Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Gyerünk az utcára” – hirdette meg a jelszót az ismert színésznő, Jutta Wachowiak, megadva ezzel a kezdőlökés az egykori NDK legnagyobb „nem állami” demonstrációjához. Az 1989. november 4-ei tiltakozóakciót furcsa körülmények között kellett lebonyolítani, mégis egy olyan folyamat része lett, amit drasztikusan szakított félbe az NDK megszűnése. És ami átírta a német értelmiség egy részének életét.
Néhány hónapja megtörtént az, amire Németországban kevesen számítottak, a Die Linke (A Baloldal) nevű, döntően az egykori NDK területén erős párt először állíthatott tartományi miniszterelnököt: december óta Bodo Ramelow Türingia első embere. Az egykor főleg Wartburgokat gyártó régió politikai földrengése csak illusztrálja azt a folyamatot, amit az NDK valamiféle újraértelmezéseként értelmezhetnénk.
Angela Merkel kancellár és Joachim Gauck államfő is az egykori kelet-német államból származik. (Merkel családja 1954-ben költözött Nyugatról Keletre.) Ugyanakkor Merkel és Gauck a Die Linke politikusaival ellentétben az egykori NDK-s ellenzékhez kötődtek, nem az egykori kommunisták utódpártjához. Mindketten az evangélikus egyházhoz álltak közel, amely az NDK-n belül is fenntartotta például a gyülekezetekben a tisztviselők választásának hagyományát. A parlamentarizmus e tradíciója az 1989-90-es váltáskor jött jól, az evangélikus szervezetekkel kapcsolatban állók gyorsan jelentős szerephez jutottak az átalakulásban – elemezte az akkori helyzetet Hans-Jürgen Röder, aki 1975-től nyugatnémet újságíróként tudósított az NDK egyházi életéről. Röder egy nemzetközi újságírócsoportnak (köztük a hvg.hu cikkszerzője) tartott előadást nemrégiben Berlinben.
Az evangélikus egyház volt az a szervezet is, amely az NDK-n belül például a fegyveres katonai szolgálatot megtagadókat segítette – magyarázta Röder, aki szerint míg Lengyelországban a nyolcvanas években a katolikusok, náluk az evangélikusok voltak az ellenzékiség pártolói.
A jelenleg a legfőbb közjogi méltóságokat betöltő két német politikus, Merkel és Gauck is szimbolizálhatná tehát a német „politikai újraegyesítést”. Evangélikus egyházhoz kötődésük nyomán azt is mondhatnánk, hogy új, „lelki” fázisba lépett az EU legnépesebb tagállamában az összeolvadás folyamata. De Németországban természetesen nem ezt hangsúlyozzák e két politikusról beszélve: Merkel gazdasági válságkezelő szerepe alighanem sokkal fontosabb ennél, Gauckot pedig mint erkölcsi tekintélyt tisztelik inkább.
Építészetileg összetartozik
Az újraegyesítés „fizikai” szakasza is immár lezárulóban van, legalábbis Berlinben: az egységes Németország fővárosa építészetileg is kezd összetartozni – az egykori fal mentén szinte mindenütt új házak töltik ki a foghíjakat. Mindez nem jelenti azt, hogy a múltat elfelednék: hatalmas területet foglal el Berlin szívében a holokauszt-emlékmű, amelynek különböző magasságú, de egymástól azonos távolságra lévő kövei arra emlékeztetnek, bármennyire is más és más minden ember, mindannyiukat egyenlő jogok illetik meg – legalábbis ezt mesélte nekünk egy a helyszínt már többször meglátogató fiatal férfi, aki maga is a genocídium túlélőinek leszármazottja.
Ami pedig a régóta beépített részeket illeti, ha nem ismernénk túl jól Budapestről is a Sztálin-barokkot és a szocreált, akkor nem tudnánk megkülönböztetni a házak állapota alapján, hogy Kelet- vagy Nyugat-Berlinben járunk-e.
Szívekben is össze kell nőnie
Ez a fajta összeolvadás a lelkekben még azért várat magára. Különben aligha zárná az újságírókkal való találkozást egy korábbi NDK-s politikus azzal, hogy a gyerekének a házastársa egy „wessie”, azaz korábbi nyugatnémet családból származik. És szó sem lenne teltházról egy olyan berlini musicalen, ahol a túlzsúfolt nézőteret semmiképpen sem az énekesek kvalitása, az előadás színvonala vagy a történet szellemessége igazolja.
A Hinterm Horizont (A horizont mögött) című musical részben talán valós, részben fiktív történetet dolgoz fel – az ürügyet Udo Lindenberg nyugati rocksztár „kelet-berlini kalandja” szolgáltatja mindehhez. A musical azonban nem ezért érdekes. Hanem mert bizonyítja, mi a fontos mostanában a berlinieknek (és egy német tévéadónak is, amelyik éppen élőben közvetítette az előadást). A Hinterm Horizont üzenete ugyanis egyértelmű: keletnek és nyugatnak immár a szívekben is össze kellene nőnie.
Sajnos a következtetés levonását nem bízta a nézőkre a darab rendezője: a Lindenberget alakító musical-színész ugyanis megszakította éneklését, és beszédre váltva szinte szó szerint a szájába rágta mindezt a közönségnek. (Amúgy ezt a megoldást az „igazi”, immár veteránnak számító Lindenberg maga is szokta koncertjein alkalmazni, egy korábbi turnéján ő is beszélt kelet és nyugat összeforrásáról pár évvel ezelőtt.)
A darab egyébként egy a Stasi, az NDK titkosszolgálata által megzsarolt, megfélemlített fiatalról is szól. A besúgó kiszolgáltatottsága – áldozat mivoltának hangsúlyozása - a fő üzenet, amit szintén elég nyögvenyelősen sikerült továbbítani. És persze ezzel is jobban sulykolják a darab készítői az összetartozás szükségességét.
Harmadik utasok
Mindez jelzi, hogy a kilencvenes években megtört egy folyamat, amiről ma már keveset beszélnek, de ami Magyarországon is jelentkezett a rendszerváltáskor. Valamiféle harmadik útról van szó, amit az NDK-beli ellenzék egy része képviselt. Ez nem a magyar népi irányzat harmadik utas törekvéseivel volt azonos (tehát nem a vidék, a paraszti élet, a történelmi igazságtalanságok és a nemzeti témák voltak hangsúlyozottak), de valamiféle középút a kapitalizmus és szocializmus között.
A keletnémet ellenzék egy része 1989-ben inkább bázisdemokráciát, környezetvédelmet és liberális szabadságjogokat akart (Magyarországon ehhez a legközelebb egy időben az LMP járt talán). Ezek a keleti önszerveződő mozgalmak azonban egy ideig még az önálló NDK létezésével számoltak. A német egyesítés ugyanis 1989-ben még korántsem volt magától értetődő, ezt egy olyan újságíró is megemlíti, akinek volt némi szerepe a berlini fal lebontásában.
Peter Brinkmannról van szó, a nyugatnémet bulvárlap, a Bild korabeli tudósítójáról, akinek egy 1989-es kelet-berlini sajtótájékoztatón feltett kérdésére válaszolva véletlenül szólta el magát az állampárti vezető, Günter Schabowski. E nyilatkozat után rohamozták meg 1989. november 9-én a kelet-berliniek a várost kettéválasztó falat. S ezután vált elkerülhetetlenné az újraegyesítés is.
Brinkmann maga mesélte el 26 évvel ezelőtti élményeit pár napja Berlinben, és személyesen adta át könyvét, amelyben felidézi az 1989-es eseményeket. A könyvben (Zeuge vor Ort: Helyszíni tanú) még Helmut Kohl nyugatnémet kancellárról is azt írja: ő sem lehetett benne biztos sokáig, hogy a két ország egyesülhet, és ez a döntés inkább Gorbacsov szovjet pártvezető „ajándéka” volt a németeknek.
Az NDK demokratizálódása - a történelem okafogyottá tette
Minthogy az NDK szélsebesen szűnt meg, az 1989. november 9-ei falbontás nyomán, így az NDK-ban lejátszódó demokratizálódási folyamat gyorsan célját és értelmét vesztette. Mindeközben ugyanis a nyugatra vágyó, a nyugatnémet márkára áhítozó NDK-s polgárok nem törődtek sokat a helyi ellenzék bármily nemes, de mégiscsak elvont gondolataival és célkitűzéseivel.
Így aztán feledésbe merült egy olyan esemény, ami amúgy meghatározó lehetett volna egy olyan NDK esetében, amely – ha a nagyhatalmak így akarják, akkor – továbbra is önálló életet élt volna. De mi is volt ez az esemény? 1989. november 4-ére nyolcszáz keletnémet színházi dolgozó, köztük neves művészek is tiltakoztak az ellen, hogy a hatalom pár nappal korábban brutálisan lépett fel egy demonstráció résztvevői ellen. Jutta Wachowiak ezután hirdette meg a „Gyerünk az utcára!” jelszót - bár azt, hogy mit mondjon, nem ő találta ki, hanem az egyik barátja. Erről a német Tagesspiegelnek nyilatkozott hosszú évekkel később.
Akárhogy is történt, akárki is volt az ötletadó, a színészek hatása óriási volt: félmillió ember vett részt a tiltakozó gyűlésen, amelyről tudomást szerezve az állampárt is igyekezett beavatkozni.
Így például alighanem a Stasi emberei javasolták a szervezőknek, hogy a tiltakozó demonstráció elnevezéséből töröljék a „tiltakozást”, és egyszerűen csak tüntetésnek akarták hívatni a rendezvényt. Aztán végül elérték a hivatalos szervek, hogy az állampárt képviselői is felszólalhassanak a demonstráción. Mindez azonban a visszájára fordult, hiszen a tömeg kifütyülte és elnémította az addig nagyhatalmú pártkádereket.
Ezzel szemben olyan ellenzékiek kaptak szót, mint Jens Reich professzor, aki a demokratizálásáért lépett fel 1989 novemberében, de már 1970-ben megalakította a „pénteki kört”, egy független szerveződést. Reich azon kevesek egyike, aki már jóval 1989 előtt függetleníteni próbálta magát az NDK-beli kommunista rendszertől. Bár börtönbe nem zárták, és el sem bocsátották, de molekuláris biológiai kutatásait nem folytathatta, és munkahelyén is teljesen izolálták a kollégáitól a nyolcvanas években. 1989-90-ben Reich az Új Fórum (Neues Forum) elnevezésű ellenzéki NDK-s tömörülés aktivistája volt, olyanokkal együtt, mint Joachim Gauck.
Reich 1994-ben maga is indult az államfői posztért: az akkorra már egyesült Németországban a Zöldek jelölték köztársasági elnöknek, de több más jelölt is megelőzte végül a parlamenti szavazáson (végül Roman Herzog lett az államfő akkor).
A történelem szinte pillanatok alatt túlléphet embereken
Reich és Wachowiak is részt vett tehát azon a november 4-ei tömegrendezvényen, amelyen becslések szerint legalább félmillió, más források szerint akár egymillió ember is részt vehetett. Wachowiak az NDK-ban elismert művész volt, művészeti akadémiai tagságig emelkedett a kommunista rezsimben, s bár igyekezett szóvá tenni bizonyos ügyeket, mégsem ért el valódi eredményt. A nyolcvanas évekre egyre közelebb került a demokratikus mozgalmakhoz, 1989-re pedig az NDK-beli civil ellenzék egyik szimbolikus alakjává vált.
Wachowiak és Reich is kulcsszereplői voltak pár napig az NDK történetének, és sorsuk éppen azt mutatja, hogy a történelem szinte pillanatok alatt túlléphet embereken, ideológiákon, egyéni törekvéseken. A részben általuk megvalósított november 4-ei demonstráció fő célja a sajtó-, a szólás- és a gyülekezési szabadság elérése volt.
Öt nappal később leomlott a berlini fal, az NDK-beli demokratikus törekvések pedig egészen másképp váltak valóra, mint azt a kelet-berlini, lipcsei, drezdai értelmiségiek gondolták volna. Nem az önálló NDK fejlődött tovább demokratikusan, hanem a tömegek és a világpolitika törekvései döntöttek. Vagyis a szabadság mellett a nyugatnémet jólétre is áhítozó NDK-s polgárok egyértelműen az újraegyesítés mellett döntöttek, ez a későbbi választásokon is kiderült.
Ebben a helyzetben az olyan személyiségek, mint Wachowiak vagy Reich, egyfajta légüres térbe kerültek. Végül is mindketten a szakmájukhoz tértek vissza: színészként és tudósként folytatták a pályájukat, jóllehet Wachowiak a 90-es éveket nevezte életének legnehezebb szakaszának. Ugyanakkor az egész kelet-közép-európai átalakulás kulcsmondatát is 1990 táján fogalmazta meg a színésznő: a nyílt ellenség eltűnése után immár megváltozik a helyzet, és „mostantól kezdve nehezebb lesz rendes embernek lenni”. Kelet-Közép-Európában azóta kiderült, sok politikus nem hallotta Wachowiak e szavait.
A szerző az OSZK 1956-os intézet munkatársa
