hvg.hu: Új regényéből kiderül, a 18. század közepén Európa barbárjainak tartották a magyarokat. Ennek mi volt az oka?

Péterfy Gergely: A magyaroknak már akkor „rossz volt a sajtója”, amikor a 9. században megérkeztek a Kárpát-medencébe. Rossz hírünket csak erősítette a nyugati rablóhadjáratok szomorú emlékezete. Aztán a dolog a középkor derekára helyrejött, mert akkorra már nagyjából belesimultunk az átlagos európai mentalitásba. De ehhez kellett ötszáz év. A kuruc háborúkkal a török hódoltság korának végére ismét meglehetősen negatív szerepet játszottunk a Nyugat szemében. Míg a 18. században egy rettenetesen lepusztult ország maradt itt a török után, addig Bécs és a Habsburg Birodalom – nem is beszélve Párizsról vagy Londonról – óriási fejlődésen ment keresztül. Ebből a műveltségből, szellemi és gazdasági boomból Magyarország akkor is kimaradt. Az álmos 18. században Mária Terézia négy évtizedes uralkodása alatt minden nagyon lassan mocorgott errefelé. A reformkor lendülete végül annak a magyar nemesi és polgári generációnak köszönhetően bomlott ki, akik ráébredtek az ország elképesztő elmaradottságára, és már elég sokan voltak ahhoz, hogy az ország dolgairól maguk akarjanak dönteni.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ennek a reformkori megújulásnak meghatározó figurája volt regényének főhőse, Kazinczy Ferenc.

P. G.: Amikor Kazinczy Bécsben bement a mai napig létező Artaria-féle könyvesboltba, hogy metszeteket és festményeket vásároljon, az eladók gyanakodva vették körül. Még a bolt tulajdonosa is odament hozzá, és zavartan közölte vele, hogy magyar – pontosabban (és itt a lényeg) magyarnak öltözött – ember még soha nem vett náluk semmit. Ezt a bolttulajdonos Kazinczy kurucos öltözetére értette, amelyet ez az amúgy tökéletesen nyugati műveltségű ember, amúgy igen helyesen és bátran sosem mulasztott el magára ölteni, ha Bécsbe látogatott. Előítéleteink szintje jól lemérhető ezen a történeten: képzeljünk el egy tarkabarka cigányszoknyás asszonyt egy kortárs galériában vagy egy pufidzsekis, bikaláncos ukránt a Központi Antikváriumban. A magyarok lenézésének akkoriban ezer oka volt, ez pedig rengeteg magyart piszkosul bántott. Bécs birodalmi gőgje keveredett a protestánsok és a kurucok – értsd: törökpártiak – iránti ellenszenvvel, az örökölt negatív sztereotípiákkal. Persze mindeközben azt is szem előtt kell tartani, hogy a barbárság egy viszonyfogalom: nézőpont kérdése, hogy éppen kiben pillantjuk meg a barbárt. Francia szemszögből ekkor Bécs is barbár. A fogalom az ókori görögöktől ered, akik elsőként a perzsákat tartották barbároknak, ők dolgozták ki ennek az egésznek az érvkészletét és a megvetés rituáléját: a barbár a despotikus kelet meghunyászkodó, sunyi és bárdolatlan alattvalója, szemben a Nyugat szabad, tanult és önálló polgárával. Tanulságos és izgalmas figyelni, hogy Európában aktuálisan épp ki kit tekint barbárnak.

hvg.hu: Mintha Magyarország ma is egyre érdemesebb lenne erre a címre. A regény írásakor törekedett arra, hogy a könyvben megidézett múlt párbeszédbe lépjen a jelennel?

P. G.: Igen, törekedtem arra, hogy ebben a régi történetben úgy beszéljek a jelenről, hogy közben megpendítsem azokat az érzelmi húrokat, amik ma is fájnak, amik ma is rárezegnek a régi összhangzatokra vagy diszharmóniákra. Kissé patetikus megfogalmazásban azt is mondhatom, hogy ebben a történetben egyrészt benne van a magyarok igazsága, és mindaz a kétségbeesettség is, ami Magyarország lemaradottságából fakad, másrészt a helyzeten javítani próbáló értelmiségiek évszázados tragikuma és tragikomikuma. Az igazodás, azonosulás vágya és az önazonosság keresésének hisztériája, amely végighullámzik a történelmünkön. Ráadásul a könyv a felvilágosodás erkölcsi és intellektuális fölényéről beszél a feudalizmussal és az autokratikus világrenddel szemben, miközben ma Magyarországon felfoghatatlan módon népszerű egy szakrális, autokratikus, antiracionalista világrendet magasztaló hablaty. Megint ott vagyunk, hogy kollektíve nem sikerült a továbblépés, és marad, ami mindig is volt: szembenézés helyett mellébeszélés, tettek helyett pótcselekvés, emlékezet helyett lázálom. Az emlékezet nélküli munkásosztály és az elektrosokkon átesett parasztság, mint búcsúban a gumicukorért, úgy kapkod az édesen zamatos szavak után: illiberalizmus, tekintély, rend, isten, haza, Szent Korona, egyetértés. Elfelejtették már, hogy a deresen valamikor ugyanilyen litánia kíséretében csattogott a bot. Elfelejtették, hogy az egyház és a feudális rend ugyanezt a mesterséges édesítőszert használta, miközben kaján mosollyal húzta elő a reverenda alól a mosdatlan bránert.

hvg.hu: A regény Kazinczyt egy ilyen tragikus szélmalomharcosnak ábrázolja, aki szeretett volna javítani Magyarország szellemi állapotán, és úrrá lenni a világ zűrzavarán, de elbukott. Ma mégis az általa alkotott szavakat és „megújított” magyar nyelvet használjuk. Hogyan oldhatjuk fel ezt az ellenmondást?

P. G.: Kazinczy motivációja a nyelvújításban az volt, hogy mindörökre kihúzza a szőnyeget a feudalizmus és az autokrácia lába alól, és megteremtse a szabadság nyelvét, amelynek használatával szebb, jobb, önállóbb, bátrabb és okosabb emberek leszünk. Ez nemcsak a regénybeli, hanem a valódi Kazinczynak is sikerült. Kazinczy abban hitt, hogy a nyelv teremti a valóságot. Ez a gondolat a kabbalista tanokból származik, amely a világ teremtését a betűkből, a szavakból eredezteti. A regény ezt a szellemi környezetet is érinti az alkimista Török Lajos gróf alakjában. A racionalizmus mögött álló archaikus tanok különös ellentmondásossága mindig nagyon érdekelt. Kazinczy szerint a nyelven mindannyian képesek vagyunk változtatni, mindannyian újat tudunk teremteni azzal, hogy tágítjuk a határait. A nyelvben van a kulcs, a titok, mert arról van ismeretem, amit meg tudok nevezni. És amit meg tudok nevezni, azt meg fogom pillantani. Ez így van létezésünk értelmével is: amint meg tudjuk nevezni, hogy mik akarunk lenni, azzal meg is teremtettük az új önmagunkat.

Fülöp Máté

hvg.hu: Ennek kapcsán azt írja a könyvben: „ami titok van, az csak a nyelvben van, a szavakban és történetekben … ott is csak olyanok, amiket mi magunk tettünk oda. Ember és ember között van a titok.” Ez mit jelent pontosan?

P. G.: Ez arra utal, hogy szeretünk abban reménykedni, hogy a világon valahol van egy hely, egy központ, egy könyv, egy akármi, ahol a történetek összeállnak, ahol minden végső értelmet nyer, ahol kirajzolódnak a világot irányító erővonalak. Szeretünk abban reménykedni, hogy többek vagyunk, mint amennyinek megéljük magunkat, hogy a lelkünk egy isteni erő része. Szeretjük azt hinni, hogy a világ valahonnan valamerre tart, és az összes nyomorúság és igazságtalanság is valamiféle magasabb rendű célt szolgál. Azonban újból és újból csalatkoznunk kell az összeesküvés-elméletekben és saját magasabbrendűségünk reményében. A végén ott marad az egyszerű, halandó, testi ember, aki megpróbál a saját életére, ha nem is magyarázatot találni, de legalább értelmet tulajdonítani neki, és jó esetben ráébred, hogy annyi a világ, amennyit ő kihoz belőle, a lét értelme annyi, amennyit tulajdonítani bír neki, a titok annyi, amennyit ő maga létre tudott hozni.

hvg.hu: Ezért szeretünk összeesküvés-elméleteket gyártani? Például a regényben ábrázolt szabadkőműves páholyok kapcsán?

P. G.: Nagyon jó lenne, ha rábízhatnánk magunkat arra az elgondolásra, hogy valahol vannak, az mindegy, hogy gonosz vagy jó, de nagyon okos emberek, akik irányítják a folyamatokat. Ez nagyon megnyugtató gondolat volna; belekapaszkodhatnánk abba a reménybe, hogy valahol, valaki mégiscsak tudja, hogy mi miért, milyen céllal történik. Azonban a történelem folyamán már nagyon sokszor kiderült, hogy a titkos társaságokhoz fűzött hasonló remények hiú ábrándok, és sajnos nincs az a titkos társaság, amelyik képes lenne úrrá lenni a világ borzalmas és káprázatos zűrzavarán.

hvg.hu: A regényében a szabadkőművesség sokkal inkább a szabadság és a feltétel nélküli elfogadás szimbólumaként jelenik meg. Ez valóban így volt?

P. G.: Amit a történettudomány biztosan tud, hogy a szabadkőművesség 1717-tel, az első angol nagypáholy megalapításával kezdődik. A szabadkőműves páholyok intézménye nagyon gyorsan terjedt, és az értelmiségiek közül szinte mindenki belépett. A feudalizmussal szemben a szabadkőművesség a szabadság világa volt, ahol a fekete, a zsidó, a főnemes és a polgár is szabadon találkozhatott és beszélgethetett egymással. A politikai pártok, a demokratikus intézmények elődje, a szabadkőművesek találták ki a tudományos akadémiákat, és többé-kevésbé a szabad sajtót is. A páholyok világa a felvilágosodás legrokonszenvesebb gondolatait sűrítette magába: szabadság, egyenlőség, testvériség, nyitottság, tolerancia és kíváncsiság. Kazinczy leplezetlen lelkesültséggel írt a leveleiben az intézményről, és egész pályafutását, egész emberképét nagyban meghatározták a szabadkőművesség eszméi. A dologhoz persze mára rengeteg 20. század végi összeesküvés-elméletes ragacs és sületlenség kapcsolódott, amit már nagyon nehéz róla leválasztani.

Fülöp Máté

hvg.hu: Arról is ír a Kitömött barbárban, hogy a 18-19. század folyamán mindenki alkimista volt Magyarországon. Ez is a korabeli értelmiségiek játéka volt csupán?

P. G.: Az alkímia legjelentősebb központjai Lengyelország és a Felvidék kastélyaiban voltak, de ugyanúgy legendás volt Rudolf császár Prágája is, ahol maga az uralkodó, és udvartartása is lelkes adeptus volt. Ha az alkímiát nagyon egyszerűen szeretnénk meghatározni, akkor nem más, mint a fizika és a kémia előtti viszony az anyaghoz. Az atom, a proton és az elektron fogalmainak híján mit csináltak? Öntögettek, hevítgettek, robbantgattak. A tudás szerkezete ekkor is úgy nézett ki, hogy az igazságkereső elme mindig a nagyobb tekintélyű szöveg felé fordult. Az alkímiában a kor nagy tekintélyű szövegeit próbálták egyesíteni, a Bibliát Arisztotelésszel és az antik természettudomány szövegeivel, gnoszticizmussal és Platónnal. Ezek mentén haladtak az alkimisták a középkor során. A fönnmaradt alkimista irodalomból látszik, hogy még a 19. század elején is akadtak olyanok – például az irodalomtörténetből is ismert Báróczi Sándor, Kazinczy és Angelo közös barátja – akik halálosan komolyan vették az aranycsinálást. A tudománytörténeti korszakváltásra nagyjából ekkor kerül sor a kísérleti fizika és kémia megjelenésével. A fiatal Kazinczy is az alkímia szerelmese volt, majd élesen szembefordult vele, és idős korában már csak szánakozó megvetéssel tud róla nyilatkozni.

hvg.hu: A fiatal Kazinczy nem csak az alkímiába szeretett bele, hanem szenvedélyes barátság fűzte Angelo Solimanhoz, a bécsi, szabadkőműves négerhez, akit halála után kitömtek. Angelo valóban létezett?

P. G.: Ifjú bölcsészhallgató koromban, a 90-es évek elején botlottam Angelo Soliman történetébe, amikor a nagyapám után rám maradt könyveket, köztük Kazinczy levelezését lapozgattam. A második kötetben az idős Kazinczy elérzékenyülten ír arról, hogy megtalálta Angelo egy 45 évvel ezelőtt hozzá írt levelét, és ennek kapcsán visszaemlékszik az 1780-as években történtekre. Ekkor írja le, hogy Angelót, akivel szabadkőműves barátai ismertették össze Bécsben, halála után – amikor Ferenc épp börtönben volt – kitömték, és fölültették a múzeumban egy elefánt hátára. Tíz évvel később újból találkoztam ezzel a történettel Kazinczy kiadatlan kéziratainak elég hitványul gondozott gyűjteményében. Ekkor már ellenállhatatlan kíváncsiságot kezdtem érezni aziránt, hogy a mélyére ássak annak, ki volt az a fekete bőrű szabadkőműves, akit kitömtek, és nagyon jó barátságban volt Kazinczyval. Elkezdtem utánamenni ennek a sztorinak, itthon nem találtam semmit, megpályáztam egy ösztöndíjat, kimentem Bécsbe, levéltárakban kutattam, rengeteget olvastam, és szép lassan összeállt a kép. Írtam belőle egy doktorit, aztán mindent, amit kikutattam és megtanultam, félretettem, és a fantáziámra és a művészi érzékemre hagyatkozva írtam meg a regényt – amely így sok mindenben eltér a történeti valóságtól, de mindent megtesz azért, hogy az olvasót bevonja a szabadság megélésének jogáért folytatott harc szenvedélyébe és kalandjába.