hvg.hu: A nyolcvanas években két novelláskötete is megjelent angol nyelven külföldön. A novellák szinte mindegyike Lengyelország jelenét, a szükségállapot éveit örökítette meg kifejezetten keserű hangnemben. Mennyire volt általános jelenség az időszak, s különösen a szükségállapot irodalmi feldolgozása?

Janusz Anderman: Nagyon kevés irodalmi mű született a szükségállapot időszakáról. Inkább verseskötetek jelentek meg akkoriban, amelyek nagy része nem élte túl az időt. Általában túlzottan hazafias hangvételű versek voltak, emiatt esélyük sem volt fennmaradni.

hvg.hu: Lengyelországban is megjelentek a novellák?

J. A.: Jóval később, egy underground kiadó révén. Először Párizsban publikálták őket a lengyel emigráns kultúra központjának számító Kultura magazin kiadásában. A főszerkesztő, a legendás Jerzy Giedroyć nem adott ki olyan könyvet, amit már publikáltak máshol. Ezért ha nála akartam kiadatni a könyvet, hozzá kellett mennem először, s aztán az itthoni underground kiadókhoz. A Kultura nemcsak szerkesztőség volt és könyvkiadó, hanem a háború végétől a lengyel emigráns politikai és kulturális élet szellemi központja is egyben. Olyan értelmiségi tömörülés, amelynek a célja az is volt többek között, hogy a litván, fehérorosz és az ukrán kultúrát közelebb hozza a lengyelhez. A Poland under Black Light szövegei lengyelül Londonban jelentek meg először a helyi emigráns magazin, a PULS kiadásában. Ez természetes döntés volt, hiszen jó magam is ennek a lapnak dolgoztam szinte a működésének elejétől. Kis szerkesztőség, kis kiadóval. Volt egy irodalmi magazinunk is, ami háromhavonta jelent meg. A szükségállapot előtt Varsóban volt a szerkesztőség központja, amit 1981 decembere után kénytelenek voltuk Londonba áthelyezni.

Janusz Anderman

hvg.hu

hvg.hu: A Poland still... (Lengyelország még...) című novellában egy tízéves kisfiú kérdezi a nagyapját arról, milyen volt Lech Wałensa idején. A nagyapa nem tud egyértelmű választ adni. Most én kérdezném Önt arról, hogy a nyolcvanas évek Lengyelországában milyen volt íróként dolgozni?

J. A.: Ha valaki az underground kiadók világában, egyszóval a cenzúra szorítása nélkül alkotott, akkor teljesen szabad utat kapott. Igaz, mindig fennállt annak a veszélye, hogy hirtelen a börtönben találjuk magunkat. Nekem már 1975-ben megjelent az első kötetem, az említett novellát is jóval korábban kezdtem el írni, az eredeti címe is más volt (Brak tchu, Levegő nélkül). A Párt törekedett arra, hogy az írók ne működjenek túl nagy számban az underground kiadók szárnyai alatt, ezért engedményeket is tettek. A második regényem (Gra na zwłokę) hivatalos, állami kiadónál jelenhetett meg. A vicc az, hogy a könyv underground irodalmi kitűntetést kapott, a Zapis nevű folyóirat jutalmazta. A cenzúra becsukta a szemét. Tisztában voltak a díjammal, de úgy tettek, mintha nem tudnának róla. A lényeg az volt a számukra, hogy a regény nem underground kiadónál jelent meg, ezért nem is szóltak érte. A földalatti irodalom pedig megbecsült egy állami kiadónál publikált alkotást. Számomra ez volt az lényeges.

hvg.hu: Mi volt a szerepe az underground irodalomnak?

J. A.: Pótolni, javítani, kiigazítani kellett. Társadalmi részről pedig a látványos ellenszenv bemutatásának eszköze volt, ami az akkori politikai világgal, s a ránk erőltetett kultúrával és ideológiával szemben felgyülemlett. Az ellenkultúrához a nagyvárosokban – Varsó, Krakkó, Poznań, Wrocław vagy Gdańsk - szinte korlátlan hozzáférési lehetősége volt az embereknek, de vidéken sem volt lehetetlen tájékozódni. Lehetett fogni a Szabad Európa Rádiót, a BBC lengyel szekcióját, vagy az Amerika Hangját, még ha próbálták zavarni az adott frekvenciákat.

hvg.hu: Mennyiben változott meg az állam hozzáállása az ellenkultúrához a szükségállapot alatt és után?

J. A.: Hat hónapot töltöttem a białołękai börtönben. Nem voltam ugyan tagja a Szolidaritásnak, de a PULS-nál való tevékenységem miatt engem is bezártak. A szükségállapot után elég furcsa helyzetben találtuk magunkat. A politikai vezetőség ugyanis azt se tudta, mit kezdjen az „irodalmi problémával”. Voltak olyan ötletek, hogy bezárnak egy-két írót, példaként a többiek számára, meg hogy megfélemlítsék őket. De végül elvetették ezeket az elképzeléseket, mert nem akartak senkiből mártírt csinálni. A legrosszabb helyzetbe azok az írók kerültek, akik a Párt tagjai voltak, és olyan műveket írtak, amiket elvártak tőlük. Néha évekig tartott, mire nekik is kiadták a könyvüket, egyszerűen azért, mert nem volt papír, amire nyomtatni lehetett volna. Ennek meg az volt az oka, hogy az underground kiadók ellopták a papírt. Ez elég őrjítő lehetett.

hvg.hu: Ezek elég bizonytalan lépések a Párt részéről.

J. A.: Nem igazán tudták, milyen taktika szerint cselekedjenek. 1973-ban Krakkóban kiadtam egy nagyszerű fiatal költő 10 versét egy kis füzetben, amelyeket nem engedett át a cenzúra. Nem hivatalos kiadás volt persze, még a földalatti kiadók megjelenése előtt pár évvel. A titkosszolgálat a verseskötet megjelenése után napokkal megtudta, hogy én feleltem a kiadásért. Később hallottam, hogy tárgyaltak a bebörtönzésemről, de belőlem sem akartak mártírt faragni. A '80-as évekre egyébként már a legtöbben ellene volt a hivatalosan működő kiadóknak: ha valaki az undergroundban „befutott”, nem is próbálkozott már a hivatalos kiadókkal.

hvg.hu: Milyen körülmények között dolgoztak a PULS-nál? Hogyan működött egy illegalitásban levő underground szerkesztőség?

J. A: Társadalmi, de főleg irodalmi magazin volt a PULS, amely a Zapis mellett a második legfontosabb ilyen jellegű kiadvány volt, de az underground szerkesztőségek rengeteg lapot, hosszabb, könyvszerű, vagy pár oldalas periodikákat adtak ki, nehéz összeszámolni, pontosan mennyit. A PULS kis szerkesztőség volt, öten-hatan dolgoztunk mindössze, mindenkinek megvolt a saját feladatköre: valaki csak a költészettel, valaki csak a prózával foglalkozott például. Megrendeltük az anyagokat innen-onnan, aztán egy szerkesztőségi ülés elég volt, hogy összerakjuk az adott számot. Londonban inkább már kicsi, néha nagyon apró kiadványokat készítettünk. Ezeket egyszerűbb volt Lengyelországba csempészni. Nagyobb élelmiszeres, vagy mosóporos dobozokat ürítettünk ki, aztán teletömtük őket a magazinokkal. Egy dobozba akár száz kis könyvecske is elfért.

T-55 tank a lengyel utcákon 1982 decemberében

Wikipedia

hvg.hu: Az underground kiadók nagy száma egyfajta előjele volt a változásnak? Gondolták-e egyáltalán, hogy idővel elérkezik a rendszerváltozás?

J. A: Senki nem gondolta, hogy ez a rendszer valaha össze fog omlani, de elegünk volt az állami kiadóknál megjelenő lapokból és könyvekből.

hvg.hu: Mesélne a letartóztatása körülményeiről, illetve a białołękai börtönben eltöltött 5 hónapról? Mi volt a vád?

J. A.: Az én esetem kicsit szokatlan volt, mivel nem december 13-án éjjel tartóztattak le, hanem néhány nappal később, ugyanis nem voltam otthon, csak előbb-utóbb haza kellett mennem átöltözni. A lakásom Varsó központjában volt, ahol több értelmiségi is lakott, így a környéket különösen figyelték. Este tíz után csak a kapuőr segítségével lehetett bejutni a házba. Az őr jegyzetelte ki, ki, mikor, kivel távozik vagy érkezik. Perceken belül kopogtattak a titkosszolgálat emberi az ajtómon. Amatőrök voltak. A kocsi, amelyben bevittek többször lefulladt, a sofőr többször eltévedt, és  számtalanszor megállítottak minket, hiszen minden sarkon állt egy ellenőr. Körülbelül két hónap múlva kaptam meg a hivatalos letartóztatási végzést. Azt írták, ártottam a rendszernek. De mindez különösképpen nem izgatott. Ami igazán sokkolt, a rabok közötti politikai megosztottság. Igazából úgy nézett ki, mint a mai Lengyelország egy kis szobába zárva. A megosztottság annyira erős volt, hogy azon illetők, akiknek más-más politika nézeteik voltak, egyszerűen egymáshoz sem voltak hajlandók szólni. Egy cellában akár négy különböző politikai nézetű ember is ülhetett, s állandóan harcoltak egymással. A letartóztatás pokla számomra ez volt. Látni mindezt. Sajnos, ha a ma politikai csatározásokat nézem, a białołękai cellák világa visszatérni látszik.

hvg.hu: Ezt hogyan érti? Önnek például vannak olyan ismerősei a múltból, akikkel ma már szóba sem áll, vagy fordítva?

J. A.: Természetesen vannak olyanok, akikkel nem is szeretném fenntartani a kapcsolatot különböző okok miatt. Vegyük például a KOR egyik alapítóját, Antoni Macierewiczet, a PiS (Jog és Igazságosság Pártja) második emberét Kaczyński után. Teljesen bizarr, abnormális nézetei vannak. Öt éve próbálja bizonyítani például, hogy a szmolenszki repülőgép nem lezuhant, hanem felrobbantották. Már vagy az ötvenedik ötlettel jött elő, azzal kapcsolatban hogyan követtek el merényletet a köztársasági elnök ellen. Én viszont maradtam a saját társaságomban. A mai napig a Gazeta Wyborcza szerkesztőségében dolgozom, ahol Adam Michnik a főszerkesztő. A megosztottság azonban mélyebb, mint a hetvenes években. Akkor, ha egy író a Párthoz tartozott, de tudtuk róla, hogy őszinte ember, nem zártunk ki a társaságunkból, normálisan beszélgettünk és vodkáztunk vele. Kaczyński emberei például már nem állnak szóba olyanokkal, akikkel a nyolcvanas években ezt még megtették. Egy átlagos beszélgetésről sem lehet szó, és Szmolensk után mindez súlyosbodott.

Lech Walesa egy sajtótájékoztatón 1988-ban

AFP / Roger Viollet

hvg.hu: Akkor ebből a szempontból a rendszerváltás kifejezetten kudarcos volt Lengyelországban Ön szerint?

J. A.: Az elszomorító politikai csatározások ellenére nem mondanám, hogy kudarc lett volna. Épp ellenkezőleg, gazdasági szempontból kifejezetten sikeres volt az átalakulás, a 2008-as válság sem sújtotta nagy mértékben az országot. A józan ész társadalmi meglétét igazolja, hogy Kaczyński pártjának 2007 óta nem sikerült semmilyen választást megnyernie. Remélhetőleg ez így is marad idén ősszel is. Szabad országban élünk, s bár a szabadságnak is megvannak a maga veszélyei, mint például agresszív nacionalista mozgalmak megjelenése, de a szabadsághoz ez is hozzátartozik. Azt kell azonban mondanom, hogy a mai Lengyelországban a vallás jelent igazán nagy problémát.

hvg.hu: Ezt hogy érti?

J. A.: A lengyel politikai pártok szinte mindegyike fél az egyháztól, amely számos, gazdaságilag kifejezetten káros előjoggal bír. Egy tíz méteres útszakaszt sem lehet lassan megnyitni anélkül, hogy egy pap ne adná rá az áldását. Szinte minden hivatalos ünnepségen jelen kell lennie egy papnak vagy püspöknek. Kórházaknak, a rendőrségnek, a tűzoltóságnak, a határőrségnek, még a katonaságnak is megvan a saját „papja”, az úgynevezett „kapelan”. Az állam és az egyház szétválasztását hirdető alkotmány ellenére minden iskolában, hivatalban, valamint a lengyel parlamentben falán is keresztek lógnak. A Szejm épületébe egy jobboldali képviselő az éjszaka folyamán csempészte évekkel ezelőtt, a kereszt azóta is ott lóg. Az egyház a rendszerváltás után több földet kapott vissza, mint amennyi a háború előtt volt nekik. Majd a visszakapott földeket elkezdték lassan eladogatni, amivel a lengyel egyház rengeteg pénzt keresett. Mára egyébként az egyházon belül is nagy a megosztottság. Vegyük például Tadeusz Rydzyk ultrakonzervatív pap esetét. Jelentős médiabirodalmat alakított ki, a kezében van egy magazin, egy tévécsatorna és egy rádió is. Szélsőséges vallásossága nagyon sok embert elér. Mintha valóban az lenne a célja, hogy szétszedje az egyházat, ami II János Pál pápa halála után nem nehéz többé.