A Szovjetunió filmstúdiói évtizedeken át ontották a világháborús filmeket, ám azok egyrészt elsősorban a II. világháborúról szóltak, azaz a Szovjetunió népeinek frissebb tapasztalatát, a Nagy Honvédő Háborút dolgozták fel, másrészt az I. világháború emlékét felülírta az, hogy annak az államnak volt az ügye, amellyel szemben a szovjet állam meghatározta magát. A cári Oroszország nagy háborúja annyiban volt érdekes, amennyiben az elvezetett a forradalomig. Előzmény volt ahhoz az 1917-hez, amely a szovjethatalom megszületését hozta. Azonban jellemző, hogy az 1991 utáni Oroszországban sem lehet egy nagyszabású I. világháborús filmet 1917-nél vagy 1918-nál megállítani.

1917 a rendszerváltás utáni orosz jobboldal „1944-e” – az a történelmi pillanat, amikor számukra kizökkent az idő, amikor az orosz fejlődés megbicsaklott és kénytelenül elhagyta annak természetes medrét. Az admirális az új évezred első évtizedének kurzusfilmje, amely igen határozott választ ad arra a kérdésre, mely tradíció képviselte volna azt az irányvonalat, amely a legmegfelelőbb fejlődést garantálta volna az orosz birodalomnak1917 után.

A fenti dilemmára az 1990-es évek jelcini–gajdari liberális időszakában Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij neve volt a válasz. A vidéki származású, a szocialisták jobboldali szárnyához tartozó (eszer) ügyvéd a februári forradalom kezdetétől a kormány tagja – tegyük hozzá: tavasszal–nyáron a legnépszerűbb tagja –, majd júliustól miniszterelnöke volt. Az 1990-es évek orosz vezetése őt igyekezett egy olyan demokratikus és modern politikusként bemutatni, amelyben saját előképe rajzolódott ki. A 2000-es évekre azonban az 1917-es polgári baloldal Kerenszkije újra a szovjet korszakhoz nagyon hasonló jellemzést kapott: tehetetlen, sőt nyafogós politikus, akinek a nevéhez kötődik a júliusi nagy katonai támadás összeomlása, aki alkalmatlannak bizonyult az orosz nagyság megjelenítésére.

A putyini időszaknak egy erőskezű, határozott és karizmatikus karakter felelt meg – ám, hogy Alekszandr Vasziljevics Kolcsakot így lehessen beállítani, ahhoz nem kevés elhallgatásra, át- és hozzáköltésre volt szükség.

Nagyon jellemző például, ahogy a film Kolcsak és Kerenszkij viszonyát ábrázolja. A miniszterelnököt nem akarja földbe döngölni, nem törekszik arra, hogy alkalmatlanságát túlhangsúlyozza, inkább Kolcsak alakját emeli meg. Az altengernagy akkor a Földközi-tengeri flottát vezette, Kerenszkij pedig a miniszterelnökség mellett az akkor legfontosabbnak számító hadügyi tárcát is megtartotta magának, vagyis Kolcsak felettese volt. A filmben Kerenszkij négyszemközt felajánlja Kolcsaknak a hadügyminiszteri posztot – valójában azonban júniusban már elmozdították a déli flotta éléről, és csak a tervezett katonai offenzíváról volt alkalma kifejteni véleményét az ideiglenes kormány ülésén. Ott Kolcsak a legkeményebb katonai rendszabályok mellett érvelt, és a politikailag felbolydult katonai egységek fegyelmét csak a halálbüntetés visszaállításával és elrettentő erejű alkalmazásával látta biztosíthatónak – amit Kerenszkij kormánya továbbra is elvetett.

Ezután került sor amerikai küldetésére, mivel az USA hadvezetése Török Birodalom elleni tengeri támadásra készült, és ennek előkészítéséhez egy a tengerszorosokat jól ismerő, tapasztalt katonatisztre volt szükségük. Ugyanakkor távozása egyben kényszerű is volt, mivel kitudódott, hogy Kolcsak Pétervárott kapcsolatba lépett a jobboldali monarchista körökkel, amiből egy kormányellenes szerveződés kezdett kibontakozni.

A filmbeli Kolcsak rettenthetetlen hős és gáláns férfi. A nyitójelenetben a balti flotta zászlóshajóján, a Pogranyicsnyiken látjuk, amint aknákat telepítenek a német hajók ellen – valóban nemzetközileg elismert aknatelepítő volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a veszélyes, a német partokig is elmerészkedő akciókban, tehát bátorságát nehéz volna kétségbe vonni. 1916-ban azt az idősebb generációt képviselő – svéd származású – Andrej Eberhardtot váltotta a Fekete-tengeri flotta élén, aki azon túl, hogy nem bizonyult elég kezdeményezőnek, nem mutatott jól az sem, hogy az orosz haditengerészet első embere német nevet visel.

A nagy háborús átnevezési hullám Oroszországban is tombolt – a fővárosból, Szanktpetyersburgból is Petrograd lett. Itt Kolcsak aknatelepítésen és a szárazföldi műveleteken túl alapvető – fontos, de nem látványos és hősi – stratégiai feladatként a török fővárosba tart szánszállító hajókat tartotta sakkban.

Az I. világháború azonban - akárcsak egy szovjet film esetében – csak felvezetés: véresen látványos csatajelenetein túl dramaturgiailag arra szolgál, hogy megalapozza Kolcsak, a rendíthetetlen és hazaszerető katonai vezető alakját, amelyet továbbvisz a forradalom és a polgárháború időszakába is.

Látunk egy embereit lelkesíteni képes, elvei mellett végsőkig kitartó vezért; admirálist, a film címe alapján, igaz, azt nem innen tudjuk meg, hogy admirálissá lényegében saját magát léptette elő, mikor az Omszkban székelő antibolsevik kormányt – amelynek hadügyminiszterként, a britek követelésére, Kolcsak is tagja volt – puccsal megdöntötték és Kolcsak „legelső vezetőként” magához ragadta a hatalmat.

Illetve látunk halomra lőtt orosz tiszteket a februári forradalom utáni hetekből – lázadások és bosszúállás történt, de ekkor ilyen tömeges kivégzések nem. A készítők 1917-re, a „történelem szekerének megbicsaklására” fókuszáltak, és a hangsúly nem novemberen, hanem februáron van. Ezzel a megoldással kvázi „előrehozták” a bolsevik terrort a polgári forradalom idejére, és így elkerülhették azt is, hogy a fehér csapatok által elkövetett megtorlásokról szóljanak.

A filmen a fehér csapatok a polgárháborúban leginkább hosszan és rendületlenül vonulnak a havas Szibériában. Egészen addig – és még azután is –, míg Kolcsakot el nem fogják. Megtévesztik, elárulják – az az Irkutszk térségében legjelentősebb erő, a Csehszlovák Légió adta át 1920 elején a nem sokkal korábban hatalomra jutó irkutszki baloldali vezetésnek, amely egészen addig a fehérekkel szövetségben harcolt. Ám addigra már a Távol-Keleten érdemi befolyással rendelkező nagyhatalmak, Anglia, az USA és Japán sem tartott ki Kolcsak mellett.

Kolcsak a filmben nagy hadvezér és tragikus hős háborúban és szerelemben. Ellentengernagyból lett szárazföldi ellenforradalmár vezető, akit az antanthatalmak ismertek és a rendteremtésre alkalmasnak láttak. A magyar történelemből ismerős, de ki nem teljesedett életút. A film szimbolikus rehabilitációját szolgálja, mivel törvényes rehabilitációját az orosz Legfelsőbb Bíróság katonai osztálya elutasította. Sziget van róla (újra) elnevezve – ám nem hadvezérként, hanem sarkkutató-felfedezőként adhatta a nevét a kicsi, lakatlan északi szigetnek még a 20. század elején –, ám az orosz flotta hajóját nem keresztelhették Kolcsak admirálisnak.