Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Naplemente a gyártelepen, próbatermek egy II. világháborús bunkerben, biciklivel hajtott szellőzőberendezés és az utókornak megmaradt figyelmeztető táblák – a brit Jessica Dolby vezetésével indult, és a Zorall turnébuszában ért véget a PLACCC Fesztivál legutóbbi programja. Közben pedig feltérképeztük a Csepel Műveket.
„Pszichogeográfia: kezdőlépések. Teríts ki egy térképet, ez esetben Csepel térképét, helyezz rá egy poharat a szájával lefelé fordítva, és rajzold körül a peremét. Fogd a térképet, indulj el a városban, és járd végig a kört” – ezeket az instrukciókat kaptuk meg egy lapon a Csepel Művek bejáratánál. Mellékelve a térkép és a felfedezésre váró terület, amit mi tölthetünk meg élményekkel. A feladat így folytatódott: „Rögzítsd az utad során szerzett élményeket bárhogyan, ahogy szeretnéd: mozgókép, fotó, írásos jegyzet, hangfelvétel formájában. Ragadd meg az utcák szöveges lenyomatait is: a graffitiket, a feliratokat, az elkapott párbeszédfoszlányokat. Keresd a jeleket!”
Jessica Dolby az idegenvezetőnk. A fiatal brit művész egy hónapot tölt a Művelődési Szinten (vagyis a Müsziben), Mapping Budapest című projektjének keretében: workshopokat és túrákat tart, tanít és tanul a pszichogeográfiáról, (meg)fejtegeti a térképek és a psziché kapcsolatát. Ezzel párhuzamosan pedig a köztereken elhelyezett rajzaival vizsgálja a séta, a tér és a helyek összefüggéseit. Az utazásra és a budapesti tartózkodására a Kickstarteren indított kampányával gyűjtött pénzt. Elmondása szerint egyre nehezebb támogatást találni a hivatalos szervezeteken keresztül a különböző művészeti projektekre, ezért döntött a közösségi finanszírozás mellett.
Progresszív akciói tökéletesen illeszkednek a 2008 óta létező PLACCC Fesztivál programjaihoz. A szeptember 10. és 26. közt zajló rendezvénysorozatot a városi terek, rendhagyó helyszínek kötötték össze, a cél pedig, hogy a közönség megismerhesse a helyszínspecifikus és köztéri művészetet.
„Megpróbálom megérteni azt a metódust, ahogy a különböző országokból jövő emberek kapcsolódnak a városokhoz, ahol élnek” – mesélte koncepciójáról Jessica Dolby. „Vajon egy-egy helyszín minden emberből ugyanazt az érzést váltja ki? Ha valaki elhagy egy várost, és később visszatér, akkor milyen folyamatok zajlanak le benne? Egy szubjektív térképet szeretnék készíteni a térről. Szociológia, antropológia, pszichológia keveredik a művészettel a projektben.”
A művészeti vonalat az úton elrejtett rajzos installációk képviselik. A téglafalra ragasztva kissé pontatlan Magyarország-térképek, egy oszlopon a 8 éves Jessica Dolby emlékképei Budapestről (egy körforgalom, épületpacák és egyenes utak), kicsit arrébb egy vízmintával bevont kerék. „A rajzaim könnyen figyelmen kívül hagyhatók, egy idő után el is bomlanak, és pont ez a lényeg. Csupán a kiemelést és a szünetet szolgálják a túra során” – mondta a fekete-fehér mintákról.
A rajzok mellett a környék biztosította a látványosságokat. Hatalmas, használaton kívüli gépek, művészi graffitik és odavetett falfirkák, szigorúan őrzött rozsdás kerítések feltornyozva mint ipari szalmabálák. A paravánok résein pedig beláthattunk a még működő gyárakba. A régi romok közt feltűnt egy modern, szürke ajtó, csengő nincs, csak egy piros postaláda, rajta a Britain Tex felirat – meglepetés otthonról Jessicának.
A séta alatt amúgy a helyzet néha megfordult, és mi, magyarok vezettük őt, mint „idegent”. Az egyik résztvevő például éveken keresztül dolgozott hátrányos helyzetű fiatalokkal a szomszédban. (A gyerekek úgy éltek Csepelen, mintha az egy elszigetelt falu lenne. Budapestet csak a Boráros térig ismerték, a Deákra bejutni már osztálykirándulásnak számított.) De úgy általában is adtunk-kaptunk, és közben egyre beljebb jutottunk a Csepel Művek sikátoraiba. Jessicának furcsa, hogy Csepelnek ez a része ennyire nyitott, bárki által bejárható. Az észak-angliai Newcastle-ben lakik, ahol szintén vannak elhagyatott gyárak, de elkerítve a külvilágtól, belépni szigorúan tilos.
Már sötétedett, amikor elértünk egy volt bunkerhez. Zene és fény szűrődött ki a bejárati ajtón, merthogy ablaka érthető okokból nem volt a masszív épületnek. „Kit kerestek?” – kérdezte egy férfi (Lévai Hangyássy László, becenevén Hangya, a Zorall basszusgitárosa, producer, többszörös bunkertulajdonos – mint az nem sokkal később kiderült).
A Csepel Zeneművek épületébe kerültünk. Innentől Hangya vette át az irányítást, és körbevezetett minket a próbatermeken, közben pedig sztorizott múltról és jelenről. „A II. világháborúban bunkerként szolgált épületbe akkoriban 3500 embert tudtak bezsúfolni a légvédelmi riadók idejére. Volt olyan nap, amikor több ezer bomba találta el a környéket, de az épületben lévőknek nem lett semmi baja, legfeljebb egy kis agyrázkódás... Ezért is voltak mindenhol a feliratok, hogy »támadás alatt a falhoz támaszkodni tilos«” – mesélte.
A négyemeletes bunker most a bombák elől menekülő emberek helyett a várostól elszakadni kívánó zenészekkel van tele. „2000-ben vettem meg az első bunkert az önkormányzattól, elég alacsony áron. Most 35 helyiséget tudunk kiadni: hangstúdiók, próbatermek, raktárak vannak az épületben” – mondta a producer.
A próbatermek után az épület másik része következett, ahol általában csak a takarítónő jár, és állítólag ő is nagyon fél. Itt már nyoma sincs a modernizált stúdiókörnyezetnek. Vissza az időben. Több száz literes víztartály, másfél méter vastag falak, nehéz vasajtók, a nedvességet felszívó tőzeg-WC, feliratok a falakon: „Szigorúan tilos a dohányzás!”, „Elsősegély”, „Támadás alatt az ajtók csukva tartandók”.
Tökéletes forgatási helyszín, amit ki is használnak: járt már itt francia tévétársaság, pár nap múlva pedig vizsgafilmet vesznek majd fel a helyiségekben. De a fő attrakciót a végére tartogatja az egyre lelkesebb és büszkébb tulajdonos. A szellőzőberendezés két „szobabiciklivel” van összekötve: a támadások alatt, ha nem akartak megfulladni a bent lévők, ki kellett választaniuk két „szerencsést”, aki tekerte a biciklit, ezzel működésbe hozva a gépezetet.
Mivel spontán kalandtúránk vezetőjének volt egy szabad órája, mielőtt edzésre ment, még elvitt minket egy körre. Be a Zorall turnébuszába, Csepel Művek esti járat indul!
„Korábban 30 ezren dolgoztak itt, rendezett volt a környezet, mindenhol virágok. Utána jött a rendszerváltás, a '90-es években fokozatosan kiürültek a gyárak. Most kb. az épületek 10 százalékát használják ipari létesítményként” – meséli a volán mögül Hangya, miközben kiérünk a Duna-parti útra: ide szállítják a hajók a rakományt, ami utána a raktárakba kerül.
Íme a Csepel bringagyár, itt egy német cég, amely Európa legnagyobb vidámparkjainak készíti az óriáskerekeket és hullámvasutakat – mutogatja az épületeket a kisbusz ablakain keresztül. „Ez volt a kórház, ott pedig a pártház. Állítólag a legfelső szintet, ahol a taggyűléseket tartották, mindenhol márvány borítja, és egy 20x5 méteres Lenin-kép volt régen a teremben.”
„A bunkerekben találtunk egy párttagkönyvet és néhány KGB-jelentést. Mezei munkásként nem mehettél ám akárhova a gyár területén. Már azért is több hónapra kitiltottak valakit, ha »céltalanul csellengett«, a lopásért pedig akár egy évet is ülhettek”. És hogy hol vannak most ezek az iratok? „Sok iratot találtunk, a gyereknek pedig papírgyűjtés volt az iskolában...”
Ezzel a vallomással lassan véget ért a körutazás. A Csepel Művek bejáratánál a csapat kiszállt a buszból, elköszöntünk, és a kíváncsi sorsturistákból mindenki visszatért saját szerepébe: a fotós még visszament képeket készíteni, a bringások biciklire ültek, a társaság egyik része egy kocsmában folytatta az estét.
„Az érzelmi kapcsolat és a találkozási pontok biztosítása a legfontosabb. Azok az emberek oszthatják meg a történeteiket egymással, akik itt élnek” – mondta Jessica lezárásként. „A mostani este végül teljesen váratlanul alakult: az útjaink keresztezték a bunker tulajdonosáét, és a spontán utazásunk itt kezdődött. Azt hiszem, ezzel teljesült az egyik cél, hogy az esemény lehetőséget adjon az embereknek mélyebbre ásni a képzeletükben, a lelkükben és az emlékeikben.”
