Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sokak életében sorsdöntő lehet a felvételi ponthatárok kihirdetésének estéje. Azonban olvasóink történeteiből világosan látszik, hogy egy esetleges kudarc még nem a vég: a sikertelen felvételi egy másik sikeres pályát is beindíthat. Mi jön a gyomorgörcs, az imák, a barátokkal közösen átizgult éjszaka után, vagy épp a nagy ünneplés után? Sztorik akaratról, kitartásról és sorsfordító döntésekről. Ilyen történetek várnak a ponthatárt megugrókra és az alatta maradókra. Mindegyikből érdemes tanulni.
Még a 2015-ös felvételi ponthatárok nyilvánosságra hozásának előestéjén kértük meg az ilyet már átélt olvasóinkat arra, írják meg nekünk, milyen emlékek fűzik őket a sorsfordító, átizgult naphoz. Mi történt aznap este? Buliztak a barátokkal, ünnepeltek a családdal? Vagy ha nem jött össze elegendő pontszám az áhított szakhoz, akkor magukba roskadtak?
Leginkább azonban az érdekelt minket, mi történt a nagy nap utáni időszakban. Ha összejött a felvételi, beváltotta-e reményeiket az egyetemi lét? Ha aznap kudarc érte őket, mihez kezdtek utána? Továbbképezték magukat, netán végleg elegük lett a felsőoktatásból. Kérdésünkre jócskán érkezett válasz, most a legérdekesebbek közül válogattunk.
Három nap gyomorgörcs
Rékának egy fesztivált kellett megszakítania azért, mert az utolsó pillanatban kiderült, valami hiba van a gépezetben. Előtte még minden a terv szerint alakult: gőzerővel készült az érettségire, két nyelvvizsgát is szerzett, hogy elérje a megfelelő pontszámot, és bejusson az álomegyetem álomképzésére, ahol évekig maximum közeli volt a ponthatár, és óriási volt a túljelentkezés.
Előzetes számításai alapján úgy tűnt, jó esélyekkel indul, hogy a kevés kiválasztottak egyike legyen, ám amikor a ponthatárok kiderülése előtt néhány nappal a biztonság kedvéért újból kiszámolta a pontjait a Felvi.hu-n, sírógörcsöt kapott, amikor szembesült a nem várt eredménnyel.
"Esélyem sem lett volna bejutni. Viszont miután kicsit megnyugodtam, észrevettem, hogy hiába töltöttem föl korábban, az egyik nyelvvizsgám szőrén-szálán eltűnt, cserébe a másikat kétszer mutatja a rendszer. Felhívtam a Felvi ügyfélszolgálatát, ahol fogalmuk sem volt arról, hogy mi történhetett, de közölték, hogy küldjem el nekik újból a dokumentumok másolatát. Lehet, hogy még újra tudják számolni a pontokat, de nem ígérnek semmi biztosat.” Három nap gyomorgörcs után végül megjött az értesítés arról, hogy sikerült regisztrálni Réka hiányzó nyelvvizsgáját, majd másnap az SMS is megérkezett: sikerült a felvételi, sőt, még a szükségesnél is több pontja volt. Réka azóta már sikeresen megszerezte a BA és az MA diplomáját is.
"Én erre születtem, nekem ezt kell csinálnom"
Soha nem szabad feladni - erre akarja felhívni a figyelmet Robi, nekünk beküldött történetével. Szerinte nem szabad az első kudarc miatt kétségbe esni, sőt, az talán csak még nagyobb ösztönzést jelenthet a jövőre nézve.
Robi már gyerekkora óta arra vágyott, hogy egészségügyi dolgozó legyen. Eleinte orvosnak készült, majd 15 éves korában inkább úgy döntött, inkább mentőtiszt lesz. "2013-ban érettségiztem, akkor még sajnos a serdülő kor pszichológiai nehézségeivel küzdöttem, ezért mindent érdekesebbnek tartottam, mint a tanulást, ezért nem is vettek fel a Debreceni Egyetem Egészségügyi karára. Kissé csalódott voltam, nem tudtam, hogy mit csináljak, de végül felvettek OKJ képzésre és másfél évig ápolónak tanultam. Az ápolói képzés során láttam az egészségügy rossz és jó oldalát is, de mindezek ellenére még mindig 100%-ig biztos vagyok benne, hogy én erre születtem, nekem ezt kell csinálnom” - írta nekünk.
Mivel a ponthatárok folyamatosan emelkedtek, Robi már nem tudott felvételizni az érettségijével egyetlen orvosi karra sem, de idén két tárgyból is új érettségit tett. amikor levelét megírta, az eredmény miatt izgult.
A szülők akaratával szemben is van út
A sikertelen felvételi utáni csalódottság kétféleképpen is elsülhet. Elsőre persze kétségbeejtő lehet a rossz hír, de van, aki továbbképzi magát a következő felvételi időszakig.
Lilla és szülei egészen másra vágytak a ponthatárok kihirdetésekor. Legalábbis legbelül Lilla biztosan nem a bölcsészkarra akart menni. Mindig is titkos vágya volt, hogy egyszer építész legyen, de pedagógus szülei folyamatosan humán irányba terelték. A gimnáziumban is humán tagozatra járt, majd 16-17 éves korában újból előtört belőle a vágy: építész szeretne lenni, azonban szülei nyomására mégis kizárólag bölcsész szakokra jelentkezett.
"Amikor kiderült, hogy nem vettek föl, kiborultam, de eltelt pár hét, és beláttam, kaptam egy esélyt arra, hogy megvalósítsam az álmomat. Egy évig pultosként és hosstess-ként dolgoztam, közben nyelveket tanultam: letettem a francia és az angol érettségit, elvégeztem egy rajztanfolyamot, továbbá megcsináltam az emelt matematika érettségit, fizikából pedig középszinten érettségiztem. Megérte küzdeni, mert az építész kart az évfolyamtársaim többségével ellentétben csúszás nélkül, mindig jó átlaggal csináltam végig, majd a suli után egyből fölajánlottak egy állást egy jó nevű budapesti tervezőirodánál.”
"33 éves korom után soha többet nem kell dolgoznom"
Elsőre persze kétségbeejtő lehet a rossz hír, de olyan esetre is van szép számmal példa, hogy valaki aki egészen más irányba indul. Az izgalmasabb történetek nyilván olyanoktól érkeztek, akik nem próbálkoztak tovább a magyar felsőoktatással, helyette máshol találták meg a szerencséjüket.
Bálint hozzánk eljuttatott története is elég tanulságos. Humán beállítottságú gimnáziumba járt, de hamar rájött, hogy a reál tantárgyak sokkal jobban fekszenek neki, ráadásul egyre világosabb lett a számára: fogorvos akar lenni. Innentől kezdve mindent beleadott, különórákra járt, kizárólag ez a cél a lebegett a szeme előtt.
Végül egyetlen ponttal csúszott le az államilag támogatott szakról, a költségtérítésestviszont sem ő, sem családja nem engedhette mag magának. Ekkor döntötte el, nem adja fel, és előteremti a szükséges összeget. Így talált rá egy óceánjárókra személyzetet toborzó közvetítő cég hirdetésére, akik épp személyzetet kerestek. Bálintot fotósként vették fel, mivel ha nem is profi szinten, de elég magabiztosan kezelte a fényképezőgépet.
A pénzkeresésből életvitel lett, mivel olyan összeget keresett a hajós munkával, hogy esze ágában sem volt hazatérni, sőt a magyarországi felsőoktatás és a fogorvosi munka sem hozta már lázba. Nem is csoda, hiszen ahogy a most kora húszas éveiben járó fiatal fogalmazott, "33 éves koromra olyan tőkét halmozok fel ezzel a munkával, hogy soha többet nem kell dolgoznom."
Asszisztensként kezdte, ma már ő felel egy teljes részlegért a hajón. Időnként még hazalátogat, de ismerősei többsége, köztük a ponthatár-hirdetéskor boldogan ugrándozó társai a Sarkkör vidkéről vagy a Hawaii-szigetekről küldött fotóit nézegethetik. Ffelesleges is a kérdés, megbánta-e, hogy annak idején nem vették fel: a válasz úgyis nyilvánvaló.
Pesti kocsmából Thaiföldre
Virág esete is azt bizonyítja, hogy akkor sem kell kétségbe esni, ha valaki lekerül a Magyarországon elfogadott, középsuli után egyből egyetem-életpályáról, és hogy bizonyos esetekben a tapasztalatszerzés célravezetőbb a tanulásnál.
Virág azt írta nekünk, hogy az érettségi után minden álma az volt, hogy valamelyik vendéglátóipari szakon tanulhasson tovább. Az álomtól azonban azon a bizonyos napon néhány aprócska pont örökre elválasztotta. Azaz, csak választotta volna el, hiszen a rövid kesergés után Virág saját kezébe vette sorsát, és -- szégyen, nem szégyen – beállt az egyik pesti kocsmába pultozni.
Mivel jól dolgozott, három nyelven, spanyolul, franciául és angolul is jól beszélt, továbbá ambíciózus volt, főnökei egy nemzetközi mixer-tanfolyamra küldték. Olyannyira tehetségesnek bizonyult ebben a szakmában, hogy ajánlatot kapott Thaiföldről. Ő pedig nem habozott, és élt a lehetőséggel.
Azóta eszébe sem jutott, hogy hazatérjen. „Semmi kedvem havi százezer forintokért gürcölni, úgy, hogy a főnökeim végig éreztetik velem, hogy semmi esélyem az előrelépésre. Itt egészen más a helyzet: ha szorgalmas, tehetséges, és ambiciózus vagy a főnökeid nem keresztbe tesznek neked, hanem kiemelnek. Felszolgálóból pár év alatt étterem-menedzser lettem. Itt valahogy egyértelmű, hogy a cégnek is jó, ha a jó munkaerőt folyamatosan képzik és elkötelezetté teszik.”
