Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Keveset tudtunk róla eddig, de Soroksáron, egy azóta eltűnt dombon és környékén zajlott le az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legjelentősebb harci cselekménye, és a térségben történt egy hátborzongató emberiség elleni bűncselekmény is. Ez utóbbival maga Hodosán ezredparancsnok "dicsekedett el" a forradalom leverése után a jelentésében.
A most megjelent Soroksár 1956 című kötetet jegyző Eörsi László történész korábbi könyveiből (többek között: Ferencváros 1956, Corvinisták 1956, Széna tériek 1956, A „Baross Köztársaság”) már kiderült, hogy a forradalom fegyveres csoportjai olyan emberekből verbuválódtak, akik valahogy sosem illeszkedtek be az ötvenes évek sztálinizmusába, mindig megőriztek valamiféle autonómiát. Jóllehet többségükben munkások voltak, ha a rákosista klisék szerint osztályoznánk őket.
A Kádár-kornak éppen ez okozta a legnagyobb gondot: leginkább a munkáskerületek (Csepel) vagy a kevert lakosságú kerületek munkáslakossága (Erzsébetváros, Ferencváros, Józsefváros) kelt fel a „munkáshatalom” ellen, vagyis ékes bizonyítéka volt 1956 annak, hogy mennyire hazug a kommunista propaganda (ami azt harsogta, hogy a munkásosztály volt hatalmon) Magyarországon.
Kádárék tehát a megtorlás idején nagy bajba kerültek, hiszen a Haynau rémuralmánál, illetve Rákosi országlásánál is véresebb megtorlás során nem lehetett kimondaniuk, hogy munkásokat ítélnek halálra vagy hosszú és kegyetlen börtönbüntetésre 1956-os szerepük miatt. Éppen ezért lumpeneknek, lumpenproletároknak, csőcseléknek nevezték a felkelőket, jóllehet azok nem sokban különböztek az ötvenes évek más munkásaitól.
Sztahanovisták is voltak a felkelők között
Vagy talán mégiscsak? Eörsi köteteiből, így a legújabból is – amelyet részben ő szerkesztett, nagy részét pedig ő maga írta – kitűnik, hogy ezek a munkások valamiben tényleg különlegesek voltak. Jelentős részük nem egy nagyobb gyár bérrabszolgája volt, inkább a „pesti vagányok” közé sorolható. Ha mégis nagy gyárakban dolgoztak, akkor sok helyen fordultak meg, ha pedig kisebb üzemekben, műhelyekben, akkor éppen kisiparosok, segédek, inasok, „kisegzisztenciák” voltak. Vagyis nem voltak a nagyipar reprezentánsai, nem a „munkásarisztokrácia” köreiből kerültek ki, bár volt köztük néhány sztahanovista is.
Pest déli kapuja: Soroksár
Soroksár különleges helyzetben volt 1956-ban: amit ma a logisztikai központok használnak ki a XXIII. kerületben, azt a szovjet csapatok másképp értékelték hat évtizeddel ezelőtt.
Az előny inkább hátránynak bizonyult, hiszen Pest déli, Duna-menti „kapuja” volt az akkor a XX. kerülethez tartozó városrész. Első pillantásra ezért nem is könnyű megállapítani, mi tartozik a pesterzsébeti (a XX. kerület akkori központjához kapcsolódó) történelmi események közé, és mi az, ami speciálisan „soroksári”.
Eörsi végül is elkülöníti az összevont kerület központjában (Erzsébeten) és a városrész (Soroksár) központjában zajló eseményeket, s kötetében ez utóbbival foglalkozik leginkább. Külön kategóriát képez a leírásban az 56-os fegyveres összecsapások közül az egyik legjelentősebb, az úgynevezett Juta-dombi csata, amelyről rendkívül ellentmondóak az információk – ahogy az a forradalom más eseményei kapcsán is megszokott. Ám ez Eörsit már szinte meg sem lepi.
a Pesterzsébet és Soroksár nemzetőrségének
főparancsnoka. Emigrált.
Eörsi szerint az országban az összes fegyveres ellenálló csoport közül itt volt a legerősebb a hazai reguláris erők részéről a katonai támogatás – létszámban és fegyverzetben egyaránt. Ez amúgy egy véletlennek is köszönhető.
Mi történt a Juta-dombon?
A forradalom és szabadságharc leverésének napján, Nagy Imre kormányának bukásakor, 1956. november 4-én ugyanis nem jutott el a Juta-dombon ellenállókhoz az a parancs, amely szerint nem lett volna szabad felvenniük a harcot a szovjetekkel. Így, amikor az esztergomi tüzérek, illetve a pestlőrinci, úgynevezett „honi” légvédelmi tüzérezred két ütege és más katonák, továbbá a pacsirtatelepi rendőrőrs nemzetőrei és a velük együtt küzdő felkelők tüzet nyitottak egy gépkocsioszlopra, nem tudhatták, hogy az aznap hajnalban Tökölön a szovjetek által foglyul ejtett és elrabolt kormányküldöttség tagjai is a megcélzott járművekben voltak.
Így alakult ki az az összecsapás, amelyben tizenhatan vesztették életüket, köztük egy szovjet ezredes, a Szovjetunió Hőse, miközben a magyar foglyok sértetlenek maradtak. (A foglyok közül Kovács István vezérőrnagy, vezérkari főnök köpenyét, Szűcs Miklós ezredes, vezérkari csoportfőnök sapkáját lőtték át Kő András Tököl című kötete szerint. A kocsiban ott ült a fogoly honvédelmi miniszter, a később kivégzett Maléter Pál is – írja Eörsi.)
A Juta-dombról lőttek-e először a magyar tüzérek vagy a szovjet oszlopból? – ez a források ellentmondásossága miatt minden kétséget kizáróan nem dönthető el, de Eörsi szerint valószínűbb, hogy a felkelők kezdték a támadást. Korábban ugyanis egy ennél erősebb szovjet harckocsizó alakulat vonult itt el, de arra ugyanezek a katonák nem mertek rálőni. A könyvből kiderül, hogy a katonákat leginkább a felkelők radikalizmusa hajtotta arra, hogy szembeszálljanak a szovjetekkel.
helyettese, a soroksáriak nemzetőrök
parancsnoka. Emigrált.
Kilőtték az exbelügyminiszter Pobedáját
A megtámadott gépkocsioszlopot egy tank is kísérte, amely visszalőtt a Juta-dombra, de nem találta el a felkelőket. Azok viszont kilőtték a szovjet oszlopból Piros István exbelügyminiszter Pobedáját. (Piros nem ült a kocsiban, magyar ávósok viszont voltak a szovjet alakulat kíséretében.)
Ezután a felkelők számos szovjet katonát és magyar ávóst lőttek le, mire újabb szovjet hadoszlop jelent meg, ezúttal már több tankkal, sorozatvetőkkel és teherautókkal. Ezt a támadást is visszaverték a Juta-dombról, bár néhány pontatlan találatot a felkelők is kaptak. A forradalmárok két sorozatvetőt és egy teherautót lőttek ki ekkor.
Végül is 11 szovjet katona és öt ÁVH-s halt meg a harcokban. Két harckocsit is ártalmatlanná tettek a felkelők, és körülbelül 50-60 szovjetet és ávóst sebesítettek meg. A felkelők közül mindeközben néhányan megsebesültek. Miután az összecsapás véget ért az esztergomi tüzérek elvonultak a területről, így a felkelők jelentősen meggyengültek.
November 10-éig tartott az ellenállás
Ugyanakkor a térségben az ellenállás még november 10-én is tartott. A harcok tehát majdnem egy hétig folytak Soroksáron, miközben az ország nagy részét már szovjet fegyveresek pacifikálták, és megkezdték a véres megtorlás előkészítését.
A Juta-dombon harcolók közül később hét katonát és egy rendőrt (ő helybeli soroksári volt, aki egyébként lelőtt egy sebesült szovjet katonát) kivégeztek, így az áldozatok száma még évekkel az események után, 1957/58-as perekben is tovább növekedett.
A leghátborzongatóbb epizód
A soroksári 56-os eseményeknek volt egy különösen hátborzongató epizódja. Ennek részleteit tökéletes bizonyossággal lehetetlen volna felderíteni. Egy a Kádár-korban megjelent „hivatalos” visszaemlékezést is csak elborzadva lehet felidézni.
Eszerint még a november 4-ei utóvédharcok előtt, október 26-án a sztálinista rendszer egyik legmegbízhatóbb hadosztályának egyik alakulata – Eörsi László minősíti ezt így -, a kiskunhalasi 37. gépkocsizó lövészezred vonult be Soroksárra. Itt a lakosságot fegyverrel fenyegették, de legalább nem lőttek a fegyvertelen civilekre. Később viszont harcok bontakoztak ki a térségben, amelynek során Jurinovits Miklós százados életét vesztette.
A kiskunhalasiak délről érkezve szétlőtték a harcok során a Segítő Mária kápolnát, majd Pesterzsébet felé haladtak tovább. A harcokról kevés az adat, csak az ezred parancsnokának, Hodosán Imre őrnagynak a visszaemlékezései állnak rendelkezésünkre. Soroksáron és a pesterzsébeti ATRA gyárnál folytak ekkor összecsapások. Hodosán szerint az „ellenforradalmárok” – azaz a felkelők - 70-80 embert vesztettek, de Eörsi szerint ez eltúlzott szám, talán tíz áldozat lehet, a távolabb zajló fegyveres összecsapások áldozatait is beleszámítva.
A kiskunhalasiak állítólag negyedóra alatt elfogták Jurinovits gyilkosát is, akit rögtönítélő bíróságként funkcionálva ki is végeztek a helyszínen. Hodosán ekkor valószínűleg túlzott, hiszen egy gyilkos lövés kinyomozására negyedóra – nos, ez aligha lehetett elég.
Szintén nem felel meg a valóságnak Hodosán azon leírása, miszerint a felkelőkkel folytatott harcban elfogottak egyikének sem volt „tisztességes foglalkozása”. Mindez a bevezetőben már említett Kádár-kori propaganda hatása. Hodosán ugyanis 1984-ben írta meg visszaemlékezéseit. Eörsi szerint legalább az ipari tanulók esetében – akik a felkelők oldalán harcoltak - ez biztosan nem volt igaz.
Háborús bűnökkel dicsekszik az őrnagy
De mindezek után idézzük fel, milyen „megdöbbentő” módon (Eörsi ír így) kérkedtek Hodosánék 1957. január 2-ai jelentésükben azzal, hogy miként bántak foglyaikkal: „Egy ellenforradalmár, aki hátrakísérés közben az őrt megtámadta, agyon lett lőve.” Illetve: „Ugyanakkor két másik felkelőt, akik elfogásuk után szidalmazták a hadsereget, a katonák felháborodásukban szintén agyonlőtték”. Eörsi szerint már az őr megtámadása is elég nehezen elképzelhető eset, de az utóbbi kijelentés, vagyis, hogy néhány szidalmazásért valakit lelőjenek, ez a „Genfi Egyezményeket súlyosan sértő, emberiség elleni bűncselekmény”.
Eörsi kiderítette, hogy valójában miként rendelték el a katonák a foglyok kivégzését: „Állításukkal ellentétben a statáriumra hivatkozva rendelték el a három fogoly, Rásó László, Szücs István ipari tanulók, valamint egy idősebb férfi kivégzését. Közülük Szücs óriási szerencsével, sebesülten megmenekült.”
Vagyis a parancsnok nemcsak emberiség elleni bűncselekményekkel dicsekedett 1957. januári katonai jelentésében. Egy foglya ugyanis túlélte a „saját kivégzését”. Szücs így emlékezett erre vissza: „…egy mély árokba egymás mellé felállítottak mindnyájunkat. Én voltam az utolsó a sorban. Egyszer csak hallottam, hogy ’Tűz!’, de erre már teljes egészében nem emlékszem, mert egészen magamon kívül voltam. Egyébként a lövések után láttam, hogy valamennyi társam elesik és meghal.”
Szücs esetét és megmenekülését Eörsi László levéltári kutatásai tárták fel. Eszerint Szücs két lövést kapott, elsősegélyben részesítették, november 10-ig egy diákotthonban feküdt. 1960-ban ugyan eljárást indítottak ellene, de hamarosan megszüntették a nyomozást és figyelmeztetéssel szabadlábra helyezték.
(A cikk szerzője az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.)
