hvg.hu: Nincs könnyű helyzetben, aki kapcsolatba szeretne lépni önnel, ugyanis nincs mobiltelefonja. Megkérdezhetem, hogy miért?

Galla Miklós: Azért nem használom, mert zsibbad tőle a fejem. Akkor is, ha valakivel egy autóban utazom, és ő használja. Ezért nincs is mobiltelefonom, mert így nem is szorongok azon, hogy ha lenne, akkor zsibbadna a fejem.  

hvg.hu: Értem, akkor térjünk is rá a vigyoratóriumként titulált Nem a Messiásra. Mit is jelent ez?

G. M.: A darab a Brian élete című film történetét meséli el, csak épp teljesen más eszközökkel, mint a film, mert ez egy oratórium, azaz szimfonikus zenekar és kórus szerepel benne. Ugyanakkor a zenei stílusa könnyedebb, mint mondjuk egy Händel-oratórium, tehát nem teljesen klasszikus zene, inkább félúton van a musical és a komolyzene között. Díszletek sincsenek, és az öt főszereplő sem jelmezben, hanem kottaállvány előtt állva énekel.

hvg.hu: És ha az összes főbb szerepet az énekesek játsszák, mit csinál Galla Miklós a darabban?

G. M.: Én azt a szerepet játszom, amit a 2009-es londoni bemutatón Michael Palin. Ez azt jelenti, hogy a darab elején és a második rész elején női ruhában és parókában elmondok egy narrációt, továbbá a második részben egy római katonát alakítok. A finálé után pedig van egy – majdnem azt mondtam, hogy meglepetés ráadás, de miután így lenyilatkozom, már nemigen lesz az – tehát, egy plusz ráadás, a Favágó-dal, ezt én éneklem.

Galla Miklós

Fazekas István

hvg.hu: A május 31-i előadáson Eric Idle, a Monty Python tagja is fellép. Ő mennyi időt tölt Magyarországon?

G. M.: Ha jól tudom, hat napig lesz Budapesten, úgyhogy jó lenne vele az előadáson kívül is találkozni. Korábban vacsoráztam már együtt több Monty Python-taggal is, szeretnék Erickel is vacsorázni, úgy érzem, lenne is mit mondanunk egymásnak.

hvg.hu: Rajta kívül már mindegyik taggal találkozott?

G. M.: Sajnos Graham Chapmannel 1989 óta senki sem tud találkozni, de a másik négy taggal már igen, sorrendben Terry Jones-szal, John Cleese-szel, Michael Palinnel és Terry Gilliammel. Először ’92 nyarán, amikor már fordítottam magyarra a Monty Python Repülő Cirkuszát, akkor a házába invitált Terry Jones, és én mentem a házába. Rámutatott egy nagy ebédlőasztalra, és mondta, hogy annak idején hatan azt az asztalt körülülve írták az epizódokat. De mindegyikük nagyon kedves, kitárulkozó, nagyvonalú volt, és pont olyan jó fejek, mint amilyennek a filmjeik és a tévéműsoraik alapján elképzeli őket az ember.

hvg.hu: Szinte egytől egyig a mai napig aktívak, még mindig követi a munkásságukat?

G. M.: Követem, annál is inkább, mivel tavaly, 34 év szünet után újra összeálltak. A 34 év úgy értendő, hogy élőben, színpadon 1980-ban léptek fel közösen utoljára ezt megelőzően, és sokáig úgy tűnt, hogy már soha nem is fognak összeállni. Amikor 2005-ben Terry Gilliammel vacsoráztam, akkor különböző érveket sorakoztattam fel amellett, hogy miért álljanak össze, ő pedig minden érvet visszautasított. Például azzal is érveltem, hogy már 25 évig bizonyították, hogy képesek nem összeállni, most már mindenki elhiszi, nem kell tovább bizonygatni, ezért akár össze is állhatnának. És hát tavaly végre tényleg összeálltak, az utolsó előadás felvételét pedig Magyarországon moziban is vetítették, amit újra én feliratozhattam.

hvg.hu: Ön szerint az angol humornak van ma méltó képviselője?

G. M.: Úgy gondolom, hogy olyan szintű tévéműsor, mint a Monty Python Repülő Cirkusza, azóta sem készült. Nem lehet felülmúlni. Ők mindent megírtak és mindent eljátszottak, amit lehet. Voltak természetesen olyan műsorok, amikben voltak jó jelenetek, mint az Egy kis Fry és Laurie vagy a Smith & Jones, de egyik sem volt olyan konzisztens. Nem véletlen, hogy a Monty Python munkássága a mai napig újra és újra előkerül a tévében, és mindig lehet őket kapni DVD-n, mert már klasszikussá váltak – és meg vagyok róla győződve, hogy száz év múlva is klasszikusnak fognak számítani.

hvg.hu: És más, nem szkeccsalapú sorozatot néz?

G. M.: Dramatikus tévésorozatokat nem nézek, akkor már inkább egy jó, izgalmas horrorfilmet nézek meg – a sci-fi-horrort különösen szeretem, mint A dolog című filmet vagy az Alien-sorozatot. De nagyon szeretem például az amerikai, úgynevezett késő esti szórakoztató műsorokat. Nagy fájdalmamra David Letterman 33 év után épp most vonult vissza, de VHS-en és DVD-n 2002-ig visszamenőleg fel van véve a műsora, úgyhogy én nézem őt, annak ellenére, hogy ő már visszavonult.

hvg.hu: Magyarországon viszont mintha kiszorult volna a tévés fősodorból a humor, legalábbis ahhoz képest, hogy 20-30 évvel ezelőtt milyen szerepet kaptak a kabarék vagy a szórakoztató showműsorok.

G. M.: Szerintem ez egy optikai csalódás, mert például a Besenyő család is maximum háromszor-négyszer volt a képernyőn egy évben, csak olyan ütős volt, hogy többnek tűnt. De ma is van műsora a standuposoknak vagy Bagi–Nacsának, és ott van a Comedy Central, ahol éjjel-nappal humor megy. Az más kérdés, hogy régen volt egy csatorna, ma pedig több száz, amiből választani lehet, és így szétoszlanak a humoros műsorok is.

hvg.hu: Mióta elváltak útjaik a L’art pour l’art-ral, nézte a műsoraikat?

G. M.: Előfordult, hogy belenéztem, igen.

hvg.hu: Ön és Laár András is nyilatkozta már, hogy nemrég újra felvették a kapcsolatot, így már csak Dolák-Saly Róberttel nem beszél. Van már valami előrelépés ezen a téren?

G. M.: Vele még nem sikerült beszélnem. Laár András próbált közvetíteni közöttünk, de egyelőre Robi nem ambicionálja a közeledést. Pár éve volt egy gálaestjük, amire szerettek volna meghívni, de valószínűleg technikai okokból nem jutott el hozzám a megkeresés. Talán jó lenne bepótolni, hiszen jövőre lesz harmincéves a társulat.

hvg.hu: Melyik a kedvenc L’art pour l’art-szkeccse?

G. M.: Az összes Besenyő család. Főleg a szilveszteri műsorok, mert azokba apait-anyait beleadtunk. Az 1995-ös szilveszteri rész különösen kedves nekem – ez az, amiben a Lila liba című szám is elhangzik –, mert ennél sikerült elérnem a televízió vezetőségénél, hogy egyből éjfél után leadják, és így hatalmas siker lett. Előtte is be voltunk futva, de után még jobban befutottunk.

hvg.hu: És mondjuk Margiton kívül melyik volt a kedvenc karaktere?

G. M.: Hát, Galla Miklós. Úgy gondolom, hogy az egy külön képesség és tehetség, amikor az ember a saját hangján is képes kommunikálni a közönséggel. Tehát személyesen én, mint Galla Miklós is tudok szólni a nézőkhöz. Bár persze az is egy szerep.

hvg.hu: Miben különbözik Galla Miklós mint ember és Galla Miklós mint karakter?

G. M.: Például abban, hogy a civil életben nem mondok állandóan poénokat, tudok csendes is lenni, és tudok nem lenni a társaság középpontja. Nekem a színpad a világom, ott pedig azt várják el tőlem, hogy ontsam a poénokat. És én ontom.

hvg.hu: Jé, Galla is ember! címmel jelent meg nemrég önéletrajzi könyve, amiben arról is ír, hogy Tanzániában eltöltött idejének is sokat köszönhet. Meddig élt ott, és hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

G. M.: Másfél évig éltem ott, 12-13 éves koromban. A legjelentősebb velejárója az ottlétemnek az volt, hogy ott tanultam meg angolul. Úgy mentem ki, hogy egy szót sem tudtam, de a helyi általános iskolában angolul folyt a tanítás, és szinte hetek alatt megtanultam a nyelvet. A nyelvtudás hatalmas kincs, bele sem tudok gondolni, mi lenne velem nélküle. 

hvg.hu: Már fellépése is volt Angliában.

G. M.: Igen, legutóbb hat éve léptem fel ott, egy Maidstone nevű városban. Egy angol stand-upos barátom ajánlott be egy pubba, ahol minden csütörtökön van komikusi előadás. Nagyon édes volt a közönség, egyáltalán nem zavartak meg, pedig arrafelé nagy divatja van annak, hogy ha fellép egy stand-upos, belekiabálnak a műsorba, és azt figyelik, hogy a komikus belezavarodik vagy tud rá reagálni. Nekem egyszer sem kiabáltak közbe, úgy figyeltek, mint egy színházi előadáson, és szinte minden poén bejött. Tehát mondjuk 34 poénból 29 bejött.

hvg.hu: Mennyiben különbözik egy magyar és egy angol nyelvű műsora?

G. M.: Nem sokban. Nagyon érdekes, hogy a poénok hatásmechanizmusa teljesen ugyanaz itthon és külföldön. Egyszer Ljubljanában léptem fel, egy várudvar szabadtéri színpadán, ahol a szlovén komikusok szlovénül, a többiek pedig angolul adtak elő. A szlovén közönség pedig mintha anyanyelven beszélte volna az angolt, úgy reagált még a legpörgőbb nyelvű amerikai komikus poénjaira is. De a bátyámnak van egy vízibusza, amin szoktak lenni céges bulik, na, ott is felléptem már angol nyelvű műsorral, és ott is nevettek rajta.

hvg.hu: Mi volt a legfurcsább hely, ahová hívták fellépni?

G. M.: Furcsa helyre nem, furcsa körülményre viszont emlékszem. ’88-ban lehetett, a Balaton mellett egy KISZ-táborban, amikor a KISZ már az utolsókat rúgta. A Farkas a mezőn című L’art pour l’art-előadást játszottuk, és egy szemernyi nevetést nem sikerült kicsikarnunk a közönségből. Mi tudtuk, hogy nem a darabbal van a baj, mert addigra már sokszor előadtuk a Közgázon és vidéken is, úgyhogy nem estünk kétségbe, szépen végigjátszottuk, és közben a színfalak mögött röhögtünk egy jót a helyzeten.

hvg.hu: A zenei pályára is visszatért, jelenleg a GM több mint 49 nevű formációval koncertezik. Új számok várhatók a bandától?

G. M.: A közönség azt várja tőlünk, hogy a GM49 régi számait játsszuk, tehát a Kötödét, a Bélát itt ne keresséket, a Brékó, brékót vagy az Elektromos gyalogost. Van egy olyan dalunk, hogy A telken, a telken, ami szintén egy régi GM49-szám, csak kevésbé ismert, mert annak idején nem készült profi felvétel, de most csináltunk, és forgattunk hozzá egy videoklipet is, ami nemsokára elérhető lesz az interneten. Tulajdonképpen ez az első igazi videoklipem, nagyon jó lett.

hvg.hu: A sárga esőkabát elő szokott még kerülni?

G. M.: Nem, egyrészt nem tudom, hogy hol van, másrészt nagyon izzadtam benne, és sosem volt annyi eszem, hogy koncert közben levegyem, ezért végig abban voltam, és ömlött rólam a víz.

hvg.hu: Korábban már beszélt a legnagyobb zenei hatásairól (UB40, Bad Manners, Madness, The Beat). Mai zenéket hallgat?

G. M.: Inkább a régi kedvenceim új lemezeit hallgatom szívesen, például ha k. d. langnek van egy új albuma, vagy Elton Johnnak, Diana Krallnak, akkor azokat meghallgatom. Emellett mindig vannak korszakaim, van, amikor egyfolytában Pink Floydot hallgatok, most éppen a Steely Dan-korszakomat élem.

Fazekas István

hvg.hu: A GM49 egyetlen nagylemeze, az 1985-ös Digitális majális ma egy jó emlékezetű albumnak számít. Annak idején miért nem lett nagyobb siker?

G. M.: A hanglemezgyártó vállalatnak nem volt szívügye ez a lemez, ezért nem propagálta kellőképpen. Az anyagtól lehetett volna nagyobb siker, a Brékó, brékó és az Elektromos gyalogos igazi nagy slágerek lehettek volna. De nem voltunk a lemezgyár kegyeltjei – vagy lehet azt mondani, hogy én nem voltam az. Például önkényesen ráírták a lemezre, hogy 14 éven felülieknek nem ajánlott, és én ezt nagyon rossz néven vettem, le akartam szedetni, de nem engedték. Ez egyébként Boros Lajos döntése volt, akire sokáig haragudtam emiatt, de azóta már kibékültünk.

hvg.hu: Még mindig nagy focirajongó?

G. M.: Ha két, futballozni jól tudó csapat tétre menő meccset játszik, az érdekel, tehát a BL-döntőt biztos fogom nézni. Legalábbis a második félidejét biztos, mert apukámtól azt tanultam, hogy a focimeccs-közvetítés az a fajta tévéműsor, a filmekkel szemben, amibe bármikor be lehet kapcsolódni, rögtön lehet érteni a cselekményt. De nem drukkolok kiemelten senkinek, mert semmi okom sincs, hogy a másik csapat ellen drukkoljak.

hvg.hu: Volt már színész, zenész, írt könyvet, az utóbbi időben még fest is. Van még valami, amiben szívesen kipróbálná magát?

G. M.: Ilyen volt a színműfordítás, de most a közelmúltban fordítottam egy monodrámát, amit Szirtes Balázs színészkollégám fog előadni. Gyerekekről szól, de szigorúan 18 éven felüli a téma, és nagyon jónak érzem a darabot. Komoly és szívbemarkoló, de vannak benne humoros kiszólások is. Jelenleg Egy remek nap munkacímen fut. De majd mondom Balázsnak, hogy keressünk neki valami blikkfangosabb címet.