kettő között helyezkedik el” – ezt a valaha élt legnevesebb filmkritikus, Roger Ebert írta az első olyan animációs filmről, ami 100 százalékban digitális technikával készült: a Toy Storyról.
Arról a Toy Storyról, ami szinte napra pontosan 20 éve, 1995. november 22-én került a mozikba, és változtatta meg nemcsak az animációs filmek, de úgy en bloc a filmek világát is. A karakterek és a helyszínek 3D-s térbe helyezésével addig sosem látott képi élményt nyújtott, a bravúros történetvezetésével pedig egyszerre varázsolta el a viccekre és izgalomra vágyó gyerekeket, valamint a mélyebb drámai mondanivalóra éhező felnőtteket.
A számítógépes animáció úttörőjének számító animátorok George Lucas cége, a Lucasfilm keretein belül kezdték, majd hét év közös munka után, 1986-ban váltak ki, és alakították meg a Pixart az Apple-vezér, Steve Jobs pénzügyi támogatásával (a 30. születésnapot jövő nyáron egy gigantikus kiállítással ünnepli a cég). Kilencévnyi rövidfilmes kísérletezgetés után jelent meg a Toy Story, amit az elmúlt húsz évben még 14 egész estés animációs film követett – közben 2006-ban a Disney megvásárolta a stúdiót.
Most, a huszadik évforduló alkalmából újranéztük az összes Pixar-filmet, majd A hetedik sor közepe, a Filmtekercs és a Prizma szerzőivel közösen rangsoroltuk őket.
15. Verdák 2. (2011)
A leglustább, legötlettelenebb produkció, ami valaha a stúdió kezéből kikerült, sőt talán mondhatni, hogy a Pixar egyetlen kifejezetten rossz filmje – a Rotten Tomatoes kritikaösszesítő oldal szerint mindenképp, 39 százalékon áll, miközben még a második legrosszabb értékelést begyűjtő Verdák is 74 százalékot tudott összeszedni.
Az első rész báját nagyrészt a kisvárosi hangulat adta, a Verdák 2 viszont az egész világot meg akarta hódítani: Japántól Olaszországon át Angliáig versenyeznek a hőseink, ráadásul az egészet egy James Bond-paródiára húzták fel, az Aston Martin-szerű Flynn McKémbridge (eredeti hangja: Michael Caine) beiktatásával. Afelől nincs kérdés, hogy a gyerekek ettől függetlenül imádják a látványos-mozgalmas sztorit – erről a suliszezon hátizsák-tolltartó kultúrája is árulkodik –, de a Pixartól elég szegényes ez az egydimenziós alkotás.
14. Merida, a bátor (2012)
A Toy Story 3. és a Verdák 2. után már igazán ki voltak éhezve a Pixar-rajongók egy újabb eredeti filmre, de a Merida, a bátor valahogy mégsem lett olyan, amit úgy igazán lehet szeretni. Az animációs Oscar-díjat azért bezsebelte – kisebb meglepetésre, ugyanis sokan a Rontó Ralph vagy a Frankenweenie győzelmét várták.
Egy viszonylag klasszikus tündérmeséről van szó, ami a Pixartól elég szokatlan, az anyacég Disneytől viszont messze nem áll olyan távol. A stúdió első női főhőséről van szó, ami azért megdobogtatta a diverzitásra vágyó szíveket, de maga a történet sajnos túlságosan bugyuta ahhoz, hogy igazi klasszikussá váljon. A középkori Skóciában játszódó sztoriban a férjhez adás előtt álló Merida medvévé változó édesanyja okozza a legfőbb bonyodalmat, a készítők pedig ennek érdekében minden logikát eladtak egy kis csetlő-botló humorért.
13. Szörny Egyetem (2013)
Bár folytatások már készültek (Toy Story 2-3., Verdák 2.), előzményfilmmel még adós volt a Pixar, egészen 2013-ig. A Szörny Rt. volt a stúdió második olyan filmje, amit franchise-zá tudott alakítani: a Toy Story játékai mellett jól mutattak a gyerekszobákban a plüss Sulley-k és a forgatható szemű Mike Wazowskik. Nagyon érett már egy újabb bőrlehúzás.
A Szörny Egyetem pedig sokat ígért: az Iszony City energiaellátásáról gondoskodó gyereksikoly-palackokat előállító rémisztők egyetemi éveibe kalauzolta el a nézőket. Izgalmas volt elmélyülni a fő karakterek fiatalkorában, amikor Sulley és Mike még korántsem voltak olyan jó barátok – még ha az egyik nagy közönségkedvenc, az egyáltalán nem félős kislány, Boo karakterét érthető okokból el kellett hagyni. A diákszövetségek versengésére támaszkodó sztori azonban láthatóan csak az A-ból B-be jutásra játszott, annyi szörnypoén pedig nincs a világon, hogy ez 104 percen keresztül kielégítő legyen.
12. Verdák (2006)
Láttunk már beszélő játékokat, beszélő bogarakat, halakat és szörnyeket is, csak idő kérdése volt, mikor repül rá a 2006-ban már rég szárnyaló (a Tokyo Drift évében járunk) Halálos iramban-széria sikerére a Pixar. Egy 2011-es cikk szerint a 460 millió dolláros bevételt generáló film különböző merchandise-cuccokból évente több mint 2 milliárd dollárt szed össze a Disneynek és a Pixarnak, úgyhogy nem csoda, hogy a második rész után 2017-ben jön a harmadik is.
A hiperkompetitív Villám McQueen versenyzői karrierje épp beindulna, de egy kaland során elkeveredik Kipufogó-fürdőbe, a régimódi kisvárosba. A veterán Doc Hudson, az együgyű Matuka és a szépséges Porsche, Sally társaságában kezdi megkedvelni a viszonylag nyugis létet, és nagyokat nosztalgiáznak a régi szép időkön – és ugyan semmi gond nincs ezzel a bájos kis sztorival, egyszerűen nincs meg benne az a kreatív plusz, ami a Pixart mindig is jellemezte.
11. Egy bogár élete (1998)
A Toy Story ’95-ös robbanása után három évvel jött a stúdió várva várt második nagy dobása. 1998 híressé vált a Pixar (Egy bogár élete) és a DreamWorks (Z, a hangya) nagy csatájáról, hogy ki tud hitelesebben rovarokat animálni. Az akkori fővezér John Lasseter és csapata emellett hosszasan tanulmányozta a növényzetet és a fény-árnyék viszonyt, hogy minél élethűbb alkotást tegyenek le az asztalra.
A főszerepben egy Fürge nevű különc hangya áll, aki találmányaival több bajt hoz a kolóniájára, mint hasznot – egy aratást segítő gépe például egy hiba folytán a vízbe vezeti mindazt a magtermést, amit az őket terrorizáló sáskáknak gyűjtenek évről évre. Később harcos cirkuszi bogarakkal egészül ki a képlet, ami remek szórakozást biztosít az egész családnak, még úgy is, hogy valószínűleg senkinek sem az Egy bogár élete ugrik be elsőnek a Pixar név hallatára.
10. Toy Story 3. (2010)
A stúdió legnagyobb franchise-ának legfrissebb darabja egyúttal a Pixar legsikeresebb filmje is, minden tekintetben: az egyetlen alkotásuk, ami átlépte a milliárdos bűvös határt (1,063 millió dollárral jelenleg a valaha volt 17. legtöbb pénzt hozó film), emellé öt Oscarra jelölték, amiből kettőt haza is vitt (a legjobb animációs film és a legjobb betétdal szobrocskáját vitték, de a legjobb film kategóriájában is jelölést szerzett). Az sem ártott a filmnek, hogy forgatókönyvírónak azt a Michael Arndtot szerezték meg, aki 2007-ben Oscart kapott A család kicsi kincséért.
Ugyanakkor talán túl konvencionális volt már ez a szabadulósdi: a főiskolás Andy számára feleslegessé vált játékok ezúttal egy óvodában kötnek ki, de az őket nem rendeltetésszerűen használó kisgyerekek miatt úgy döntenek, innen el kell menni. A minden eddiginél filmesebb hatású Toy Story 3.-ban kissé túltolták az akciójeleneteket, s ez valamelyest az egész franchise-t átható családias hangulat rovására megy.
9. A hihetetlen család (2004)
Brad Bird különös figura a Pixar-családon belül – míg a stúdió animációs filmjeit általában egy nagy közös kreatív munkafolyamat előzi meg, számos ötletadóval és forgatókönyvíróval, addig a korábban a Szuper havert elkészítő Bird első Pixar-filmje egyszemélyes meló volt. Ő találta ki a sztorit, ő írta meg a forgatókönyvet, és egyedül is rendezte meg az egészet – ráadásul ez volt a Pixar első olyan filmje, amiben csak emberi karakterek szerepeltek.
Nem is okozott csalódást: 2004-ben még a nagy szuperhősfilmbumm előtt jártunk, így még frissen hatott egy szupererővel rendelkező család története. A magyar szinkronban az „i” logó miatt Mr. Irdatlan nevet érdemlő családfő emberfeletti erővel, felesége, Nyúlányka elképesztő rugalmassággal, a tízéves Will szupergyorsasággal, a kamaszlány Lana pedig a láthatatlanná válás képességével rendelkezik. Egy félresikerült mentőakciót követő perek miatt azonban minden szuperhőst arra szólítanak fel, hogy hétköznapi munkát szerezzenek, és illeszkedjenek be a társadalomba – persze ez nem megy ilyen könnyen.
8. L’ecsó (2007)
A L’ecsó bemutatásakor már javában tombolt a főzőműsorláz, a séfekből tévésztárok lettek, könyveik a bestsellerlista élén tanyáztak, már elindult itthon a TV Paprika. A gasztronómia szót már soha többé nem lehetett úgy kiejteni, mint előtte. Ebbe a korszelleme érkezett a Disney–Pixar egyik legabszurdabb kreációja, a szakácskodó patkány, Remy, aki a történet szerint Párizs csatornáiból az egyik legnevesebb étterem konyháján találja magát.
A Párizs-promóciót és a francia anyanyelvű közönségre fókuszálást persze könnyű észrevenni a filmben (nemrég L’ecsó-attrakció is nyílt a párizsi Disneylandben), de ettől még az alkotók ügyesen oldották meg, hogy ne szájbarágósan meséljenek a kirekesztésről, és az előítéletek megváltoztathatóságáról. Ugyan a címbéli lecsónak semmi köze a filmhez (sokkal inkább a francia ratatouille-hoz, ami egy másik Párizsban játszódó filmben is fontos szerepet töltött be), de ettől még a magyar ínyencek is csak csettinthettek Remy és emberbarátja, Linguini konyhabeli akcióira.
7. Némó nyomában (2003)
A víz alatti animáció terén történelmi áttörést hozó Némó nyomában-ra sokféleképp lehet tekinteni: felnövéstörténetként Némó részéről, road movie-ként Pizsi és Szenilla részéről, vicces sztoriként a neurotikus Pizsi és a rövid memóriájú Szenilla miatt, és igazi horrorfilmként az óceán által rejtett veszélyek miatt. Valójában Andrew Stanton két filmötletének ötvözetét láthattuk: szeretett volna egy tengerben játszódó animációt csinálni, emellett pedig filmre vinni a sajnálatát, amiért szülőként szinte burokba zárta a fiát.
Ennek megfelelően a Pizsi nevű bohóchal az egyik pillanatról a másikra eltűnő fia, Némó nyomába ered, akit egy búvár ejtett foglyul. A csónakra írt nevet és címet egyedül egy memóriazavaros doktorhal, Szenilla látta, aki így Pizsi társaságában kel útra a kishal után. A rengeteg külső hatás – nagyobb tengeri élőlények, emberek – miatt ugyan veszélyes az út, de az üzenet egyértelmű: hagyni kell, hogy egy gyerek maga tapasztalja meg a világot, annak minden szépségével és hátulütőjével együtt.
6. Toy Story 2. (1999)
A folytatás ötlete mindössze egy hónappal az eredeti film bemutatója után megszületett John Lasseter fejében – ekkor látott meg egy Woody-figurát szorongató kisfiút egy reptéren, aki alig várta, hogy megmutathassa azt az apjának. Már ekkor biztossá vált, hogy a Toy Story nem szimplán egy animációs film, hanem a gyerekszobák kötelező kelléke. A végeredményt többen a Keresztapa- és az eredeti Star Wars-trilógiához hasonlítják, abban az értelemben, hogy a második rész jobban sikerült, mint az első.
Woody egy játéktárs megmentése közben az Andyéknél tartott kirakodóvásárban köt ki, ahonnan egy megszállott játékgyűjtő ellopja őt. A férfi otthonában találkozik a hasonló sorsra jutott cowgirllel, Jesse-vel és Szemenagy nevű lovával, valamint a díszdobozból még ki sem csomagolt Aranyásóval, akik rádöbbentik, hogy Woody korábban egy elfeledett tévéműsor szereplője volt – így Buzzhoz hasonlóan ő is csak egy tömegcikk. Ugyanazok a témák, mint az első részben: egzisztenciális és identitásválság, a gyermekkor elmúlása, a család és a barátok fontossága stb. Ezekből pedig sosem elég.
5. Szörny Rt. (2001)
A negyedik Pixar-film volt az első olyan, amit nem John Lasseter rendezett, a Szörny Rt.-t dirigáló Pete Docter pedig később olyan filmeket készített még a stúdiónak, mint a Fel! és az Agymanók, és ezzel beírta magát az animációs gárda legszűkebb elitjébe. A recept nem tűnt bonyolultnak, lényegében Buzz és Woody után kellett még egy szerethető páros: Mike Wazowski és James P. Sullivan, vagyis Sulley azóta ikonikus, azonnal felismerhető karakterekké vált.
A szereplők mellett (Billy Crystal és John Goodman szinkronja alapvetésnek számít odakint) a vadonatúj animációs technikák (Sulley szőrzetének mozgása félelmetesen életszerű, és 2001-ről beszélünk), a lenyűgözően kreatív történet (a város energiaellátásáról a rémisztők gyereksikollyal töltött palackokkal gondoskodnak) és a tökéletesen a sztoriba ágyazott, végtelenül bájos mondanivaló (a sikolynál tízszer többet ér a nevetés) miatt vált örökzölddé ez a kedves rémtörténet.
4. Fel! (2009)
A Fel! valószínűleg nemcsak ebben a felsorolásban, hanem a minden idők legjobb filmkezdéseit felsoroló listán is előkelő helyen szerepelne. Annak kár is Pixar-filmeket néznie, aki nem érzékenyült el Carl és Ellie szerelmének néhány képben felvillantott történetén az első percekben. A Fel! azért is az egyik legjobban sikerült egész estés animáció, mert meglepő módon nem állat- vagy robotfigura, hanem egy morcos öregember miatt lágyul meg mindenki szíve.
Talán ebben a filmben kevesebb az akció, és a poénok sem annyira harsányak, mégis sikerült eltalálni az egyensúlyt: Carl és két útitársának (az idegesítő Russell és a beszélő kutya, Dug) kalandja egyszer sem nyálas, csak – ez egy egész estés, családoknak szánt animációnál nem bűn – szentimentális. Olyan, amúgy nem elnagyolt karakterfejlődést pedig, amin a Fel! szereplői átmennek, még egy játékfilmes rendező is megirigyelne. De inkább hallgassunk, ahogy azt Carl kérte: „Játsszunk egy játékot! Az a címe, hogy ki bírja tovább csöndben”.
3. WALL-E (2008)
Miután a víz alatti világot sikerült hihetően ábrázolni, Andrew Stanton, a Némó nyomában rendezője még nagyobbat álmodott: ezúttal az űrben akart egy kicsit játszadozni. A Pixar pedig hatalmasat vállalt a WALL-E-vel, a két robotfőhőssel operáló filmben ugyanis minimális a párbeszéd, ami a gyerekeknél – márpedig egy animációs filmnél nem elhanyagolható ez a demográfiai csoport – nem biztos, hogy nyerő. Ehhez képest a film első fél órája gyakorlatilag egy némafilm, amit a készítők annyira komolyan gondoltak, hogy az előkészületek során végignézték Charlie Chaplin és Buster Keaton összes filmjét.
Egy kihalt bolygón kezdődik a történet, aminek a neve Föld. Nem tudjuk, hol járunk az időben, csak azt látjuk, hogy szeméthegyek borítanak mindent, az egyetlen izgő-mozgó dolog az egész planétán pedig egy kis tisztítórobot, WALL-E. Napról napra ugyanaz a dolga: az összetákolt otthonát elhagyva újabb és újabb kockákba tömöríti a végeláthatatlan hulladékot. Aztán egyszer csak megjelenik az égből egy másik robot, ÉVA (Élőhely- és Vegetáció Analizáló), aki iránt idővel különös vonzódást kezd érezni WALL-E. Kettejük kalandjai során ijesztően reális képet kapunk a fogyasztói társadalomról, a természetvédelem fontosságáról, a technológia és az ember kapcsolatáról és az emberek egymással való kapcsolatáról – ettől olyan zseniális a Pixar űrodüsszeiája.
Amikor már kezdtünk lemondani az oldszkúl, izgalmas, kreatív Pixarról (lásd: tárgyalt lista 13–15. helyezettje), akkor húznak egy olyat, amit senki sem várt. Mindenféle lényeket láttunk már a stúdió főhősei közt, de egy újabb állat antropomorfizálása helyett ezúttal eggyel mélyebbre nyúltak: az emberi érzéseket tették meg főszereplőnek. Ha valaki el tudta képzelni előre, hogy ez hogyan fog kinézni, azelőtt most ünnepélyesen meghajlunk.
A sztori első hallásra nem tűnik túl mesésnek: egy 11 éves lány, Riley személyiségét irányító öt érzés közül eltűnik Bánat és Derű, ezzel az irányítóközpontban csak Undor, Majré és Düh maradnak. A történet két szálon bontakozik ki – egyrészt Riley depresszióba mártott mindennapi küzdelmét láthatjuk, másrészt pedig Bánat és Derű útját követhetjük, ahogy próbálnak nem eltűnni a Tudatalattiban vagy a Hosszú Távú Memória gödrében, és visszajutni az irányítóközpontba. Szürreális, mégis nagyon emberi animációs filmről van szó, ami a jövő évi Oscar-versenyben is több fronton lehet jelen.
1. Toy Story (1995)
Félreértés ne essék, nem az a tanulsága ennek a listának, hogy 20 év alatt nem fejlődött sehova a Pixar, de hát nem tudunk mit kezdeni, ha egyszer egyből egy ilyen tökéletes csomaggal indítottak. Egyes animációs stúdiók még ma is a karukat adnák azért, hogy olyan képeket állítsanak elő, mint azt Pixarék tették húsz éve, a Windows 95 megjelenésének évében. Egyes filmzeneszerzők a fülüket adnák azért, hogy olyan hangulatos, a formátumhoz zseniálisan passzoló dalokat írjanak, mint azt Randy Newman tette húsz éve, amikor a TLC és a Boyz II Men egymást váltotta a slágerlistákon.
És igen, egyes forgatókönyvírók a világ papírkészletének 99 százalékát adományoznák el, ha egyszer olyan, minden szinten, minden rétegben érvényes történetet ki tudnának találni, mint az a hétfős, John Lasseter vezette csapat, akik a Toy Storyt megalkották. Úgy fáraszt el minden nevetéshez szükséges izmot, hogy közben a melankólia hatja át az egészet, és minden sarkon ott van valami egészen mellbevágó, kemény téma: a gyerekkor elmúlása vagy a létezés puszta, vérfagyasztó ténye.
És mindezt tucatnyi emlékezetes karakter tálalja: nem csak Woody és Buzz Lightyear marad velünk életünk végéig, de Rex, Slinky, Krumplifej úr, Őrmester vagy Guba is. A magyarok ráadásul különösen szerencsések: Amerikában a legendás Tom Hanks–Tim Allen-duó kölcsönzi a két főszereplő hangját, de a magyar szinkron legalább ilyen élvezetes párost tartogat: Stohl András pánikoló Woodyja és Dörner György félelmetesen magabiztos Buzz-za már örökké az audiovizuális memóriánk része marad.
