Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kilencedjére rendezték meg a Bud Spencer és Terence Hill Rajongói Fesztivált, ami a kezdeti 40-50 főhöz képest idén közel ezer embert vonzott a zánkai üdülőközpontba. A majális-hangulatú összejövetelen találtunk hasonmásokat, öt-hatéves rajongókat, és olyat is, aki több mint 300-szor látta már a Nincs kettő négy nélkül című filmet. De miért szeretik ennyire a magyarok a két olasz bunyós-poénos filmjeit? Ott jártunk utána, ahol a Dune Buggy és a Movin' Cruisin' a legnagyobb sláger.
Nem is találhattak volna jobb helyszínt az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Bud Spencer és Terence Hill Rajongói Fesztiválnak, mint a zánkai Erzsébet Tábor. Vagy, ahogy régen hívták, az Úttörőváros. Nagyjából ugyanis egy időben kezdett el együtt filmezni Carlo Pedersoli és Mario Girotti – vagyis Spencer és Hill –, mint ahogy átadták a hazai kommunista ifjúságpolitika Mekkáját.
És ahogy a fakó spagettiwestern vagy a tévéfilmes minőségű bunyós rendőrsztorikat is jó régen filmesítették meg, úgy a zánkai üdülőközpontról sem tudunk túlzottan modern képet festeni – a még mindig elképesztő betonmennyiség, valamint a különféle foltoktól szenvedő, Gazdálkodj Okosan-dizájnhoz hű bútorok azon nyomban visszarepítenek minket azokba az időkbe, amikor a legendás színészek dühbe jöttek.
Persze praktikus okokból is a zánkai táborra esett a szervezők választása: a 2006-ban még csak 40-50 fős, baráti klubtalálkozónak indult esemény idén már 800 regisztrált látogatót vonzott, így a Velencei-tóról logikus lépés volt a balatoni presztízsugrás. Grecmajer László, az esemény főszervezője szerint a közönség növekedése annak köszönhető, hogy aki egyszer részt vesz a találkozón, az jövőre is bejelentkezik, sőt, még az ismerőseit is magával viszi.
Azt, hogy mennyire elkötelezett rajongók vesznek részt egy ilyen rendezvényen, mi sem mutatja jobban, hogy még a főszervezőt is le tudták győzni a versenyeken, pedig Grecmajer László négyéves kora óta több százszor látta az egyes filmeket – kedvencét, a Nincs kettő négy nélkült például kábé háromszázszor.
A háromnapos fesztivál során a Spencer-Hill-filmek történetéhez kapcsolódó versenyek (sör-virsli verseny, banánevő verseny, póker) mellett a rajongás mértékét is le lehet mérni. A hangfelismerő játékon például tíz másodperces bejátszásokból kellett kitalálni, hogy melyik film melyik jelenetéből való. A tizenéves győztes srác még azt is gond nélkül felismerte, amikor Spencer fémtálcával csapkodja az embereket, a nélkül, hogy egy szót is szólna a színész.
A környék egyébként sikeresen átváltozott egy mini Spencer-Hill-szigetté. Az üdülőközpont főépülete és a strand-kemping közt félúton található Zánkafürdő vasútállomásról csak a pofoncsászárok filmográfiájának ismeretével lehetett tájékozódni. Az itt-ott kiragasztott térképek olyan helyszínekre navigáltak, mint a Miami Beach (Nyomás utána) vagy a pólókat áruló Nimfas Korporation (És megint dühbe jövünk). A karszalag kiváltása után a helyszíni fogyasztáshoz Spencer-Hill-devizát is váltani kellett, hiszen az ezer forintos hagymásbabot csakis Pongó Pengőben lehetett kifizetni.
A szombat esti vihar sem tett be a családias, majális-hangulatú összejövetelnek, az addig csak vetítésekre használt mozi épülete lett a főhadiszállás. És ahogy egy jó majálison, itt is annyiféle embertípus fordult meg, amennyit csak el tudunk képzelni. A kötelező arcképes pólóban mászkáló, idézeteket üvöltöző harminc körüliek, a félliteres kólásüvegben becsempészett átlátszó italtól pirosodó bajszos bácsik, a Sound után még mindig a Balaton-parton józanodó izomtrikós fiatalok, és műanyagmotort nyúzó, a hangulatot a lényeg megértése nélkül is átvenni képes két-három évesek mind feltűntek a rendezvényen.
Sőt, még egy olyan kora huszonéves Spencer-hipszter srácba is belefutottunk, aki arról elmélkedett, hogy a két színész ’85-ös szétválása után már nem kellett volna elkészíteni az utolsó közös balhénak szánt Bunyó karácsonyig című filmet, mert azzal eladták magukat. Őőő, oké.
Beigazolódott az az elmélet is, hogy Terence Hill kifinomult játékát csak később kezdjük el értékelni, ugyanis az öt, általunk megkérdezett kisiskolás-korú gyerek közül mind Bud Spencert választotta a két ikon közül kedvencének. A hatéves Kristóf nemes egyszerűséggel foglalta össze a nagydarab olasz mester esszenciáját: „vicces, ahogy így lebokszol mindenkit”. A tévé előtt felnövő fiatalok egyébként, ha akarnák, sem tudnák elkerülni Bud Spencer és Terence Hill alkotásait, a Port.hu szerint két héten belül pontosan 22 filmjüket/sorozatukat vetítik a magyar csatornák.
Valószínűleg ennek az adáscunaminak köszönhető, hogy az olaszok és a németek mellett a magyarok számítanak a Spencer-Hill-kultusz legnagyobb zászlóvivőinek. Persze valami meg kellett, hogy a magyarokat ennyi év után is megmaradjanak a bunyós-poénos vonalban – többen észrevették már a párhuzamot a Rejtő Jenő-könyvek és a Spencer-Hill-filmek világa között. Logikusan következő, mégis abszurd helyzetek, fergeteges verekedések, mesterien idióta karakterek (lehetőleg a nevük is utaljon erre), kalandos, trópusi környezet. Az sem lehet véletlen, hogy Bujtor István a Bud Spencer-szinkronok és a Piedonét másoló Ötvös Csöpi-filmek után A három testőr Afrikábant is megcsinálta. Arról nem is beszélve, hogy a harsány vonósokkal operáló olasz westernfilm-zenét csak egy vékony, de nagyon fontos hajszál választja el a magyar nótáktól.
Az i-re a pontot a Spencer Hill Magic Band majd’ háromórás koncertje tette fel. A három testvér által alapított, mára héttagúvá bővült jazz-rock zenekar kizárólag a két színész filmjeinek zenéjéből válogat, és olyan energiával csinálnak élvezhető bulizenét a sokszor bugyuta prüntyögésre alapuló, bár erőteljes nosztalgiafaktorral megtámogatott dallamokból, hogy minden józan erőfeszítés ellenére kénytelenek voltunk együtt énekelni velük még a Movin’ Crusin’ című dallamtapadás-generátort is.
„Bud Spencer és Terence Hill filmjei azt mondják az embereknek, hogy nem kell különlegesnek lenni ahhoz, hogy győzzön az igazság, és elérd, amit akarsz. Emellett csak pluszt jelent, hogy még viccesek is, nekünk felnőtteknek a beszólások miatt, a fiam meg a verekedés hanghatásain neveti szét magát” – árulja el a csodálat titkát a feleségével és négyéves fiával érkező István. Ez egyébként nagyjából egybevág azzal, amit Bud Spencer mondott a hvg.hu-nak adott interjúban: „Az pedig, hogy egy-egy fog kiesik, sokkal inkább vicces, mint visszatetsző, vagy éppen ijesztő. A filmjeim lényege, hogy segítsünk a gyengéken, akiket el akarnak nyomni az erősek, és hogy tegyünk igazságot”.
Bud Spencerrel készített interjúnkat itt olvashatja.
A Bud Spencerrel több filmben is együtt játszó Bugner Józseffel készített interjúnkat itt találja.
