Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A mohácsi polgármester szerint a busójárás azért egyedi, mert "itt van", de volt ennél rosszabb beszéd is. Hagyományőrzés, rablóvendéglátás, télzavarás, eszement zsúfoltság. Hétvégi tapasztalataink szerint ezekben a napokban arrafelé a legjobb busónak lenni. A húshagyókeddi máglyagyújtással és koporsóégetéssel véget ér az ötnapos buli.
– Alám nyúlt egy busó a botjával! – hallatszik a kétségbeesett sikoly.
– És legalább jó volt? – érkezik a rezignált felelet is.
Az incidens a busójárás homályba vesző eredetéről tanúskodik, tudniillik arról, hogy a szokás balkáni termékenységrítusként alakult ki még a kereszténység előtti időkben. Ezt bizonyítja maga a bot is, amelyet elvben bikapénisz bőréből készítettek. Azóta meg mindenből; és a bot sem biztos, hogy bot, hanem ami éppen kézre akad. Lapát, söprű, esernyő. A sokác hagyomány formálódott, szelídült, egyre kevésbé botránkoztatta már meg a városka többi lakóját.
Mohácson századok óta együtt élnek magyarok, horvátok, szerbek, svábok, cigányok, egykor zsidók. Kérdés: milyen zászló van kitűzve a polgármesteri hivatalra? Pontosan. Székely.
Ennek ellenére a posztmodern, szittyalakodalmas, bőrdzseki-prémsüveg eklektika alig tetten érhető. Természetesen az „I-zé” kávézó (a „Bronzi” szoláriumstúdió mellett) homlokzatára most hétvégén kikerült a rovásírással díszített Árpádsáv, és a King Kebab előtt is szépen fogyott a Nagy-Magyarország-matrica. A programszervezők és a résztvevők azonban igyekeznek megőrizni a rendezvény karakterét. Tamburazenekarok és kólótáncosok a színpadon, a hivatalos helyszíneken az édeskés, ám pörgős délszláv zene szól. Nagyjából rendben is lenne; a busójárás föltétlenül méltó arra, hogy óvják, és gazdagítsák. Például több legenda is kapcsolódik az eseményhez.
1687-ben állítólag vérrel festett álarcos mohácsiak kergették ki kolompolva a babonás törököt a városból (ezt a történelemtudomány nem erősítette meg), 2014-ben pedig följegyezték, hogy Áder János elmosolyodott (ezt sem). Nem véletlenül került föl az elsők között a busójárás a hungarikumok listájára.
Ami mármost a rendezvényt mint látványosságot illeti ez is teljesen rendjén van. Sár, szervezetlenség, ide-oda vetődő tömegfoszlányok, ezer emberre jutó egy mobilvécé, körülbelül ugyanennyi ülőhely, rablás (=vendéglátás), az iparművészek és pecsenyések sátrai között világító, pörgő, ketyegő műanyag szirszarok garmadáját kínáló bóvliárusok, minden forgatag parazitái (Jobbik, dianetika-humbugszolgáltatás). Tökéletes idegenforgalmi hungarikum.
Az érdeklődés oly mértékben nőtt túl az attrakción, hogy az konkrétan élvezhetetlen egy hétköznapi látogató számára. Legalábbis látni nem lát belőle semmit, ha látványként nem éri be az előtte álló hátával. A polgármester köszöntőjében azt írja, hogy számukra a busójárás azért egyedi, mert „itt van”, ami helyes hozzáállás, nem kell a dolgokat túlcifrázni, a baj csak az, hogy ennél sokkal többet nem is tesz a város azért, hogy az odacsődülő sokaságot kezelje. Márpedig, ha egy 19 ezres településre alhangon 70 ezer vendég érkezik, akkor valószínűleg kevés lesz az, hogy a busójárás „itt van”, a többit oldják meg. Ráadásul még azt sem lehet mondani, hogy a helybéli, kiszolgálásra szakosodott személyzet ne lenne tisztában a helyzet előnyeivel. A Halászcsárdába a köretként fölszolgált túróscsuszáért 2000 (kettőezer) forintot kérnek el, és az érdeklődő tekintetekre a pincér egykedvűen csak annyit felel, hogy ez egy kétnapos étlap, majd hétvége után visszacserélik.
Aki a busójárás csúcseseményein jól akarja érezni magát, az maradjon otthon, vagy menjen el busónak. Ők láthatóan elemükben vannak. Elkapják, ölelgetik, simogatják a nőket, néha a sokác menyecskék vagy boszorkányok is kicsapnak egy-egy zajosabb, maskarás társaságból és belecsimpaszkodnak a férfiakba. Könnyű velük szóba elegyedni, szívélyesek és közvetlenek, nem mellesleg adnak pálinkát. Nekik ez az egész valóban nem a turisták miatt fontos, hanem egy egész éves ténykedés megkoronázása a néhány nap.
Egyikük elmondása szerint idén már 44 busócsoport készülődött városszerte, nem program-, hanem életvitelszerűen ápolva a hagyományt, ami azt jelenti, hogy összejönnek, magyarul vagy horvátul tervezgetve koreográfiát, próbálgatva a jelmezeket, amelyeket farsangkor boldogan öltenek magukra, és tántorognak az utcákon. Ez is hagyomány. A maszkon a luk csak akkora lehet, hogy ne látszódjon ki a szem (ellenkező esetben a vegzált asszonyok, vagy ami még rosszabb: hozzátartozóik, fölismernék az elkövetőt), így az álarc mögött a térlátás erősen korlátozott, ami a mozgásra is kihat. Estefelé még jobban tántorognak. Bizonyára kisebb lett a luk. De ilyenkor csak néhány bámészkodó akad, meg az összekapaszkodó, ténfergő busók.
Napközben viszont lélekzetet sem lehet venni. A busók sem ténferegnek, hanem ácsorognak, majd megindulnak valamerre, a tömeg meg utánuk. Illetve amerre tud. A főtér fixpont, odaérkeznek be csoportosan a busók, csakhogy ott már végleg megmozdulni sem lehet, nemhogy szemrevételezni a történéseket. Majd minden átmenet nélkül elkezd a tömeg kiáramolni a térről a büfék és a mobilvécék felé. Balog Zoltán miniszter hozzáfog köszöntőjéhez. Dicséretesen rövidre fogott mondandójában csak gratulál a mohácsiaknak, hogy megőrizték tradícióikat, noha a XX. század második felében azoktól meg akartak minket fosztani, azt akarták, hogy gyökértelenek legyünk – fogalmaz Balog. Igaz, hogy történetesen a busójárással kapcsolatban ez csak korlátozottan áll: a XX. század második felében módszeres néprajzi kutatások folytak, és a maszkfaragás föllendülése is erre az időszakra esett, továbbá a miniszter úr jelenléte a garancia arra, hogy ne legyünk gyökértelenek – teszi hozzá epésen a tudósító, majd megindul elcsigázottan hazafelé, és azon tűnődik, hogy legalább az ünnepélyes köszöntésekről lekéshetett volna, mint Szapolyai.
