Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kevesen tudják, hogy a Berlint keresztül-kasul behálózó privát galériák divatját ő indította el a 70-es évek NDK-jában, amikor a bérlakása melletti helyiségeket lefoglalva megnyitotta a magángalériáját, melyben a keletnémet művek mellett kelet- és nyugat-európai művészek alkotásait is kiállította. A Stasi a legkegyetlenebb eszközöket vetette be, hogy ellehetetlenítse Jürgen Schweinebraden életét – a végén emigrálni is kényszerült, hogy aztán komoly karriert fusson be az NSZK-ban, majd az egyesített Németországban. A napfény íze - Kelet-európai rendszerváltások, 2. rész.
hvg.hu: Úgy tűnhet, a létező szocializmusban ön nem akart egyebet, mint azzal foglalkozni, amit szeret: zenével, művészettel és művészetkedvelő emberekkel. Ez azzal együtt, hogy az NDK-ról beszélünk, nyolc éven át működött is. Mennyire volt eltérő a hozzáállása a hatalomhoz és a politikai rendszerhez, mint másoknak?
Jürgen Schweinebraden: A leglényegesebb az volt, hogy csak tettem a dolgomat, anélkül, hogy tartottam volna a Stasitól. Mivel barátságban voltam drezdai művészekkel, jól láttam, mennyire korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy kiállítsák munkáikat. Berlinben adódott a lehetőség, hogy egy foglalt helyiségben berendezzünk egy galériát, ahol a művészetről és a művészekről terjesztettem információkat. Mindeközben a hatalomhoz és politikai rendszerhez való hozzáállásom a közömböstől az elutasítóig váltakozott. Ebben félelemnek soha nem volt helye.
hvg.hu: Azt írja visszaemlékezéseiben, hogy az NDK Kulturális Minisztériuma „fogcsikorgatva” tűrte éveken át a galéria működését. Miért nem tiltották be? Így akarta az állambiztonság szem előtt tartani az ellenzékieket?
J. Sch.: Sokáig nem jutott az állambiztonság fülébe, hogy mi folyik itt, pedig rövid idő elteltével nemcsak egymástól értesülhettek az emberek a galériában szervezett rendezvényekről, hanem elkezdtem képeslapok formájában meghívókat nyomtatni. Később a Stasi beszervezett nem hivatalos titkosszolgálati munkatársakat és figyelték a helyet. Még ha azt is hitték, hogy ellenzéki találkozókat szervezünk, alaposan tévedtek, hiszen ezeken az eseményeken mindig műkedvelők gyűltek össze. Sem maga a művészet, sem a bevezető beszédek nem voltak ellenzékiek. Nem az állam, a hatalom, vagy a párt ellen szóltak, hanem kizárólag a művészet értelmezési rendszerében helyezkedtek el. A galéria még csak nem is kereskedelmi céllal működött, hanem kizárólag a tájékoztatás és művészetközvetítés céljából. Emiatt semmilyen törvénybe nem ütközött a tevékenység.
hvg.hu: Az államhatalom mégis megpróbálta minden létező módszerrel ellehetetleníteni, amit részletesen adatol az a mintegy 8000 oldalnyi Stasi-akta, ami az évek során önről íródott. Mivel próbálták kikészíteni?
J. Sch.: A mára már jól ismert módszerekkel: rágalmazás, dezinformálás, bomlasztás, rejtett és nyílt megfigyelés. Ellenőrizték a be- és kimenő levelezésemet, poloskát tettek a lakásomba, házkutatásokat tartottak, megfélemlítették a galéria látogatóit, megpróbáltak elválasztani az élettársamtól állítólagos más női kapcsolatokra hivatkozva, és róla is halottam történeteket, hogy más férfival volt együtt. Pletykákat terjesztettek a megnyitók előtt, hogy elbizonytalanítsák a látogatókat, többek között azt is, hogy én is a Stasinak dolgozom. És persze megpróbáltak befeketíteni nyugat-berlini és nyugat-német galéria-tulajdonosok és művészek előtt.
hvg.hu: Hogyan lehetett ilyen körülmények között kapcsolatot kialakítani nyugati művészekkel?
| Jürgen Schweinebraden |
Jürgen Schweinebraden Drezdában született, pszichológiát tanult, 1970-ben költözött Berlinbe. 1974-ben, Pablo Picasso halálának első évfordulóján a negyven négyzetméteres prenzlauerbergi bérlakása melletti helyiségeket lefoglalta, és megnyitotta az EP Galerie-t, melyet nyolc éven át, egészen a kényszeremigrációjáig működtetett. A keletnémetek itt láthattak először performanszot és videóinstallációt. Az EP Galerie-ben 70 művész állított ki az évek során, nemcsak a szocialista államokból, hanem többek között Hollandiából, Nagy-Britanniából, Svédországból, Svájcból és az Egyesült Államokból. A kiállításokat sok esetben zenei programok kísérték, de volt itt alternatív bábszínház. Ez volt az első és sokáig egyedüli galéria az NDK-ban, amely illegalitásban működött. |
J. Sch.: Az első külföldi kapcsolatok a kelet-európai szocialista országokban élő művészekhez vezettek: Csehszlovákiába, Lengyelországba, Magyarországra (Maurer Dóra, Gayor Tibor, Haasz István, Gulyás Gyula állított ki Schweinebraden kelet-berlini galériájában - szerk.). Valójában ezeket a kapcsolatokat a művészek teremtették, miután mindannyian olyasmik iránt érdeklődtek, ami nem lehetett vagy nem szabadott volna. Meghívásuk könnyen ment, a valódi nehézséget a munkák szállítása jelentette. Emiatt aztán olyan alkotásokat választottunk, melyek idehozatalát a művészek maguk meg tudták oldani (rajzok, fotók, kis formátumú művek). Ulrich Erben (düsseldorfi festő - szerk.) például azt a koncepciót választotta, hogy több, kisebb képből rakta össze műveit. Így olykor az alkotások a helyszínen születtek, amihez én azzal járultam hozzá, hogy beszereztem a szükséges anyagokat.
hvg.hu: Aki kíváncsi volt a kiállításra, annak egyszerűen el kellett jönni a Dunckerstrasse 17-be, az ön lakására, ahova minden nap este 11-ig lehetett becsengetni. Kik jöttek?
J. Sch.: Elsősorban 18 és 45 év közöttiek, akiket érdekelt a zene és a művészet. Ritkán állítottunk ki NDK-s művészeket, így aztán a látogatók új művészeti formákkal ismerkedhettek, mint amilyen a performansz is volt. A galéria létezésének híre nagyon rövid időn belül bejárta Kelet-Berlint és Kelet-Németországot, és eljutott Nyugat-Berlinen és az NSZK-n is túlra - francia és amerikai körök is érdeklődtek iránta. A kiküldött meghívók és az ismeretségek révén kialakult egy törzsközönség is. Egy másik része a látogatóknak ugyanakkor folyamatosan cserélődött, többek között azért, mert a Stasi azt híresztelte, hogy én is nekik dolgozom. A galéria és ezzel együtt a személyem olyan gyorsan ismertté vált Nyugaton is, hogy az egyfajta védelmet jelentett azzal szemben, hogy szétverjék a galériát. Ehelyett az állambiztonság inkább a bomlasztás különböző módszereit alkalmazta.
hvg.hu: 1980. novemberében elhagyta az NDK-t. Mi vezetett idáig és mi várta az NSZK-ban?
J. Sch.: A kiutazási kérelmet már két évvel korábban beadtuk, miután az ellenem hozott intézkedések következtében elbocsátottak az állásomból: egy házassági, családi- és szexuális tanácsadót vezettem. A munkahelyem elvesztése volt az, ami végül ellehetetlenítette az életemet. Az NSZK-ban próbáltam pszichológusként, a szakmámban elhelyezkedni, de egy év munkanélküliség után sem sikerült. Aztán 1982 és 1985 között a Neue Nationalgalerie egyik nagy kiállításán dolgoztam, ami hozzásegített, hogy bekerüljek a nyugatnémet művészeti vérkeringésbe, és ezután kaphattam megbízásokat a legkülönbözőbb projektekben, például a 8. documentán, a Hamburger Bahnhof galériában vagy a hamburgi művészeti egyesületben. A saját szervezésű kiállításokkal együtt alapítottam egy kis kiadót (www.ep-verlag-schweinebraden.de), előadásokat tartottam, katalógusszövegeket írtam. A Berlini Fal leomlása már nem különösebben befolyásolta a szakmai pályafutásomat.
hvg.hu: Több NDK-s művész is beszélt arról, hogy az újraegyesítést követően főként a keletnémet hátterük, az elzárt és elnyomott művész egzotikuma miatt voltak keresettek, és nem a tulajdonképpeni művészeti teljesítményükért. Akkor önnel nem ez történt?
J. Sch.: 1982 körül megpróbáltak NDK-művészet szakértőnek felépíteni. Én ezt elutasítottam, mert az új körülményekre akartam hagyatkozni. Amikor szervezői vagy írói megbízásokat kaptam, akkor a felsőfokú képzettségem számított és az elkötelezettség, ahogyan szinte lehetetlen körülmények között üzemeltettem egy galériát. Külön a “Kelet-Európa-problematika” majdhogynem soha nem játszott szerepet. Teljes mértékben integrálódtam a nyugati rendszerbe.
hvg.hu: “Mint amikor a távcső rossz végébe pillantunk” - így jellemezte azt a helyzetet, amiben az állampárti elnyomás alatt élt. De mire gondolt pontosan? Hogy a történelem rossz oldalán állt? A rossz országban, a rossz rendszerben?
J. Sch.: Arra gondoltam, hogy valamit felismerünk, de nem látjuk a részleteket. Arra vonatkozik, hogy az információáramlás túl szegényes volt abban a rendszerben és alig tudtunk valamit egymásról. Ez főleg a képzőművészet területén volt érvényes, ezért is működött a galériám.
hvg.hu: Az első keletnémet privátgalériát úgy tartják számon, mint ami az ébredező öntudat fontos keltetője volt, nemcsak a művészvilágban, hanem általában az NDK-s értelmiség körében. A hatását késleltetve fejtette ki, úgy, hogy a EP Galerie mintájára több, az önéhez hasonló privát galéria nyílt a 80-as években.
J. Sch.: A galéria jelentősége számomra abban állt, hogy információkat közvetítettem olyan művészekről, akik az NDK-ban nem voltak elérhetők. A többi galéria viszont egyfajta önsegélyző csoportként működött (pl. Clara Mosch Chemnitzben vagy Lipcsében), ahol a legjobb esetben is legfeljebb a közeli baráti kör munkáit állították ki. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a saját galériám jelentősége már akkoriban is világos volt a számomra. Inkább annak a hatását éreztem, hogy kimondtam olyan dolgokat, melyek az adott körülmények között lehetetlennek tűntek, és ez sokaknak példát mutatott.
hvg.hu: Egy neves magyar író, Spiró György interjúsorozatunk első darabjában azt állította, hogy a rendszerváltás voltaképp “le volt zsírozva.” A nagyhatalmak döntöttek a fejünk felett, és a belső rendszerkritikai mozgalmak is legfeljebb csak az erjedés fokát jelezték, a hatalomváltás szempontjából nem volt jelentőségük. Ön mit gondol erről?
| A napfény íze |
Kelet-Európában annyi rendszerváltás volt, ahány ország átment ezen a transzformáción: az események más-más mértékben aktivizálták a társadalmat. Új sorozatunk ezeket a különbségeket szeretné visszatükrözni emblematikus szereplők személyes történetein és narratíváin keresztül. |
J.Sch.: Az intellektuális formája a tiltakozásnak, mint amilyen az én galériám is volt, csak annyiban játszott szerepet, hogy megmutatta, az elnyomó rendszerekben is mindig megvan a lehetőség arra, hogy ne viselkedjünk konform módon. Ez azonban még nem változtatja meg a rendszert. Bátorítóan tud hatni az emberekre és elbizonytalaníthatja a kormányt, de ennél többre nem képes. Az egykori polgárjogi aktivisták és köreik ezt biztosan nem szívesen hallják, de be kell látniuk, hogy bár akkor tiszteletreméltóan cselekedtek és mai napig szégyenérzet nélkül tükörbe tudnak nézni, az ő “forradalmi” hatásuk ettől függetlenül marginális volt. Tömegeket - hiszen csak tömegek tudnak bármilyen változást előidézni - nem mozgattak meg. A legnagyobb lehetőségük erre az egyházaknak volt és ezt bizonyos fokig ki is használták, amikor a másként gondolkodók előtt megnyitották kapuikat. Az NDK-ban a lipcsei Tamástemplom lelkészét lehet mindenképpen a változás egyik főszereplőjének tekinteni. De ugyancsak fontos szerepet töltött be Lipcsében a Gewandhaus zenekarának vezetője és 5-6 társa, akik a demonstrációk alatt higgadtságra szólítottak fel és közben a pártvezetőséggel is tárgyaltak, hogy azok is őrizzék meg nyugalmukat. Ők abban a pillanatban helyesen reagáltak, anélkül, hogy a változás szellemi előkészítésében részt vettek volna. Azt azonban nem gondolom, hogy a nagyhatalmak rendezték volna le egymás között a rendszerváltozást. Meredek állításnak tartom, hogy az NDK-s menekülteket is a nagyhatalmak szervezték volna le - hiszen mi, Nyugaton is meglepődtünk a történéseken, melyek egymás után villámgyorsan követték egymást. Én úgy látom, hogy az NDK, valamint a keleti blokk szétesése nem redukálható le egyetlen eseményre vagy egyes személyekre.
hvg.hu: Nem gondolja, hogy az egykori keletnémet ellenzék egy emberként sértődik meg, ha elvitatja tőlük a változásban játszott szerepüket?
J.Sch.: A felháborodás, hogy az ember csak egy fogaskerék volt a hatalom óraművében, abból a félelemből ered, hogy bár megpróbált ellenszegülni személyes szabadsága korlátainak, de nem tudta ledönteni ezeket. Ez pszichológiailag érthető, de társadalmi szempontból irreleváns. Ennek ellenére dicséret illeti azokat, akik megpróbálták. De ha őszinték vagyunk, akik aktívak voltak, azok sem feltétlenül a rendszer ledöntését akarták, hanem egy “jobb”, az ideológiák által kevésbé terhelt NDK-t szerettünk volna, ahol inkább az életkörülmények javítása (például a szabad utazás lehetősége) vált hangsúlyossá a tömegek számára. És mi, értelmiségiek is evolúciót, de nem feltétlenül forradalmat ("Evolution und nicht unbedingt eine Revolution” - szerk.) szerettünk volna. Az a dilemma, mellyel az értelmiségi és ellenzéki főszereplők szembetalálták magukat, a legjobban Bärbel Bohley berlini festőnő és polgárjogi aktivista szavaival fejezhetők ki: “Igazságosságot akartunk és jogállamot kaptunk.”
