1. Damon Albarn: Everyday Robots

Damon Albarn nagy utat járt be az elmúlt közel huszonöt évben: a britpop poszterfiújából a brit popzene reneszánsz embere lett, aki számára (hasonlóan olyan nagy artpopikonokhoz hasonlóan, mint Paul Simon, Peter Gabriel vagy David Byrne) minden – legyen az Mali blues vagy a dalformán túlmutató narratívák, mondjuk az opera – egyformán popzene. Az Everyday Robots, mely áprilisban a hónap albuma volt hvg.hu-n volt, szerintünk az év legizgalmasabb nemzetközi könnyűzenei teljesítménye. Az album egyszerre személyes, törékeny, játékos, emelkedett, mély és szórakoztató. Egyben pedig – ebben az intim keretben – összefoglalása szinte mindennek, amihez a kortárs könnyűzene jelenleg egyik legfontosabb alkotójának valaha köze volt: a klasszikus brit könnyűzenei hagyományok, a Beatles- és a Bowie-örökség, az elektronika, a hiphop, a soul és az R&B, a világzene, sőt, itt-ott némi kortárs zene és jazz. Mindez egészen könnyed egységben, egészen nyilvánvalóan, nagyszerű dalokkal.

2. The War On Drugs: Lost In the Dream

Amikor tavaly év végén kijött a sokadik hallgatás után is hátborzongató Red Eyes, már sejteni lehetett, hogy Adam Granduciel és tettestársai az új lemezzel még az előző – és amúgy kiváló – Slave Ambient albumot is túl akarják szárnyalni. Sikerült: a címhez méltóan álomszerű, összemosódott narratívájú történetet rajzol ki ez az album, amiben, ha véletlenül mégis biztos pontokat találunk, akkor azokat jó ideig nem engedjük el. A Lost In The Dream nagyon masszív, de megfoghatatlan zenei kirándulás, az idolokhoz (Dylan, Young, Springsteen) méltó munka. Állítólag egy évig érlelték tökéletesre. Minden elismerésünk.

3. St. Vincent: St. Vincent

Ó, a titokzatos, a megközelíthetetlen Annie Clark! Aki minden este meghal a színpadon, hogy másnap már a törékeny művészlány szerepébe bújjon. Idei lemezétől visszafelé tekintve elképesztő utat járt be ez a hölgy; kedves folkelőadóból napjaink legbátrabb, legösszetettebb dalait író dívájává vált. 2014-es cím nélküli lemeze hemzseg az elsőre fura, de idővel nagyon fülbemászó ötletektől, a váratlan, de annál izgalmasabb megoldásoktól.

Egy St. Vincent dalban bármi megtörténhet, és ezen a lemezen jutottunk el oda, hogy ez a bármi meg is történik. Extravagáns art-pop ez a javából valakitől, aki apja és saját maga szerint is most került a legközelebb saját elképzeléseihez. Csak remélni tudjuk, hogy továbbra is befelé figyel majd.

4. Sharon Van Etten: Are We There

Dalszerző-énekes és dalszerző-énekesnő, mint csillag az égen, annyi. Egyfelől nem mindig könnyű elválasztani az egész jót az igen jótól, másfelől, ha tényleg homlokon csókol valakit a múzsa, a homogén forma mögül is kibújik a lebilincselő zsenialitás, és azt persze nem lehet nem észrevenni. Hogy honnan hová utazik. A New York-i Sharon Van Etten például pont olyan művész, aki albumról albumra fejlődik – nem az a berobbanós fajta. A párkapcsolati zűrök (egész pontosan egy szakítás) után született Are We There – az 1981-es Van Etten negyedik nagylemeze – például úgy fantasztikus, hogy nincs a homlokzatra írva, miszerint itt valami nagyszerű dolog vár minket, viszont minden hallgatás után egyre inkább azt érezzük, közünk van ezekhez a dalokhoz, melyek egy pont után nem is nagyon akarnak elengedni minket. Az album utolsó száma, az Every Time The Sun Comes Up pedig az év egyik legszebb dala.

5. Mirel Wagner: When The Cellar Children See The Light Of Day

Milyen zenét játszhat egy etióp származású, Finnországban élő énekesnő? A kérdésre adható válaszok valószínűleg a világzene–gót metál skálán mozognának – és a közelébe sem érnének a valóságnak. A 2014-ben második albumával jelentkező hölgy egy elbűvölő, filozofikus, olykor hátborzongató, egyedi zenei világot teremtett.

A tökéletesen lecsupaszított hangszereléssel (nagyjából egy szál gitárkíséretről van szó) elővezetett zenés versekről sem Afrika, sem az északi zene nem ugrik be, talán – egész más hangszereléssel – inkább Nick Cave, esetleg Leonard Cohen vagy Patti Smith. De ezek is csak erőltetett párhuzamok, annyira személyes ez az album. Sírni kell, elmerengeni, kétségbeesni, feloldozást nyerni. Nehéz a hangulata alól kitérni, és onnan – még órákkal, napokkal később is – kikeveredni.

6. Ariel Pink: pom pom

Megvan a Bolondos dallamok Tapsi Hapsival és Dodó kacsával? A rajzfilmsorozat, ami akkor is garantálja a dilis hangulatot az előszobában, ha nem is a mesére figyelünk? Nagyjából ilyen élményt nyújtanak Ariel Pink dalai is. Rendkívül szórakoztató, ahogy ez a fickó a pop minden egyes lesajnált, piszkos szegletébe benéz, de mindig huncut kacajjal tér vissza onnan.

A pom pom egy saját tehetségét végre felismerő, és okosan használó elme csúcsműve, telis-tele olyan dalokkal, amikről nehéz eldönteni, hogy félőrült módjára táncoljunk rájuk, vagy inkább éjjel fejhallgatóval figyeljünk a bennük rejlő finomságokra.

7. Beck: Morning Phase

Hat év szünet után gyönyörű lemezzel tért vissza idén Beck. Az akusztikus-folkos-éteri album – mely, ha úgy vesszük, a művész pályafutásának egyik csúcsműve, a 2002-es Sea Change ikerlemeze – a hatvanas-hetvenes évek fordulójának hippis, tengerillatú, Laurel Canyon-os kaliforniai zenéjét, többek közt a Byrds, Gram Parsons, a Beach Boys, Joni Mitchell és a Love hangulatait, s persze a Sea Change-et ihlető fiatalon elhunyt brit trubadúr, Nick Drake pasztellszíneit idézi meg. A két album szerencsére nem csak a stíl, az ihletettség és a megközelítés, hanem a minőség tekintetében is testvérlemez. A Morning Phase az elmúlt egy évtized (és a teljes katalógus egyik) legjobb Beck-albuma, s ha még egy igen vékony hajszállal jobb volna, akkor nemcsak art-pop reneszánszember pályafutásának csúcsteljesítményeihez (a Sea Change mellett az Odelay-hez vagy a Mellow Goldhoz) nőne fel, hanem hvg.hu listáján is feljebb kapaszkodott volna. Persze így is remekmű.

8. Ty Segall: Manipulator

Ty Segall szó szerint ontja magából a lemezeket, miközben még arra is jut ideje, hogy az elmúlt években csúcsra járatott nyugati parti garázsrockszcéna fő motorja legyen. A Manipulator azonban különleges pillanat karrierjében: saját bevallása szerint ez volt eddig legdrágább lemeze, de nem csak pénzben, hanem időben is most dolgozott a legtöbbet a felvételeken. A végeredmény őt igazolta, mert a Manipulator nem csak hogy bivalyul szól, de az eddigi legsokszínűbb Segall-kiadvány is lett. Aki eddig azt hitte, hogy Segall csak unalmas dalokat bújtat gitárzaj mögé, az hallgassa meg ezt a vonósokkal, billentyűsökkel is megtámogatott nagybetűs rocklemezt. Bocs, Jack White, de idén ez a Los Angeles-i srác csinálta meg a legamerikaibb albumot.

9. Black Keys: Turn Blue

Úristen, ez a gitárhang! Valamikor a 70-es évek elején konzerválódhatott, aztán az ohiói Akronból származó a gitáros-énekes Dan Auerbach ásta elő társával, a dobos Patrick Carney-val. A duó történetéről korábban már megemlékeztünk, most maradjunk a 70-es éveknél. A Black Keys az akkor dívó pszichedelikus elszállást, a blues magába szállását, a soul lüktetését, és a legjobb értelemben vett garázsrockot kétezertizennégyesíti immár sokadik albumán. Ezt az időutazást nyilván iszonyú bonyolult előállítani a modern stúdiókban, de ki a fene törődik ezzel, miközben olyan dalokat hallgat, mint a Turn Blue, vagy a Bullet In The Brain. Ahogy korábban írtuk, ez a fajta nyelvjárás, melyről néhol a korai Pink Floyd, a 66-69-es Beatles vagy – hogy a közelmúltból és a jelenből is idézzünk – a francia Air, Beck, a még értelmezhető Flaming Lips, vagy az ugyancsak amerikai MGMT jut eszünkbe, nos ez mind jól áll Auerbachéknak. Határozottan jól áll nekik.

10. Jamie T: Carry On The Grudge

A nagyvárosi tájleíró popköltészeben utazó Jamie T egy kicsit modern Dylan, egy kicsit egyszemélyes Clash vagy Arctic Monkeys, netán gitározós Streets, sőt, a fiatal Damon Albarn is eszünkbe jut róla. Azt is mondtuk róla, hogy kis túlzással az angol Hiperkarma. Öt éve nem hozott ki lemezt, de megérte várni: a Carry On The Grudge szórakoztató és megindító lemez.

Minden rajta van, ami a 28 éves énekes-dalszerzővel történt: London alulnézetben, az érzelmi sérülések, a drogok, lélegző démonok, vérző fogak és vérben forgó szemek – utóbbi két fordulat a lemez Zombie című dalában hallható, erről a számról pedig zárójelben jegyezzük meg, hogy nem csak nagyszerű dal, de az idei év egyik legpöpecebb slágere is.