Elsősorban Szlovákiát és Magyarországot, Csehszlovákiát és Magyarországot érintő kérdésekről, de a román-magyar viszonyt és a Balkánt érintő témákról is szó esett azon a konferencián, amelyet fiatal doktoranduszok tartottak. Ők többnyire kutatásaik elején járnak, így végleges következtetéseket még nehéz lenne levonni az általuk felvetett problémákból, de a TéKa – Szlovákiai Magyar Fiatalok Tudományos és Kulturális Társulása és a kassai Šafárik Egyetem történelem tanszékének együttműködésével rendezett kétnapos nemzetközi történelmi (és részben regionális és nemzetközi gazdaságtani) konferencia így is számos újdonsággal szolgált.

Így például Hajdú András az 1848-as szlovák felkelés társadalmi bázisát vizsgálta, és hangsúlyozta az erős cseh és a mérsékeltebb német szerepet, sőt még lengyel részvételt is kimutatott. Mint elmondta, a 10-11 napos – egyébként sikertelen – felkelés katonai vezetői közül öten csehek, négyen szlovákok voltak, egy pedig a lengyelek közül került ki.

Különösen a cseh diákok szerepét emelte ki a felkelés kezdeményezésében. Hajdú szerint a bécsi udvar, a Habsburgok hallgatólagosan támogatták ezt az akciót akkor, amikor a Batthyány-kormány ellen Jellasics délnyugatról támadott. A szlovák felkelés szerepe az volt (lett volna) 1848 szeptemberében, hogy Morvaország felől, északnyugatról Miava térségében megosszák a magyar kormányhoz hű katonai erőket. Ám a felkelést pár nap alatt leverték a törvényes pest-budai kormányhoz hű katonai egységek, majd szeptember végén Pákozdnál győztek Jellasics ellen.

Ugyanakkor Hajdú kutatásai kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a XIX. századi nemzeti identitások nem vetíthetők ki teljesen egyértelműen a XX. században létrejött (nemzet)államokra. A XIX. században még a szlovák felkelés (szlovák) vezetője, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője, a szlovák nemzeti mozgalom egyik legfontosabb személyisége, L’udovít Stúr is magyarnak („Hungarus”-nak) tartotta magát állampolgári minőségében. (Erről korábban a hvg.hu-n is írtunk.) Ezért is érdemes óvatosan bánni a korabeli „szlovák” vagy „magyar”, de akár a „német” minősítésekkel is. Ebben az időszakban ugyanis nem volt ritka a „többes identitás” például.

Kosztyó Gyula az 1944-es különleges közigazgatásról beszélt Kárpátalján. Ez az az időszak, amikor a magyar hadsereg az Árpád-vonalba felvonulva próbálta védeni az akkori határokat a Kárpátokban. (1944 elején Magyarország északkeleti és keleti határai megegyeztek a történelmi Magyarország határaival.) Kosztyó olyan dokumentumokat talált az ukrajnai levéltárakban, amelyek a magyar archívumokban nem voltak fellelhetők. Így a katonai és a civil hatóságok együttműködéséről és konfliktusairól szólva nem egyszerű adatismertetést tartott, hanem konkrét esetekben elemezte a kétféle hierarchikus szervezet tevékenységét.

Többek között a kiürített „zsidó lakásokról” szóló vitákat is megemlítette, amikor a katonai érdek érvényesült. (A zsidónak minősített személyeket a német megszállás, azaz 1944. március 19. után Kárpátaljáról is tömegesen deportálták – erről a kárpátaljai levéltárakban kutatva azonban rendkívül kevés adattal találkozott Kosztyó.)

Bese László az 1919-es komáromi „csata” vagy „áttörési kísérlet” emlékezetének változásait mutatta ki a csehszlovák, a magyar, a szlovák és a szlovákiai magyar sajtóban. A magyar Tanácsköztársaság idején lezajlott esemény 102 áldozatára való emlékezés időben állandóan módosult ugyanis. (Az áldozatok döntően Győrből érkezett fiatalok, akik a vonatról leszállva indultak el a magyar oldalról a komáromi hídon 1919. május elsején, de csehszlovák légionáriusok tüzébe futottak bele.) A magyar „elvtársak” (ahogyan ezt egy emléktábla írja) akcióját minden rendszer és minden ország újraértelmezte: attól függően, hogy magyarságuk vagy kommunistaságuk, baloldaliságuk volt fontosabb. A jelenlegi magyar radikális sajtóban, legalábbis egy internetes cikk tanúsága szerint, például a magyarságuk vált megint fontosabbá Bese szerint.

Bödők Gergely az 1919-es Tanácsköztársaság megítéléséről, különösen a vörösterror értékelésének változásairól tartott előadást. A számtalan idézet közül az egyik legmegdöbbentőbb az 1956 utáni kádári megtorlás vezető politikusának, Münnich Ferencnek volt a véleménye. Míg a kommunista történetírás 1945 után sokáig nem is beszélt Szamuely Tibor és a többiek tetteiről, Münnich szerint inkább túl gyenge volt a terror 1919-ben. Bödők természetesen idézte a vörös terror jobboldali megítélését alapvetően befolyásoló Tormay Cécile Bujdosó könyvét is, amely a Horthy-korban, közvetlenül az események után jelent meg, és amely rendkívül erőteljes és negatív jelzőkkel illette a Tanácsköztársaság kommunista vezetőit.

Hamerli Petra a Horthy-kor első évtizedének egyik hosszan húzódó magyar-román vitáját elemezte. Az úgynevezett magyar optánsok ügyéről van szó, amelyet csaknem tíz év után sikerült rendezni, részben olasz – Mussolini és Bethlen István magyar miniszterelnök tárgyalásait követő – közreműködéssel. Az optánsok azok voltak, akik nem maradtak Trianon után Romániában (Erdélyben), viszont birtokaikat a román állam államosította. Ők éppen a trianoni szerződésre hivatkozva kértek kártérítést Romániától. Sajátos, hogy a magyar kormányfő, azaz Bethlen maga is optáns volt. A kompromisszummal záródó ügy érdekessége azonban nem ez, hanem az, ami Hamerli előadásából kiderült: az olaszok törekvése ugyanis a húszas években sokáig az volt, hogy a szerb-horvát-szlovén állammal, a későbbi (1929-től) Jugoszláviával szemben magyar-román uniót hozzanak létre. Ez azonban már a magyar és a román politikusok ellentétei miatt sem volt életképes gondolat, de a románok és a jugoszláv politikusok együttműködése a kisantant keretei között is fontosabbnak bizonyult.

Fekete Gábor szintén egy 1920-as évekbeli folyamatot elemzett: Kárpátalja, illetve Ruszinszkó oktatásügyét elemezte a frissen megalakult Csehszlovákián belül. Kimutatta a magyar anyanyelvi oktatás visszaszorulását az elemi iskolákban, illetve azt, hogy nemcsak a szlovák, hanem a cseh nyelv oktatását is erősítették. A csehek betelepítése ekkor az igazgatási központokban és a főleg magyarok által lakott területeken zajlott. Emellett érdekes volt a zsidóság oktatási intézményeinek a bővülése is 1921-25 között Kárpátalján. Fekete azt is elemezte, hogy a románok elemi oktatása más okokból bővült: a döntően hegyvidéki területen élő románság esetében a beiskolázás körülményeit javították, ezért emelkedett az elemi iskolások száma is a húszas évek első felében.

Szügyi Éva Szerbia regionális fejlődéséről tartott egy nem történelmi, inkább regionális gazdaságtani elemzést. Ebben azonban kimutatta, hogy a Szerbián belül hagyományosan fejlettebbnek számító Vajdaság egyes területei egyre inkább lemaradóban vannak, és Szerbia legfejlettebb térsége a főváros, Belgrád. Ugyanakkor az észak-déli fejlődési tengely mentén bizonyos vajdasági területek, így különösen Dél-Bácska továbbra is előnyben van a szerbiai országos átlaghoz viszonyítva – ez elsősorban Újvidék térségére igaz.